Szinte pontosan tizenhárom éve történt. Tizenhárom éve, és egy napja. Szombat reggel volt, még csöndes volt az utca, de a reggeli gyanánt bekapott kifli végét is a kertkapu felé menet nyeltem csak le, a cipőhúzás közben legurított tea után. Készülődtünk az esti Finnország elleni VB-selejtezőre. No nem Helsinkibe, az Olimpiai Stadionba indultam, hanem Márk barátomhoz, a kaposvári Szondi utcai lakótelepre.

Márkkal öt perc ismeretség után barátságba kerültem, akkor, amikor egy évvel korábban első napunkat töltöttük a Toldi Gimnáziumban. Alig vártam már az évnyitó végét, hiszen selejtezőt játszott a csapat, és bár izgatott, hogy milyen lesz az új iskola és az osztálytársak, a függőfolyosón állva csak bámultam a menza lapostetején táncoló esőcseppeket, miközben azon járt az eszem, hogy vajon mi lehet a Népstadionban, képesek lesznek e Halmaiék és Klauszék legyőzni a finneket. Már csak az eredményre értem haza, Orosz Feri góljával hoztuk a meccset!
Másnap az iskolában egy szemüveges, kopaszosan rövidre nyírt hajú srác mögé ültem le tantermünkbe. Senkit nem ismertem, így érdeklődve dobtam le a hátizsákom a leghátsó sarokba. Ekkor láttam, hogy a szemüveges srác éppen a Nemzeti Sportot bújja a tegnapi meccs összefoglalóját olvasva. Megszólítottam, odaadta a fél lapot, azóta tart a barátságunk Márkkal, akivel aztán már pár hét múlva együtt mentünk Rákóczi-meccsre, és szombatonként vagy iskola után közösen vágtuk a konfettit a lakótelepi reklámújságokból a hétvégi rangadókra. Csatlakozott hozzánk Fali is, aki már általános iskolás korában is Márk osztálytársa volt, és bár neki a kosárlabda volt a kedvence (korosztálya egyik legjobbjának számított) hozzánk hasonlóan szinte minden sportért, különösen a fociért is rajongott. Ott volt még Zolika, a miskolci születésű csöndes osztálytársunk, aki büszke volt arra, hogy már 1988-ban volt a nagypapájával egy Diósgyőr-Rákóczi meccsen, Miskolcon. Őneki a mai napig a szíve egyaránt dobog a Rákócziért és a Diósgyőrért. Jani Osztopánban élt, éppen ezért ritkán tudott velünk jönni meccsre, de ha ott volt, akkor garantált volt a jókedv. Ő talán nem szerette annyira a focit, mint mi, de szerette a társaságunkat, ezért a lelkesedésünkben is osztozott. Ő volt az osztály talán legjobb szívű tanulója, emellett pedig talán az iskola legerősebb gyereke, amit későbbi küzdősport-sikerei is igazoltak. Ezekkel a srácokkal ültünk be négy éven keresztül minden reggel pontosan negyed nyolckor a Toldi Ételbárnak nevezett, igazi „késdobáló” kocsmaként működő műintézménybe, hogy megigyunk egy-egy pohár vizezett üdítőt, és elszívjuk a korábban Vilma néni kisboltjában fejenként tizennégy forintért vásárolt két-két szál „barnaszofit”, a sportsajtó, és olykor egy pakli magyar kártya köré helyezve gondolatainkat.

