Nyálkás, szeles november huszonötödikére ébredt Magyarország. Tüntetések után, sztrájkok előtt, lépegetett a hon nyugtalan jövőjébe, mikor délután három óra fele K. Dezső az ablakon kinézve kortyolgatta kávéját és szívta cigarettáját. Autók szaladtak el a lenti úton, kék, zöld és fekete esernyők haladtak el, titkolva gazdájuk tekintetét és életútját, mint ahogy az ősz titkolja az élet lényét, mely kétségtelen a téli halálba vezet meghazudtolva a tavasz eljövetelét. K. Dezső hátat fordított a párás ablaknak. Végig tekintett kis konyháján, kopottas bútorán, ételmaradékokkal csúfított rozsdás rezsóján, kis asztalán és egyetlen székén. Az asztalon újságok és mosatlan tányérok sorakoztak. Leült az asztalhoz. Borzongva figyelte a mai Sport gyűrött példányát és eszébe jutott, hogy tavalyi három hónapos külhonban tartózkodása alatt hogyan őrizte szobája asztalán azt a két újságot, amit még induláskor vett és hogy akkori reggeli kávézásakor a már sokadjára kiolvasott újsággal mennyire akart hasonlítani otthoni önmagára. Valami nosztalgia gyanánt nekiállt újra olvasni a mai Sportot. Fradi-Baktalórántháza kettőnull – az enbékettőt gyorsan végigfutotta, aztán enbéegy: Győr-Kaposvár kettőegy, MTK-Siófok háromnull, Kispest-Nyíregyháza egyegy…….végül a címlapot nézte meg jó alaposan. Ekkor ötlött az eszébe a pillanattal és tekintettel nyert emlékezet, a múlt szava, a múlt kikerülhetetlen léte, hogy mindenre emlékezünk, mindenre kell emlékezni, hisz minden visszaköszön és integet, magára hívva a figyelmet 365 nap után….
K. Dezső 1953. november huszonötödikén még nem élt. Vagy igen? Élhetett is volna meg nem is, a fene tudja! Arcának barázdái nem árultak el semmit, csak a létüket hirdették és a múlt kikerülhetetlen valóját, hogy mindenre kell emlékezni. 1953. november huszonötödikén Magyarország igen érdekes napra virradt. Nagy Imre kormányba kerülése igen nagy önbizalommal töltötte el az embereket, de Tolcsván, Felsőnyéken, Szeremlén vagy Derekegyházon a háború utáni megélhetés terhe mellett, azon a novemberi napon a parasztok kikelve az ágyból nem rögtön a vizelés azonnali késztető erejét észlelték gondolatuk sora elején, hanem valami egészen mást. Nagy napra ébredt Hunnia azon a novemberi reggelen és Tolcsván Bandi bá vagy Derekegyházon a kis Tibi úgy ment ki hugyozni a kert végébe a metszésre váró gyümölcsfák mellé, hogy ma igen is megmutatjuk, a Vasfüggönyön innen, az Életen túl. A mindenkinek csak Sebes Guszti bá által vezetett nemzeti futballcsapat ugyanis már valahol a távoli Londonban, a Wembley stadiontól pár saroknyira ihatta a reggeli Earl Grey-t vagy a kávét. Azon a napon Bandi bá és a kis Tibi sem tudott ebéd után a seggén maradni. Szeremlén Pista bácsi heréért se ment ki a határba háromkerekű platós kistraktorával, Cézár kutyájával és a még apjától örökölt kaszával, sőt a leves és a paprikás krumpli után nem feküdt le szokásos ebéd utáni egy-két órás szunyájára. Kiment a kapu elé, köszöngetett a járókelőknek, egy-egy a kapuja előtt megálló cimborájával beszélt pár szót, természetesen a meccsről, meg a TSz-ről, majd háromkor bement a konyhába, előkészítette a liter száraz fehérbort, a szódát és a kis bőrtokos Sokol rádiót. Angyal szállt le negyed négykor Hunniára. 1953. november huszonötödikén teljes kietlenség és némaság borult a Magyar Utcára, a boltok bezártak, mindenki vagy otthon vagy a kocsmákban volt. Negyed négy előtt öt perccel több millió különböző gyártmányú rádióból felharsant Szepesi György hangja, melyet közös izgalommal
és némasággal fülelt az egész Kárpát-medence. És 1953. november huszonötödikének délutáni órái, pontosabban délután negyed négytől ötig terjedő szűk százhúsz perce ennek a balsorsú, hagyományát és összetartó egyenességét elvesztő országnak a legdicsőségesebb százhúsz perce volt. Öt óra után néhány perccel eső szitálás alatt sétáltak haza a szomorú angol úriemberek és gyermekeik a külvárosokba. És ettől a nyugat európai országtól ezerpárszáz kilóméterre délkeletre, öt óra után néhány perccel az emberek kivonultak az utcára, mosolyogtak, ölelkeztek, indultak a kocsmába, Pista bácsi Szeremlén, Bandi bá Tolcsván, a kis Tibi meg Derekegyházon belevéste a konyha asztalba, hogy ’magyar-angol 6:3’ – egy fülest megért. Ez a nap a magyar embernek mind egyenként valami emlékezni valóval gyarapodott. Mert emlékezni kell. Később, pontosan harmincöt hónap múlva ebből is erőt merítve mentek ki az utcákra az ország fővárosában és más vidéki városokban pusztán jogokat követelve. A londoni hősök meg ki tudja merre jártak?
