HTML

Címkék

abszurd (12) ahülye (47) átigazolás (24) beharangozó (272) bohócliga (357) championship (12) debrecen (33) détáridöme (14) diósgyőr (16) dzsudzsák (28) eb (37) egervári (22) fc fehérvár (15) feltámadás (57) fradi (53) gera (21) győr (17) haladás (13) hemi bácsi (11) hercegfalvi (10) hét magyarja (22) hónap magyarja (10) honvéd (48) hülyebíró (12) huszti (14) jhn (32) kaposvár (11) keleti csoport (19) kisteleki (12) koman (10) kommentverseny (44) kupaellenfél (20) kupatipp (15) loki (13) magyar (140) mezey (11) mlsz (38) mtk (19) nb2 (87) németh krisztián (16) nemzetisport (13) nyugaticsoport (59) önérzetes (33) összefoglaló (109) reac (12) sör (11) statisztika (14) szavazás (11) szurker (31) tippjáték (227) tippmix peti (11) torghelle (15) tőzsér (12) u20 (15) utánpótlás (15) ute (19) válogatott (167) várhidi (15) vasas (21) vendégszerző (21) videó (87) videoton (15) visszatekintő (10) Címkefelhő

Friss topikok

Licenc

Creative Commons Licenc

Siemkowicétől Columbusig

2011.05.31. 20:00 Black Lotus

Az utóbbi bő húsz évben volt alkalmunk hozzászokni, hogy a Bohócligában nemcsak a magyar játékosok, hanem a légiósok körében is akkora nagyságrendű a népvándorlás, mint a fiatalabb generációknál a Sziget Fesztivál idején. Többségüknek még az a megdicsőülés sem jut osztályrészül, hogy Malonyai nagymester (a futballszerető társadalom által egy emberként várt) jegyzeteinek valamelyikében kárhoztassa szerződtetésük szükségtelen mivolta miatt az átigazolási papírokat szignáló klubvezetőket, néha azonban a rengeteg bóvli között egy-egy ritka műkincs is előkerül a honi élvonal ékszeres ládikájából. Kicsinyke tárlatunkban már elmerengtünk a tádzsik Sirinbekov bumerángszerűen visszacsapódó, Moszkva-Budapest-Moszkva állomásokkal gazdagított karrierjén, ezúttal pedig egy hurokszerűen csapódó életpályát tekintünk meg, a háttérben néhány mazurka-dallammal színesítve. Robert Warzycha útja lengyel és angol állomáshelyekkel kikövezve vezetett el kicsiny hazánkba, ahol a piros-fekete színek kétfajta szabásmintáját is alkalma nyílt felpróbálni. Végül, itteni teendőinek végeztével Tamási Áron Ábeljéhez hasonlóan a magyarfutball rengetegéből Amerika felé vette az irányt, amellyel egyrészt teljessé tette a már említett hurokszerű alakzatot, másrészt pionírként mutatott utat olyan, a labdarúgást forradalmasító zseniknek, mint Urbányi Pista és Herczegfalvi Zoli, akik a későbbiekben szintén a XIX. kerületet cserélték fel a végtelen lehetőségek hazájára. Posztunk magyar vonatkozású részei JESTER munkásságát dícsérik, akinek ez úton is jár a köszönet.

