Szerda reggel még Kovács I Zoltánként vette föl a munkát, de délutánra kikopott nevéből a római szám. Így múlik el a világ dicsősége, írhatnánk, ha bármiféle dicsőségről meg lehetne emlékezni Zoli győri szerepvállalásával kapcsolatban. Azonban…
Nem is olyan rég az újpesti legenda kissé sértődötten, ám annál nagyobb elánnal, célokkal és eltökéltséggel vetette bele magát az Egervári Sányi bácsi fémjelezte győri korszakba. Kellett ehhez kenyeres pajtása, Kenyeres segédedző hatékony közbenjárása is, de ez nem baj.
A kezdeti nehézséget az jelentette, hogy a védekezők között volt egy névrokon, de az újpesti betelepülő ennek ellenére megnyerte az I. sorszámot, míg a néhanapján mindössze sárga lapjaival kitűnő hátvéd visszasorolódott a II. kategóriába. A mezfeliraton kreatívabban oldották ezt meg, de ez is lényegtelen.
Aztán Zoli ígért nagyjából tizenöt gólt, amiből ősszel négyet meg is valósított, ráadásul egy egész gólpassz is a nevéhez köthető. Nem olyan rossz ez, ha az ember öt-hat mérkőzésen lép pályára, Kokó viszont tizennégy bajnoki meccsen loholt a gyepen szűnni nem akaró lelkesedéssel. (Ne hallgassuk el győri karrierjének csúcsát, a Pápa ellen lőtt mesterötöst. Ligakupa nyilván.)
Vagyis Kovács ’Egy’ hozzávetőleg annyira váltotta meg a világot az ETO Parkban, mint mondjuk Bárányos a Nyírségben. Személyes pechje, hogy Egervári mester csúszdára került, ami előrevetítette Zoltán pályájának következő kínos momentumát. Visszavedlett Kovács Zolivá, és ez öröm. Elsősorban a győri szurkolóknak, másodsorban az újpestieknek, akik ismét elkezdhetik terrorizálni saját klubvezetésüket, hogy tudniillik „Kovács Zolit vissza Újpestre”. De ez egy másik történet lesz.
Ami viszont szomorú, az Kokó okoskodása. Júliusban már megemlítettük, hogy Zoli rettentően mérges a magyar közegre, mert idehaza koloncnak tekintik a „plusz harmincas” játékosokat. Példálózott Maldinivel, ami nyilvánvaló nonszensz, de tőle bocsánatos. Elméletét hittük is, meg nem is, ám minket az „iránta érzett gyűlölet” bizonyára megtéveszt…
A helyzet azonban nyár óta súlyosbodott. Zolit most már nem pusztán a magyar edzői kar üldözi életkora miatt, hanem egy országunkba tévedt szerb is. És ő ezt tudja, megérti, sőt mi több, mindjárt külföldi edzőkre általánosítja: „sejtettem, hogy egy külföldi szakember nem egy harmincöt éves magyar támadót favorizál majd”. Balszerencse ez a javából, és elkerülhetetlen. A hiba a rendszerben van, a szerbekben, továbbá a turáni átokban.
Jó másfél évtizede kezdődött a tendencia, hogy legpengésebb fiainkat a külföldi klubokból rendszeresen hazazavarták a különféle szláv anyanyelvű edzők. Természetesen nacionalista indokokkal a háttérben. Itthon a srácok a megérkezés lendületével teli is sírták a médiát, mi pedig velük szipogtunk, rosszabb esetben „tetves szerbekeztünk”, és irigykedtünk Szavo Milosevicsre, meg Pegya Mijatovicsra.
Mára sajnos odáig süllyedt a világ, hogy focistáink már saját országukban sem érezhetik biztonságban magukat, ide is betette lábát a globalista diszkrimináció.
A globalista diszkrimináció onnan ismerszik meg, hogy eltiporja a korosodó magyar csatárvirtuózokat. Nem számít neki a tizennégy meccs alatt vágott négy gól, sem az egy gólpassz, a pápai csillagos ötösről nem is beszélve. Tradícióink áldozatául estek a lélek nélküli profi szemléletnek.
Zoli most biztosít minket, hogy ereje és munkakedve maximális. Mi meg csak annyit kívánunk neki, hogy vezessen le végre, barátkozzék a civil élettel és Hevesi Tamással, a REAC-nál még mindig kaphat pár jó szót. Ráadásul magyarul.
