Sokan és több példányban kiállították már a magyar labdarúgás halotti bizonyítványát. Az igazoló pecsét alighanem  a jugók elleni pótselejtező lidércnyomásos estéjén került az egyik másolatra. A hitelesítő aláírásánál jól kivehető a „Bánfi János” név. A kerek tíz éves évforduló örömére borítsuk hát a ravatalt az emlékezni vágyókra, és borzongjunk együtt újra!

Halloween idején gondolataink kizárólag a zombi miliő háza táján kerengenek, így magyar focira szakosodott blogunknak mi sem könnyebb annál, mint hogy ünnepi témát találjon a rémtörténeteket Szabó családos végtelenséggel ontó labdarúgásunk archívumából.

Ezúttal igazi pszichothriller rostáltunk ki keresőprogramunk segítségével a „töketlenség”, „összeomlás” és „minden idők” kulcsszavak betáplálásával. Hiába, az 1997. október 29-i magyar-jugó azóta is rossz szellemként kísért. De elkövetői is, ami csak fokozza a fel-felöklendezett sokkélményt.

A meccs előtt anno volt bennünk egy kellemetlen előérzet, de azt betudtuk a kincstári parának, ami a válogatott legpitiánerebb felkészülési fellépése előtt is bennünk dolgozik. Pedig az előjelekből orákulumi képességek nélkül is tudnunk kellett volna olvasni.

Hadainkat Csank tábornok vezette úgy, hogy „halálcsoportunkban” nagyszerű teljesítménnyel Azerbajdzsánon kívül csak a kétballábas finneket bírtuk legyűrni, egy darab, valójában öngólnak indult Orosz Feri góllal. A pótselejtező akár tetszik, akár nem csak azért jöhetett össze, mert a svájciak elszórakozták a kinti azerbajdzsáni meccsüket, a finnek meg a helsinki hosszabbításban valószínűleg minden idők legszánalmasabb öngóljával löktek minket egy teremmel tovább. Kár, hogy ott későn vettük észre a „Vágóhíd” feliratot.

Baljós árnyként lógott a levegőben továbbá, hogy még az Üllői úton sem sikerült telt házat produkálni, pedig ’86 óta nem álltunk közelebb a kijutáshoz. Csak nem az 1.400 forintos diákjegynek csúfolt sarc miatt értük meg ezt a szégyent, amikor a kolidíj kétezer volt, egy BKV-bérlet meg ötszáz? (Igaz, ez utóbbi példa csak egy hipotetikus vásárlást modellez.) Szenteltessék meg Lackó Mihály neve!

A leglegleg jegyár már a jegybeszerzés pillanatában fájt. Tíz perc után viszont egyenesen húsba vágott. Az ugyanis dajkamesévé változtatta minden gyerek-, tini- és fiatalkori horrorélményünket, az Erdő szellemétől Freddy Kruegeren át a Hetedikig, hogy ekkor behozhatatlanul hárommal mentek a déli szomszédok.

Az elsőnél mondjuk Sáfárnak legalább illett volna a karját felemelnie, hogy hárítási szándékszerűséget imitáljon. Nem tette. (Király Gabesz valószínűleg innen merítette a flegmázásaihoz szükséges erkölcsi tőkét).

Hisszük azonban, hogy statáriális tökönszúrásunk oka Csank szenzációs taktikai húzásában keresendő. Bánfi János kezdőbe nevezése ugyanis jobb helyeken büntetőjogi szankciót von maga után. Bánfi áldásos ténykedésének tudható ugyanis be, hogy ötven másodpercen belül feladhattuk a reményt, hogy a Csank-taktika legalább a szoksásos első 80 percben megvédelmez a bekapott góltól. Az ics-osztagból előbb Brnovics, aztán Djukics és Szavicsevics csinált hülyét a mi Janinkból, hogy aztán Mijatovics kezdjen hozzá mesterhármasának legyártásához.

Csank mester taktikai érzékét jelzi, hogy Bánfit végig a pályán tartotta, illetve, hogy 0-4-nél támadó középpályás (Dombi) helyett a játékintelligenciájáról híressé vált Mracskó Misit küldte harcba, bár őt csak a bajusza miatt. A mélységet a 41. percben sikerült fokozni: egyrészt bekaptuk az ötödiket, másrészt csereként újabb védő, Urbán Flóri érkezett - valószínűleg az eredmény „tartása” érdekében...

Na ez volt az a kegyelmi pillanat, amikor a B-közép tüntetőleg hátat fordított a pályának, és kínjában ollézással díjazta Milosevics gyermekeinek megmozdulásait. A jugó szurkerek meg alázóan gúnyos ria-ria-Hungáriázással döngölték egónkat még lejjebb. Hiába volt a „Vissza a pénzt!” rigmus, a szünetben maradt az önmarcangolás, meg a „soha-többet-nem -jövök-válogatott-meccsre” panel céltalan ismételgetése.

A második félidő sem termett túl sok babért, mivel hat percet sem bírtunk ki gól nélkül. Újabb rekorddal sokkolhattuk magunkat: életünkben először idő előtt hazaindultunk válogatott meccsről!

Ennek megfelelően a jugók „kedves vezetőjének” névrokonának találatáról már csak a 72-es busz szétfagyott megállójában értesültünk. A halottkém szerepét alakító Illés Béla góljáról meg csak úgy meséltek a koliban, mire visszaértünk.

Hát így esett. A sztoriból talán az a legvérlázítóbb, hogy mindezek után vajon kit látunk úgy egy éve a válogatott meccs szünetében stúdióvendég szakértőként osztani az eszet? Hát persze, hogy Bánfi Jánost!

Az utókor elrettentésére álljon itt e borzongató éjszaka főszereplőinek névsora!

Vb- pótselejtező

1997. október 29., Magyarország-Jugoszlávia 1-7 (0-5)