Ezekkel a fiúkkal futottam én össze azon az ominózus reggelen is, kiegészülve Misuval, aki korábban Márk és Fali osztálytársa volt, majd szakmunkásképzőben tanult tovább, de félig-meddig külső tagként tekintett rá az osztályunk. Ez a srác mindent tudott a futballról, fejből mondta a különböző bajnokságok eredményeit évekre visszamenőleg is, gyakran teszteltük a korszak legjobb sportlapjának, a Foci Világnak hasábjairól vizsgáztatva. Soha nem tudtuk megfogni! Azon a reggelen Márk és Misu, ahogy minden szombaton, szórólap kihordással kereste meg a zsebpénzre valót, azonban aznap  hiába is keresték a panelházak postaládáiban a   városban éppen megnyílt kozmetikai nagyáruház prospektusait, azok Márkék konyhájában kötöttek ki. Ott valamennyien ollót ragadtunk, és órákon keresztül vágtuk fel konfettinek a több mint 25 kilogrammnyi papírt. Ebédre mindenki hazament, majd koradélután vásároltunk néhány üveg italt. Márk szülei ugyanis vidékre utaztak a nagyszülőkhöz, így minden adva volt életünk addigi legfontosabb meccsének megnézéséhez. A kisboltban Sanyi, a boltos rosszallóan kötődött, hogy nem szolgálhat ki ilyen „kopasztökűeket” itallal, meg cigarettával, de azért került ez is, az is a szatyorba a szotyi meg a ropi mellé. Márk előzetesen beszélt az alsó szomszédjával is, hogy ne lepődjön meg, ha extra függönyt kap a teraszra, ugyanis készítettünk egy több méteres transzparenst a nemzeti válogatott tiszteletére, amit a lakótelep elismeréssel vegyes érdeklődéssel vett közszemlére. Magunkra pingáltuk a nemzeti színeket, és feszülten ültünk a TV elé. Azt játszottuk, hogy minden magyar csapat játékosának ittunk az egészségére. Ittunk Váczi Zoliéra, Illés Béláéra, Simon Tibiére és a többiekére, persze főleg a kaposvári kedvencere: Miovecz Zolira, Szabó Mikire és Házi Lacira. Ebből kifolyólag amúgy is mámorosan néztük a mérkőzést, de ahogy vége lett, az volt maga a mámor! Az utolsó negyedórában Sumiala gólja után nyomtunk, nyomtunk, és amikor a kapusról a hálóba vánszorgott az egyenlítést jelentő labda, az maga volt a földöntúli boldogság. Egymást ölelgetve, könnyezve, teli torokból üvöltve dobáltuk a petárdákat az erkélyről. Az alsóbb szomszédok azt hitték, hogy esik a hó, amikor a több zsáknyi konfetti beborította a lakótelepet. Még a rendőrök is kijöttek, de nem tudtak ránk haragudni, csak azt mondták, hogy „Takarítsátok fel gyerekek!” Boldogan söprögettünk is, amíg egy Kempig bicikliről leugrott utcaseprő egy üveg sörért és két szál cigiért szolgálatba nem helyezte magát. Aztán nekivágtunk a városnak! Céltalanul, de valahogy a stadionnál kötöttünk ki. Abban az időben a Gödör még felújítás előtt állt, a mostani Vasas vagy MTK stadion vendégszektorának  szintjét hozta, de a koromsötétben így is tucatnyi emberrel találkoztunk, akik pezsgősüveggel mentek oda. Úgy látszik, valami ösztönös kényszer mindenkit a pályához húzott! Mennyi ilyen ünnep lehetett aznap az ország különböző pontjain?! Vajon hány meg hány korunkbeli srác emlékszik vissza kristálytisztán arra az estére hosszú évek után is?! Gyanítom, vagyunk egypáran! "Csak" egy fenékről bepattant gól kellett hozzá!

Sok ilyen élmény kellene, hogy a mostani középiskolások is egy életre a foci szerelmesei legyenek! Ezek azok a pillanatok, amik meghatározóak lehetnek egy játék megszerettetésénél. A sikerélmény, amire nagyon hosszú ideje várunk. A lehetőség pedig adott. Például me este újra Finnországban lép pályára a magyar csapat. Én ezekkel az emlékekkel ülök majd a TV elé, és azzal a reménnyel, hogy a mostani tinédzsereknek is lesz miért emlékezni erre a sorozatra. Mondjuk tizenhárom év múlva. Győzzünk egy góllal, az meg mindegy, hogy honnan pattan be!