Robert Warzycha 1963. augusztus 20.-án született a lengyelországi Siemkowicében. Az ország délnyugati részén, Lódz városától 76 kilométernyire fekvő, 1.100 lelkes falucska álmos hétköznapjait az elkövetkező 10-15 évben a helyi állatorvos fia tette mozgalmasabbá, aki itt kezdte kifejleszteni a később precíziós fegyverré váló szabadrúgásainak prototípusait – a kapusok helyett ekkor inkább még a környező házak nyílászáróit és a baromfiudvar békésen kapirgáló népének testi épségét veszélyeztetve. Első klubjaként a Warta Sieradz együttesét említik a krónikák, a Siemkowicéhez viszonylag közel fekvő város harmadosztályú csapatát az 1984/85-ös szezonban erősítette az ez idő tájt éppen a kötelező katonai szolgálatot teljesítő hősünk, vélhetően néhány, a laktanyán kívül tölthető óra reményében. A regrutának is köszönhetően a csapat sikerekben gazdag idénnyel örvendeztette meg a szurkolókat, így nem csoda, hogy 1985 nyarán Robert első osztályú menlevéllel vethette le az angyalbőrt: az igen szép nevű Górnik Walbrzych hívta soraiba. Akinek nem volna rögtön ismerős a név, annak nem kell eret vágnia, a jellegét tekintve a 80-as évek lengyel klubfutballjának Gázszereként jellemezhető együttes 1983-ban jutott fel a polák élvonalba (1946 óta íródó történetében először és mindmáig utoljára), ahol a világbajnoki bronzérmet is nyert csatárral, Wlodzimierz Ciolekkal a frontvonalban hat szép esztendőt töltött, mielőtt az egyetemes lengyel labdarúgásban játszott szerepét bevégeztetve 1989-ben el nem tűnt az alsóbb osztályok mocsarában. Ezt a szomorú eseményt Robert már távolról figyelhette csak, mivel az ifjoncot két éves (31 mérkőzéssel és 5 góllal dúsított) élvonalbeli tapasztalatszerzés után könnyűszerrel ragadta magához a korszak csúcsragadozója, a Górnik Zabrze.

A sziléziai iparvidék ütőerének számító, 180 ezer lelket számláló Zabrze piros-fehér-kék kedvencei a nyolcvanas években második aranykorukat élik, akárcsak az elmúlt években Potemkin Karesz a Feröer-szigeteken. A bányászok becenéven ismert társaság (amelynek kispadján Szusza Ferenc és a világvándor Kalocsay Géza is megfordult) az 1960-as években hat bajnoki címet, 1970-ben pedig KEK-döntőt pakolt a csillékbe, majd a hetvenes évek végének kanosszajárása után a nyolcvanasokban ismét egy sújtólégrobbanás erejével demoralizálja a honi pontvadászatot. Az 1987 telén érkező Warzycha az 1985 és 1988 között kibányászott négy bajnoki címből a két utolsónak lehetett tevékeny részese, továbbá 1988-ban egy lengyel kupadöntő és egy lengyel Szuperkupa-győzelem is előkerül egy félreeső tárnából. A nemzetközi porondon is kijut a jóból, 1987-ben a BEK első fordulójában az Olympiakoszt tanítják móresre (majd esnek ki a Rangers ellenében), egy évvel később pedig (hősünk góljának is köszönhetően) a luxemburgi Jeunesse D’Esch az áldozat, de a második körben a Real Madrid már rágós falatnak bizonyul. A Szuperkupa magasba emelésekor talán még nem sokan sejtik, hogy a klub történetének mindmáig utolsó trófeáját szorongatják: a csodacsapat életében a tündöklés korszakát lassan, de biztosan felváltja a bukásé. 1989 tavaszán már „csak” a bronzérem jön össze, az aranyakat Szilézia másik dicső reprezentánsa, a Ruch Chorzów happolja el. A gólkirályt is ők adják, Krysztof Warzycha személyében, akinek alig marad ideje ünnepelni, mielőtt aláírna a Panathinaikoszba és megkezdené 15 éven át tartó ottani uralkodását. Robert nem siet annyira, mint a névrokona, még két esztendőt marad a Górnikban és egy bajnoki ezüstéremmel is gazdagszik. Végül 1991 tavaszán, 4 esztendő, 91 pályára lépés és 10 gól (melyekből minden idényre jutott legalább 2, de legfeljebb 3) elteltével látja elérkezettnek az időt, hogy becsomagolja a hamuban sült pogácsát és Zabrze után új kihívásokat keressen. Meg is találta a neki való feladatot – hol másutt, mint egy újabb ipari centrumban, Liverpoolban.

