K. Dezső 1953. november huszonötödikén még nem élt. Vagy igen? Élhetett is volna meg nem is, a fene tudja! Arcának barázdái nem árultak el semmit, csak a létüket hirdették és a múlt kikerülhetetlen valóját, hogy mindenre kell emlékezni. 1953. november huszonötödikén Magyarország igen érdekes napra virradt. Nagy Imre kormányba kerülése igen nagy önbizalommal töltötte el az embereket, de Tolcsván, Felsőnyéken, Szeremlén vagy Derekegyházon a háború utáni megélhetés terhe mellett, azon a novemberi napon a parasztok kikelve az ágyból nem rögtön a vizelés azonnali késztető erejét észlelték gondolatuk sora elején, hanem valami egészen mást. Nagy napra ébredt Hunnia azon a novemberi reggelen és Tolcsván Bandi bá vagy Derekegyházon a kis Tibi úgy ment ki hugyozni a kert végébe a metszésre váró gyümölcsfák mellé, hogy ma igen is megmutatjuk, a Vasfüggönyön innen, az Életen túl. A mindenkinek csak Sebes Guszti bá által vezetett nemzeti futballcsapat ugyanis már valahol a távoli Londonban, a Wembley stadiontól pár saroknyira ihatta a reggeli Earl Grey-t vagy a kávét. Azon a napon Bandi bá és a kis Tibi sem tudott ebéd után a seggén maradni. Szeremlén Pista bácsi heréért se ment ki a határba háromkerekű platós kistraktorával, Cézár kutyájával és a még apjától örökölt kaszával, sőt a leves és a paprikás krumpli után nem feküdt le szokásos ebéd utáni egy-két órás szunyájára. Kiment a kapu elé, köszöngetett a járókelőknek, egy-egy a kapuja előtt megálló cimborájával beszélt pár szót, természetesen a meccsről, meg a TSz-ről, majd háromkor bement a konyhába, előkészítette a liter száraz fehérbort, a szódát és a kis bőrtokos Sokol rádiót. Angyal szállt le negyed négykor Hunniára. 1953. november huszonötödikén teljes kietlenség és némaság borult a Magyar Utcára, a boltok bezártak, mindenki vagy otthon vagy a kocsmákban volt. Negyed négy előtt öt perccel több millió különböző gyártmányú rádióból felharsant Szepesi György hangja, melyet közös izgalommal és némasággal fülelt az egész Kárpát-medence. És 1953. november huszonötödikének délutáni órái, pontosabban délután negyed négytől ötig terjedő szűk százhúsz perce ennek a balsorsú, hagyományát és összetartó egyenességét elvesztő országnak a legdicsőségesebb százhúsz perce volt. Öt óra után néhány perccel eső szitálás alatt sétáltak haza a szomorú angol úriemberek és gyermekeik a külvárosokba. És ettől a nyugat európai országtól ezerpárszáz kilóméterre délkeletre, öt óra után néhány perccel az emberek kivonultak az utcára, mosolyogtak, ölelkeztek, indultak a kocsmába, Pista bácsi Szeremlén, Bandi bá Tolcsván, a kis Tibi meg Derekegyházon belevéste a konyha asztalba, hogy ’magyar-angol 6:3’ – egy fülest megért. Ez a nap a magyar embernek mind egyenként valami emlékezni valóval gyarapodott. Mert emlékezni kell. Később, pontosan harmincöt hónap múlva ebből is erőt merítve mentek ki az utcákra az ország fővárosában és más vidéki városokban pusztán jogokat követelve. A londoni hősök meg ki tudja merre jártak?

 

K. Dezső tisztán emlékezett a meccsre, megvan neki VHS-en. Gyerekkorában sokat nézte és fejből tudja a gólokat, azokat megelőző támadást, mindent. De most valamiért üresnek érzett valamit. Gondolta kimegy a Kerepesibe a Hidegkuti sírjához, ő volt a kedvence. Csak az a fránya eső ne esne, nincs is esernyője, a cipője is beázik. Fogta a tollát és vonalakat húzogatott a Sport címlapjára. Szeme beleveszett a címlapon a következő sorba, enbékettő, FTC-Baktalórántháza kettőnulla, pontosabban a nagy bé betű felső kis lyukába. Aztán az órájára pillantott. Negyed négy volt. Kabátot húzott és lement a sarki Pöttyös Kocsmába. Hat sört és három unicumot, le’szíves! Öt órára meg is itta, illetve háromnegyed ötre már csak pár korty sör maradt, feküdt az asztalon, pontosabban jobb keze feküdt az asztalon, azon pihent a feje, a jobb kezének ujjai igen közel helyezkedtek a szájához, így a dohányzás is könnyebben ment neki. Háromnegyed hat után egy már nem égő csikk esett ki a szájából, mikor ezt mormolta magában: Grosics-Buzánszky-Zakariás-Lantos-Lóránt-Budai-Bozsik-Czibor-Kocsis-Puskás-Hidegkuti. Mosolygott és szemében valami részeg düh és őrültség pihent, ahogy kimondta az utolsó, számára legkedvesebb játékos nevét, Hidegkuti, aztán egy sörcsepp gurult végig a szája szegletéből és elindult a Kerepesi temetőbe.

 

Tudta, neki már csak ez maradt, meg a Fradi és az enbékettő.