Magyarország közel egy hete a labdarúgó-válogatottja okozta eufóriában ég. Bevallom, voltak olyan pillanatok az elmúlt 10-15 évben, amikor nem gondoltam, hogy valaha leírhatom ezeket a szavakat. Csoportelsőség és veretlenség a pályán, hömpölygő magyar szurkolók Marseille-ben, spontán utcabál a Körúton, villamosból kilógó emberek a városban. Most látni igazán, hogy mennyire hiánycikk volt a válogatott szintű futballsiker az elmúlt röpke három évtizedben és mekkora energiákat szabadít fel az első nagy dobás annál az inkább már két, mint egy generációnál, amely úgy nőtt fel, hogy nélkülöznie kellett a hasonló élményeket. Összeállításunkban lamentálunk egy kicsit az okokról, majd a végén egy kicsit dicsérünk is.
Jogosnak tűnik ilyenkor feltenni a kérdést, hogy miben más ez a magyar válogatott, mint az elmúlt harminc év csapatai? Túl azon, hogy a Platini-kvóta is belejátszott a kijutásba, magán a tornán a már lejátszott két mérkőzésből távolról sem vonható le az a következtetés, hogy a magyar válogatott szereplése csak a létszámkeret kitöltését szolgálná. Magyarázat nyilván található, olyan is, amelyet a magyar edzői kar (ismertebb néven: a Szakma) kínál és olyan is, amelyet a két szemünkkel látunk. Nyilván nem meglepő, de a kettő messzebb van egymástól, mint Bajzát Péter az Aranylabdától.
Az elmúlt két hétben csak egy dolog volt, amely Stieber góljánál is szebb ívet írt le az éterben és ez nem meglepő módon a Szakma prominensei által elővezetett verbális ámokfutás volt. Pintér Pinyőnek a messzi távolból is csak délibábosnak látszó 95%-a vérfarkas kollégát is megihlette és ezen nyilatkozat után csak azért nem fogadtunk arra, hogy két héten belül valaki más is beveszi az igazságszérumot, mert biztosra fogadni nem illendő. A mikrofont végül Csank János többszörös magyar bajnok edző, (MLSZ által kitüntetett) mesteredző, jelentős nemzetközi kitekintéssel (egy idény a görög másodosztályban) rendelkező edző ragadta magához. Csank néhány kötelező udvariaskodó kör után támadásba lendült, közölte, hogy őt bizony a világba elzavarták volna, ha be merte volna rakni Kleinheislert, a norvég pótselejtezőt meg igazából egy kapushiba döntötte el. Miután ezzel meg is érkeztünk a kellő erkölcsi piedesztálra, a Mester előáll a non plus ultra érvvel: náluk szó nem lehetett volna olyan luxusról, mint ami a Storck-csapatnak kijár, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a mostaniak kényük-kedvük szerint cserélgetik a mezeket, ami az ő idejében tízezer forintba került. Per mezcsere.
Hát igen, a pénz, szokás szerint a pénz és most már új elemként egy jó izzadt címeres trikó is. A magam részéről ilyenkor sajnálom, hogy nincs bent a telefon gyorshívójában Csank alighanem első számú kedvencének, Predrag Mijatovicsnak a száma. Pedig most szívesen megkérdezném a jó Pedját, hogy ha a szerbeknél is bevezették volna a fizetős mezcserét, akkor első dühében lemondta volna a válogatottságot, vagy inkább meccsenként rúgott volna két öngólt, nehogy a csapat kijusson a vébére, mert az még legalább harminc ropi a három csoportmeccsre, az egyenes kieséses szakasz meg egyenlő lett volna a családi kassza összeroppanásával.
Tíííízezer forint? És én még azt hittem, hogy azért nyertünk az Üllőin, mert jobbak voltunk. Mekkora marha voltam!