A pályaívet tovább fürkészve a kilencvenes évek Angliájába csöppenünk, ahol legalább akkora változások vannak kibontakozóban, mint a Furulyás-féle Ferencvárosnál az aktuális befektető-jelölt felbukkanása idején. Az 1992-93-as évadban beindul a Premier League-re dallamosított nevű, új szisztémájú bajnoki sorozat, amelynek első fordulójában 13 idegenlégiós (azaz nem a szigetvilágban született játékos) léphetett pályára. (Arsenal- és Chelsea-drukkerek számára tisztázandó: nem csapatonként, hanem ligaszinten.) Az illusztris névsorban ott feszít Peter Schmeichel, Eric Cantona, Andrej Kancelskis vagy épp Roland Nilsson - no meg persze Robert Warzycha. Az Evertonba egy évvel korábban érkező, a szurkolók többsége számára akkor még teljesen ismeretlen lengyel szélső első három mérkőzésén kétszer is az ellenfelek hálójánál pusztít, így nem meglepő, hogy nevével kapcsolatosan a Goodison Park környékének talponállóiban hamarosan már nem a Robert Who? visszakérdezés, hanem a Bob the Pole becenév emlegetése vált rutinszerűvé. Liverpool kék felében ekkortájt minden követ megmozgatnak, hogy a csapat újfent a nyolcvanas évek fényében tündököljék: az edzői szobának titulált boszorkánykonyhában 1990 óta ismét az 1981-1987 között regnáló mesterszakács, Howard Kendall receptjei rotyognak az üstben, de az 1990-1993 közötti második konyhafőnökség során nem sikerül újabb Michelin-csillagokkal gyarapítani a nyolcvanas években két bajnoki címmel, FA-kupával és KEK-győzelemmel is felvértezett dicsőségtablót. Az 1992 tavaszi 12. helyezés után a történelmi PL-idény elején egy pillanatra felcsillan a fény - a második fordulóban a csapat idegenben 3-0 arányban keni el a Manchester United száját, köszönhetően az ihletett formában játszó, gólt és gólpasszt is jegyző Warzychának - de az idény végi 13. hely a maga kíméletlen egyszerűségében mutatja meg, hogy ez csak lidércfény volt. Amit némi déja vu is követ: 1993 ősze is három megnyert fordulóval és listavezető pozícióval köszönt be, a folytatásban azonban megy lefelé a csapat a tabellán, mint Pistike júliusban a balatoni strand csúszdáján, Kendall pedig az év decemberében, a sokadik pofon és a középmezőnyben való kilátástalan lavírozás után az öltözőszekrény kirámolása mellett dönt. Utóda, a Norwichból érkező Mike Walker számára már az a feladat, hogy a zuhanórepülést valahogy befékezve az élvonalban tartsa a hét évvel korábban még a bajnoki trófeát eufórikusan ünneplő klubot. Fáradozásai végül sikerrel járnak: az utolsó fordulóban hazai pályán kell legyőzni az akkor még nem csak a teniszpályáiról ismert Wimbledont, amelyet végül egy 0-2-ről 3-2-re fordítás formájában kiviteleznek a kékek. A három év alatt (az utolsó idényt nagyjából annulláló sérülése ellenére is) a lejátszott meccsek rovatba 72, a gólok közé 6 bummedlit behúzó Warzycha gondolatai ekkor már a jövője körül forognak: az általa rajongásig tisztelt Kendall távozását még meg tudta volna emészteni a lengyel nehézbombázó, de a válogatottból való kikerülése miatt a munkavállalási engedélye is veszélybe került. A nagy hatalmú munkaügyisek negatív döntése után a fellebbezésekkel két hónapig még elhúzódott a jogi huzavona, de hősünk eközben már alig burkoltan tanulmányozni kezdte az ajánlatokat. Kettő is érkezett, az egyik a szaúd-arábiai petrolbajnokságból, a másik a kőolaj helyett inkább kőszénben gazdag Baranya megyéből. A választás nem is lehetett kérdéses, dzsámi Pécsen is van, viszont a kiöregedő európai sztárocskákkal közös sivatagi lébecolás élvezeti értékben nem vehette fel a versenyt azzal a kitüntetéssel, hogy az ember a pelyhedző állú Tökölinek tolhatja a zsugákat, edzés után pedig elfogyaszthat egy pacalpörköltet valamelyik kisvendéglőben a Széchenyi tér környékén. Innentől viszont a pécsi és a kispesti fejezetekre át is adnám a szót JESTER kollégának.

