Drága magyar futballistáink kulturálatlan, széjjelvarrott alkarú, divatbohóc tompikák, akik az esztétika szó hallatán legtöbbször valamilyen észak-kamcsatkai állatfajra asszociálnak.

Na, ez nem igaz!

Unjuk már az előítéleteken alapuló sztereotípiákat, meg a sztereotípiákon alapuló előítéleteket, és valamennyi bohócligán szakosodott kismester nevében kikérjük magunknak a fenti általánosítást.

Mostantól véresre guvadt szemmel keressük az ellenpéldákat, és minden magyar focista megnyilvánulást, mely Jókai-magasságba emeli a delikvenst, blogunkra dokumentálunk. Lesznek itt megcsavart idézetek, kulturális megokolások, áthallásos magyarázkodások, irodalmi igényű elemzések, minden, ami csak egy bohócligás sztár szájából kieshet.

Aki olvasóink közül ilyennel találkozik, az _kötelező jelleggel jelezni köteles_

Vagyis: Bohócliga vs Esztétika. Vol 1.

Kezdésként mi más, mint egy Balaskó belemenés a töppedt hazai állapotokba. Iván a romantikusok hevével, és az empiristák kérlelhetetlenségével mondja ki ellenérzéseit az edzések tartalmi funkciótalanságát illetően, Kipling szellemét hívva segítségül. Avagy Nagyszalontán minden más.

„Magyarországon elszoktunk az ilyen kemény, erős gyakorlásoktól, otthon két-három órán át csak lötyögtünk, itt bebizonyították, hogy egy órába többet lehet zsúfolni, mint odahaza háromba…” (Balaskó, 2009)

„Ha az egész órát úgy betöltöd,
hogy benne érték hatvan percnyi van,
minden kincsével bírod ezt a földet,
s ami még több, ember vagy, fiam”
(Kipling, 1910)