Most, hogy a Szakma álláspontját már ismerjük, próbáljunk megbarátkozni azzal is, amit a saját szemünk sugall nekünk. Ez utóbbi alapján jómagam a különbséget az erőnléti, illetve a mentális felkészítésben ragadnám meg. A kilencvenes években a magyar válogatott lassan, de üzembiztosan vált törzstaggá a hatvan perces csapatok nem túl exkluzív klubjában. Ez nagyjából annyit jelentett, hogy az első hatvan percben hellyel-közzel bírtuk a tempót, majd jött a fokozatos leeresztés, amelynek eredményeként a meccs végére a csapat úgy csuklott össze, mint a korszak egyszeri bohócliger csatára egy Hornyák Vendel-becsúszás után. Ma ennek fordítottja a megfigyelhető, a valamivel haloványabb első félidőket egy határozottabb, energikusabb második játékrész követi. A gárda ma egyértelműen második félidős csapat benyomását kelti, amely a mérkőzés hajráját nem az oxigénsátorban tölti, sőt, erőnlétileg eddig mindkét ellenféllel felvette a versenyt, helyenként felül is múlta azokat. Mindez a jól sikerült cserékkel kombinálva Ausztria ellen egy remekbe szabott kontragól, Izland ellen jó 15-20 perces egykapuzás(!!!) után pontszerzés formájában kamatozott.
Hogy tetszett mondani? Hornyák Vendel?
Nézzük fenti álláspontot számszerűsítve. A kilencvenes években a csapat utolsó-tíz-perc-fóbiája olyan méreteket öltött, hogy Bocsák Miklós, a téma (önmaga által) felkent apostola Hegyi Ivánt is beelőzve a korszak első számú katasztrófa-sportújságírójává avanzsált pusztán azzal, hogy minden páratlan héten két oldalon ecsetelte a Sport Plusz, mennyivel több pontunk lenne, ha a válogatott meccseit nyolcvan perc után lefújnák (ezeket váltotta páros heteken a Hová tűntek a magyar csatárok? – sorozat, amelyből az évek alatt szintén sikerült egy olyan folyamot létrehozni, hogy a végén a Dallas producerei sírva könyörögtek a receptért). Távolról sem célunk, hogy Bocsák-tanítványokként definiáljuk magunkat, de a tétmeccsekre vonatkozó számadatokat érdemes a Csank-interjú tükrében még egyszer átpörgetni. Az érthetőség kedvéért a 80. perc állását és a végeredményt is mutatjuk az 1996-97-es évek tétmeccseiről. Mivel a Mester erőnléti problémákról egyáltalán nem beszélt, vélelmezhető, hogy az alábbi eredmények annak betudhatóak, hogy a játékosok az utolsó percekben már azon gondolkodtak, miből is fogják kigazdálkodni a mezcserét.
Mérkőzés Állás a 80. percben Végeredmény
Magyarország-Finnország 1-0 1-0
Norvégia-Magyarország 0-0 3-0
Azerbajdzsán-Magyarország 0-2 0-3
Svájc-Magyarország 0-0 1-0
Magyarország-Norvégia 1-1 1-1
Magyarország-Svájc 1-0 1-1
Magyarország-Azerbajdzsán 2-1 3-1
Finnország-Magyarország 1-0 1-1
Magyarország-Jugoszlávia 0-7 1-7
Jugoszlávia-Magyarország 4-0 5-0
A számok alapján megállapítható, hogy finn testvéreinknek és az általuk összehozott csodagólnak köszönhetően az utolsó percekben egy pontot nyertünk, cserébe négyet buktunk. A két erősebb ellenféllel vívott négy partiból csak a norvégok elleni hazai meccset úsztuk meg töketlenkedés nélkül. Osloban Rekdal a biztonság kedvéért háromszor is megrázatta a csapattal a pofonfát, a svájciakkal szemben pedig Chapuisat és Türkilmaz sporttársak segítségével hazai pályán a győzelmet döntetlenre, odakint a döntetlent vereségre cseréltük. A kötelező pozitív utóíz gyanánt említhető még, hogy a döglődő azeri kiscicába (oroszlánról beszélni erős képzavar lenne) mindkét meccsen sikerült belerúgni még egyet (ez jól hangzik, csak pontot nem ért), valamint a jugók ellen is sikerült gólt lőni az Üllőin (ez is jól hangzik, csak Illés Bécó dugója úgy eltűnt a délszláv golyózáporban, mint az MTK ultracsoportja egy közepesen tömött trolibuszon).