Hősünket 1994 forró és poszt-mundial hangulatban telő uborkaszezonja hozta Magyarországra. A sztori még ma is hihetetlennek tűnik, hogy az Evertonban szezonokon át alapembernek számító lengyelt, akire az edző szíve szerint a következő szezonban is számított volna, holmi obskúrus FA-szabályzat miatt (csak az játszhatott légiósként az angol élvonalban aki hazája válogatottjának stabil tagja volt) a Mersey-parti csapat kénytelen volt szélnek ereszteni. Még hihetetlenebb, hogy a célállomás hazánk (és nem mondjuk az akkori divat szerinti Belgium/Hollandia/Izrael csoport valamelyike) lett, és hogy ezen belül pedig a PMSC-Fordan, hát az már csak hab a szürreál-tortán.

Itt álljunk is meg egy szóra a Pécs kapcsán. A piros-fekete csapat a ’90-es években ugyanis e szezonra tehetően élte második (és máig utolsó) virágkorát: emlékezhetünk, a ’80-asok-’90-esek fordulóján, a Garami által összerakott, kb. Bodnár kapus-Tomka-Palaczky-Márton-Bérczy-Turi-Lovász gerinccel jellemezhető sikercsapat ekkor már a múlté volt, a fővárosi gárdák (részben a Kispest, de nagyrészt, Garami áttelepülését követően az UTE) lerabolták a tényleges értékeit. Néhány szenvedős átmeneti, Dienessel, Braunnal, Tolocskóval vagy Csabannal jellemezhető szoft-év után aztán 1994 nyarán valami megmozdult és olyan arcokat sikerült a csapathoz csábítani, mint a hazai szinten is elismert Eszenyi, a nemzetközi fociban is jól csengő nevű Niederbacher a sógoroktól, vagy épp Warzycha barátunk (tavasszal meg majd a szépemlékű Fatusi Babatünde, ha őt is szabad itt említenem). Ha hozzájuk idevesszük az akkor már Pécsett lévő ifjú vagy középkorú tehetségeket (Lengyel, a junior Tökszi, Dárdai Pali), vagy a Bohócban már évek óta megbízhatóan teljesítő kvázi őspécsieket (Virág, Azoitei, stb.) hát mindent kapunk csak egy outsider csapatot nem…

…legalábbis mai mércével. Ugyanis abban a szezonban mindez csak a középmezőny elejére volt elég a pécsieknek, hiszen a BL-indulás előtti bajnok Fradi, a Garami által turbózott Újpest, a bajnoki címvédő Vác vagy a ’90-es évek legjobb keretét összekapó ám azt esztelen mód eltékozló (Milinkovic és társai) Kispest-Honvéd azért még nagy falat volt. Vissza azonban Roberthez: a lengyel fiú hamar belopta magát a pécsi szívekbe, és a brutál erős középpálya aktív részeseként az akkor még fineszesebb poszton nyomuló Dárdai mögött egy kicsivel hátrább elhelyezkedve küldözgette védjegyszerű 20 métereseit az ellen kapujára. Tananyag videó a ’90-es Bohócliger fanoknak a következő felvétel: ugyan 0:0-ra végződik a Bozsik-beli rangadó, ám a szezon két, talán legszebb játékra képes csapata (az UTE mellett) helyzetek sokaságával boldogítja a nagyérdeműt.

Az elhangzó neveken pedig csak az nem sírja el magát akinek nem okoz kellemes gyomorbizsergést a korszak nagy NB1es névlegendáinak sora. Warzycha végül 21 meccsen pályára lépve 7 góllal zárt (hozva sokéves átlagát) s saját bevallása szerint egyáltalán nem bánta, hogy a szaudi kontrakt helyett a Pécsi Munkás FC fejlécű szerződésre kanyarította alá szignóját bő egy évvel korábban. Azt, hogy jól érezte magát, bizonyítja, hogy több PMSC-s kollegájára emlékszik, Dárdai pályafutását konkrétan figyelemmel kísérte és abszolút naprakész Palcsiból (a tisztelet kölcsönös: Dárdai szerint RW az utolsó légiósok egyike, aki minőséget hozott hazánkba. Igazat kell adnom neki.).

A jó magyaros és bohócliger-standardeknek megfelelően azonban a pénzmag elfogyott a Mecsekalján 1 év alatt, a nagy tervek dugába dőltek, a csapatot több hullámban szétszedték, főszereplőnk például Eszenyivel karöltve Kispestre távozott. Szükség is volt ott ekkor a rutinos, tapasztalt és irányítani képes játékos(ok)ra, hiszen a kispesti kezdőt úgy kapták szét ezen a nyáron a Komora-féle „itten nem lesz sztárgázsi”  mozgalom eredményeként, mint Tyeksztilcsik Kamisin a Békéscsabát a korabeli UEFA-találkozó visszavágóján. Az Illését, Pisontját vesztő KHFC fiatal karmestere, Bárányos ekkoriban még szendén kereste önmagát és szokta az NB1 légkörét (bár oroszlánkörmeit már mutogatva), így Rob Warzycha a legjobbkor érkezett, hogy nyugalmával és forintos labdáival összefogja és irányítsa a kispesti középső csapatrészt. Debütálására a 2. fordulóban, Csepelen került sor, ahol a Béke téri stadionban kikapó Kispest egyetlen gólját rögvest a lengyel élharcos szerezte. A kispesti ősz ezután elég hektikusra sikerült, az újjáépített csapat ekkoriban állt össze, a kevés biztos és stabil teljesítmény egyike azonban pont Warzycha volt, aki remek passzainak arzenálját még a csepeli mellett + 3 találattal (elszenvedő felek: Zete, Vasas, Vác) fejelte meg. Tavasszal aztán, ahogy a Kispest, úgy Robert is upgrade-elt pályára állt a mára kvázi-legendává váló Piroska-Árgyelán-Warzycha-Bárányos sor vezér-fogaskerekeként: a Török Petivel szárnyaló, megfiatalított Honvéd dicséretesen menetelt az MK döntőig, a bajnokságban pedig élcsapatokat ütött meg (Fradi, MTK) vagy szorított meg (BVSC, UTE) otthon. A Fradi és az MTK ellen lengyel hősünk is betalált, különösen a zöldek ellen heggesztett gólja emlékezetes (képünkön éppen ifj. Albert és Árgyelán között figyeli a fejleményeket), de passzjátékát máig könnyes szemmel emlegetik az igazhitű Kispest-szurkolók (ezekről bővebben itt). Utolsó meccsére Békéscsabán került sor, ahol is vereséggel búcsúzott a vörös-fekete színektől, a kupadöntő már az USA-beli Columbusban érte. Mérlege Kispesten is dicséretes: a pécsi évhez hasonlóan 21 mérkőzés, 6 gól – soha rosszabbat.