Hogy az elvesztett pontok a mezcseréknek vagy az erőnléti és mentális felkészítés hiányosságainak köszönhetőek, azt mindenki döntse el maga. Én szerényen csak annyit jeleznék: szerintem kicsit sokba kerültek ezek a mezcserék, Csank úr.
Ugyanezek a számok a jelenlegi EB-t megelőző selejtezőkön és magán a tornán az alábbiak:
Mérkőzés Állás a 80. percben Végeredmény
Magyarország-Észak-Írország 1-0 1-2
Románia-Magyarország 1-0 1-1
Feröer-szigetek-Magyarország 0-1 0-1
Magyarország-Finnország 0-0 1-0
Magyarország-Görögország 0-0 0-0
Finnország-Magyarország 0-0 0-1
Magyarország-Románia 0-0 0-0
Észak-Írország-Magyarország 0-1 1-1
Magyarország-Feröer-szigetek 2-1 2-1
Görögország-Magyarország 3-3 4-3
Norvégia-Magyarország 0-1 0-1
Magyarország-Norvégia 1-0 2-1
Magyarország-Ausztria 1-0 2-0
Magyarország-Izland 0-1 1-1
A táblázatból kiolvasható, hogy a vesztett és a szerzett pontok összege kiegyenlítődött és az is csak azért, mert beleszámoltuk a szériába a selejtező-sorozat legelső mérkőzését, ahol nem a Szakma szembeköpésének titulált Dárdai, nem is az alig burkoltan külföldi szerencselovagként fogadott Storck, sőt nem is a C szektorban üldögélő, „éljen soká Radu Mogur Gusatu!”- feliratú pólóban feszítő Kiss Jancsika, hanem a többszörös magyar bajnok Pintér nagymester dirigálásában az utolsó 10 percben alig három pontot vesztettünk. Pontvesztést jelent még a Belfastban az utolsó utáni másodpercben kapott balfasz gól, valamint a görögök elleni, már tét nélküli csoportzáró hajrában történő döntetlenről vereségre rontása, így a vesztes pontok száma a Pintér-éra nélkül 3, a Pintér-érával pedig 6. A másik oldalon találjuk a finnek elleni mérkőzéseket (mindkettőt a hajrában nyertük meg), a Románia elleni pontszerzést, majd az EB-n az Izland elleni pontszerzést is, így a szerzett pontok száma is 6. Érdemes még megemlíteni, hogy a két északír derbit leszámítva csak akkor kaptunk gólt a hajrában, amikor annak érdemi hatása a továbbjutás szempontjából nem volt (a tét nélküli görögországi meccsen, illetve a pótselejtezőn 3-0-s összesítésnél).
Összegezve az elmúlt másfél évben a csapat jelentős mértékű előrelépést mutatott mind az erőnlét, mind a mentális felkészítés területén. Ez jól tetten érhető abban, hogy az északírek elleni meccseket kivéve jelentős téttel bíró, éles mérkőzés hajrájában nem kapott gólt, egy olyan védelemmel, amely nélkülözi a nemzetközi szinten klasszisnak számító hátvédeket. Javulás figyelhető meg az összjátékban is, a két EB-csoportmérkőzésen már az első félidőben is kivehető volt, hogy milyen elképzeléssel léptünk pályára, a felmerülő hibákat a stáb a szünetben, illetve a cserék révén korrigálni tudta.
Ettől persze még elképzelhető, hogy mindez a mezcserén múlik. Ha már mi elmondtuk az álláspontunk, zárásként tekintsük meg, mit szólna a témához, egyben a magyar edzők kapitányi kispadon való erőltetéséhez a Szakma első számú szakértője, Bognár György.
Mivel a szakértő véleményének megemésztése túl sok időnkbe került, így „Keresztvíz-lehúzás, tömjénezés” rovatunkat későbbre halasztottuk, de igyekszünk a holnapi napon bepótolni. Addig is, arra az esetre gondolva, hogy valaki már ma este szeretne belenézni az üveggömbbe, egyszerűsített tippszelvény a harmadik fordulóra:
Magyarország - Portugália