Mielőtt mi is követnénk Robertet a tengerentúlra, először tegyünk egy kitérőt szülőhazájába és pillantsunk bele a válogatottban felépített renoméjára. Warzycha 6 éves válogatottbeli regnálása alatt 47 mérkőzéssel és 7 góllal boldogította a piros-fehér színek elkötelezett híveit (a számmisztika híveinek kedvéért: a gólok száma megegyezik a kilencvenes évek magyar állócsillaga, Illés Béla válogatott tétmeccsen jegyzett találatainak mennyiségével). Válogatottbeli pályafutása annyiban feltétlenül rímel az Everton-ciklusra, hogy itt is egy leszállóban lévő együttesbe csöppen bele: a Biale Orly (azaz fehér sasok) az 1974-es és 1982-es vb-bronzérmek után a nyolcvanas évek második felétől áttranszplantálódnak a horizont királyából az áldozati bárány szerepkörébe. Már az 1986-os világbajnokságot is némiképp csalódásnak élik meg (a csoportkörből harmadik helyezettként préselődnek tovább, majd az egyenes kieséses szakaszban Brazília egy sima négyessel teszi fel őket a Varsóba induló gépre), ezután pedig hosszú koplalás kezdődik a felnőtt világversenyekre való kijutásokra vonatkozóan, amelynek keserűségét az ifik által elért 1992-es olimpiai ezüstérem is csak tompítani tudja lengyel barátaink szemében. (Legközelebb 2002-ben jutnak majd ki világbajnokságra, az ex-nigériai Emmanuel Olisadebe vezényletével, akinek honosítása egy fokkal jobban sült el, mint nálunk Thomas Sowunmi behívása.)  Robert barátunk is az azték happening után kerül képbe a válogatottnál: 1987 májusában a bő keret tagjaként már a Népstadion rekortánján szemléli az 5-3-ra végződő EB-selejtezőt a Détári-féle one-man show-val, majd pár hónappal később a lengyelországi visszavágót is, amikor felebarátaink ismét háromszor csengetnek a magyar kapunál, ám részünkről ekkor már csak két interpelláció érkezik.  Debütálására végül 1987. november 11.-én kerül sor a festői Limasszolban, Ciprus 1-0 arányú leigázása alkalmával. Lazarek szövetségi kapitány második selejtező sorozatán, 1988/89-ben már négy vb-selejtezőn is pályára vezényli, az igazi kiteljesedés azonban az 1990-93 közötti Strejlau-érában következik el – a pályára lépések számát tekintve. Az 1992-es EB-kvalifikációkon az angolok és az írek ellen csak döntetleneket ér el a csapat, az 1994-es selejtezőkön pedig az ismeretlenségből felfelé rakétázó norvégokkal, valamint a hollandokkal és az angolokkal súlyosbított csoportban gyűjtötték lelkesen a gyufákat lengyel barátaink. Strejlau 1993 szeptemberében lemond, az utolsó három mérkőzést a korábbi pályaedző irányításával játsszák le. A selejtezők zárásaként 1993. november 17.-én Poznanban szednek be egy 3-1 arányú maflást a hollandoktól – mint utóbb kiderült, ez Warzycha utolsó válogatott performansza, a hónap végén kinevezett Henryk Apostel ugyanis a hazánkban is divatos koncepcióváltás eszméjét követi és a továbbiakban nem számít a már 30 éves nehéztüzérre.

Válogatottbéli pályájának Mount Everestje a Brazília elleni barátságos mérkőzés volt, melyre 1993. március 17.-én került sor Ribeirão Pretoban (49.358 néző előtt, mely mindmáig az aréna látogatottsági rekordjának számít). A szambaválogatott ekkor még csak formálódik bő 15 hónappal később esedékes világraszóló sikere előtt, ezen a találkozón pedig főleg az otthon játszókat próbálgatják. Így is a gyepen találunk azonban néhány, egy év múlva az Olümposzra érő spílert, mint a kapus Zetti, a mezőnyben pedig Zinho, Müller, netán az Európában is helyre kis karriert befutó csapatkapitány, Raí személyében. Ők, kiegészülve néhány, helyben szintén jól csengő névvel (mint Evair vagy Palhinha), továbbá a karrierjüket igazából 1994 után kibontakoztató, de ekkor már a válogatottban próbálgatott fiatalokkal (Roberto Carlos és César Sampaio) meggyőző szinten tolják a joga bonitót. A lengyelek ellen sem futnak rossz formát: hiába a vendégek 3. percben bevarrt vezető gólja, Swierczerwski öngóljával, majd Müller bombájával az első félidő végén már a kanárik vezetnek. Mielőtt azonban a második félidőben kiteljesedne a tánciskola (és Hegyi Iván jókedve), Warzycha a félpályáról indul meg a labdával (a videón 0:49-nél), majd a mutatós háromszögelés után visszakapott labdát a hálóba segítve összehozza az egyenlítést és a lengyel-brazil párharcokban ritkának mondható európai pontszerzést.


A válogatottbéli performanszok alól 1993-ban már felmentett Warzycha pályáfutásából hátramaradt időszak a Columbus Crew egyesületére redukálódott. 1996. júniusában firkantja alá a nevét a szerződésre, amely eredetileg négy évre kötötte őt Ohio állam csapatához, amelyet az MLS berkein belül jellemzően a munkásosztály csapataként azonosítottak. A statisztikusok és Török Péter mekkájának számító országban első mérkőzését a Colorado ellen játszotta (1996. június 19.-én) és első gólját is a Colorado hálójában helyezte el (valamivel később, július 7.-én). A végül hét évesre nyúló szerepvállalás során fellépésekből és gólokból is akadt még bőven: előbbiből 145-öt, találatból pedig 19-et számlált karrierje végén a Polish Rifle, vagyis lengyel ágyú néven emlegetett Warzycha, aki 61 gólpasszával a Crew házi örök-aszisztrangsorának éllovasa, és a liga történetében is csak öten vannak, akik felül tudták múlni ezt a mutatót. Robert, aki hat idénye közül az első ötben mindig kétszámjegyű gólpasszt szórt ki a társaknak, két All-Star gálán is villogtathatta képességeit. A csapat eredményei sem adtak okot depressziós rohamokra, a kékgallérosok a futballpályán inkább az elitista irányt képviselték. Már első évükben, 1996-ban bejutottak a rájátszásba, a hét éves Warzycha-éra alatt pedig mindösszesen egyszer kellett már az alapszakasz végén a fürdés-gyúrás programpontokat gyakorolni a mérkőzésre készülődés helyett. A helyi országos kupának számító Lamar Hunt-sorozatban 1998-ban a döntőig menetelnek, 2002-ben pedig (mikor Robert már inkább másodedzőként, mint játékosként segíti a társaságot) meg is nyerik a trófeát. 2001-ben a hőn áhított nemzetközi kupaszereplés is összejön, de a világverő Costa Rica-i Deportivo Saprissa ellen könnyűnek bizonyult a társaság.


Warzycha, akinek nevéhez a gólpasszrekordon kívül az MLS első, alapszakasz-bajnokit eldöntő aranygólja is fűződik (jó huszonötről megeresztett föld-levegő rakétával roppantotta össze a San José ellenállását 2000. március 25.-én) példás hozzáállásáról és klubhűségéről híresült el a nagy víz túlsó oldalán. Mindmáig legendák tárgya Ohioban egy chicagói vendégszereplés, amelyre a rengeteg sérült miatt igen tartalékosan kényszerültek kiállni a kékgallérosok, így a vezetőedző csatasorba állította az akkor már több sérülésen túljutó, a visszavonuláshoz már közel kerülő Warzychát, akinek elsősorban a szabadrúgásaiba helyezte bizodalmát. A találkozó előtt három nappal kihirdetett verdikt után Robert úgy döntött, hogy a legendás rugók kicsit berozsdásodtak már, így ideje az edzés után némi extra szabadrúgás-gyakorlással elütni az időt. Andrulis tréner és a csapat egyik kapusa beleegyeztek a túlórába, nem sejtve, milyen kanosszajárásban lesz részük. Az edző az ötvenedik szabadrúgás után parancsolt rá Robertre, hogy ennyi talán elég lesz mára, a rúgótechnika nem kopott meg, egyébként meg lassan rájuk esteledik. „Még nem elég”, hangzott a lengyel tömör válasza és már repült is az újabb ágyúgolyó a jobb sorsra érdemes csapattárs irányába. Bőven túl voltak már a századik kísérleten, a pályagondnok csendben horkolt a villanyvilágítást szabályozó gombok mellett, a kapus pedig két rakéta között fogalmazta magában a túlóra- és a veszélyességi pótlékra vonatkozó követeléseit a vezetőség felé, mikor a csuromvizes Warzycha ránézett az edzőre és jelezte, hogy a maga részéről hajlandó befejezni a gyakorlást. Pár nappal később a chicagói vendégszereplésen a Columbus a negyedik percben szerzett vezetést – egy szabadrúgásgóllal.

A gól szerzőjének bérkartonja azóta is a Crew könyvelésén porosodik, csak a munkaköri leírást kell néha átírni. Az aktív labdarúgást 2002-ben befejező Robert Warzycha három évnyi másodedzőség után, a 2005. évi szezon vége felé Szurgent Lajos nyomdokaiba lépve átmenetileg már előléptetésre került a Columbus vezetőedzőjévé – az oda 2006 elején kinevezett Sigi Schmid távozása után, 2009-től pedig állandó jelleggel kvártélyozhatta be magát a vezetőedzői lakosztályba. Hivatalba lépésének évében a csapat megnyerte az alapszakaszban legtöbb pontot szerző klubnak járó Supporters’ Shield-et, 2010-ben pedig az országos kupasorozatban zarándokolt el a döntőig. A CONCACAF-zóna BL-jében kétszer indultak az elmúlt három évben és mindkétszer sikerrel vették a csoportkört: csak a negyeddöntőben kényszerültek búcsúzni, egyszer a mexikói Toluca, egyszer a helyi rivális Real Salt Lake ellenében. A Warzycha-család Columbus családi házas negyedében él. Robert és Eliza három gyermeke sem gurult túl messze a papa fájától: az idősebbik fiút, Konradot idén szerződtette az MLS egy másik csapata, a Sporting Kansas City, a kisebbik fiú, a súlyos betegségből felgyógyult Bartosz a Marshall Egyetem focicsapatának szemefénye, az idén egyetemi tanulmányait elkezdő leány, Olivia pedig korábban a középiskolai női bajnokság egyik kiemelkedő hátvédjeként szerzett magának hírnevet.
 

8 komment

Címkék: pécs legendák múltidéző honvéd warzycha

A bejegyzés trackback címe:

https://labdabiztos.blog.hu/api/trackback/id/tr832945648

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Zigi 2011.05.31. 21:41:42

Igazán remek poszt lett, megérte vele dolgozni.:)

Futó Lada 2011.05.31. 21:43:46

Hatalmas respect! Igazán olvasmányos lett !! :)

wilbury 2011.06.01. 11:45:47

Nagyon jó kis post, de Sowunmi nem lett honosítva. Születésétől magyar állampolgár.

Black Lotus · http://labdabiztos.blog.hu 2011.06.01. 11:55:48

@wilbury: Hoppá, ez csúnyán be lett nézve, de kipofoztam a mondatot, így már remélem, rendben lesz. :)

wilbury 2011.06.01. 12:27:31

Semmi gond, csak az hibázik, aki dolgozik :)

Egyébként a legnagyobb erénye a cikknek, hogy hosszúsága ellenére végig élvezetes és olvasmányos marad.

végh hanta · http://labdabiztos.blog.hu 2011.06.01. 12:29:18

még mindig hápogok a gyönyörűségtől, és már most várom a következő NEVET :)

wilbury 2011.06.03. 13:10:12

Viktor Gracsovot akarom, a DVSC kopaszodó, öreg, királyát!!!!!