Lepergett az októberi válogatott etap, tisztelettel és a helyzet annyira nem is rossz, mint amilyennek még akár egy hete is gondoltuk. Egy célfutballt hozó (kevésbé árnyalt megfogalmazásban: a nézhetetlenség határán igen erősen súroló) meccsel kezdődött a menet Észtországban, amely után bevallottan alacsony elvárásokkal vártuk az itthoni fellépést Törökország ellen. Az első huszonöt percben nem is ért meglepetés - de mikor már nagy erőkkel kezdtük volna nyomozni a vérnyomásmérőt, Hajnal lövése után valami varázsütésre megváltozott. A meggypiros armada olyan (a szünetet nem számolva) 35 perces etappal rukkolt elő, amilyet magyar válogatottól az utóbbi években nem nagyon láttunk. Megalkuvást nem ismerő, látványos labdaszerzések, pazar támadásvezetések sorjáztak egymás után, amelyhez nyilván kellett az, hogy az ültetvényi méretekben mérhető mákkal összehozott egyenlítő gól szemmel láthatóan lelkileg taccsra tegye a vendégeket. Ez kihasználva a csapat a második félidő elején kétszer is lecsapott - és bár 3-1 után a varázs lassan elmúlt, átengedve helyét jó 20 percre a védelmi töketlenkedések jól megszokott vonulatának, ezúttal nem sikerült akkorát hibázni, amellyel sikerült volna a Mészöly-érához hasonlóan újra kiénekelni a sajtot saját orcázatunkból. Jóleső érzésekkel lehet tehát bámulni a tabellát - no meg lehúzni a keresztvizet és rázni a tömjént hajtás után, visszapillantva a pénteki történésekre is.

Bogdán Ádám: Ádámra már szeptember táján hajlamosak voltunk úgy tekinteni, mint az év felfedezettjére a válogatottnál és ezen címke október hónap után sem szorul érdemi felülvizsgálatra. Az észtek ellen a hajrában őrizte a győzelmet, a török mérkőzés gólja sem róható fel neki. Itt is volt bravúros hárítása, igaz, a 79. percben majdnem saját kapujába röplabdázta a játékszert. Mindent egybe vetve az összkép pozitív. É(sztország ellen): 7, T(örökország ellen): 6.

Vanczák Vilmos: A nemzeti Vilmosa amerikai pankrátorokat megszégyenítően dizájnos maszkjával próbálta riogatni az ideiglenesen a térfelünkön állomásozó török erőket. A próbálkozás csak helyenként volt sikeres, mivel a gól előtti beadás természetesen az ő oldaláról érkezett.  Pozitívumként lehet elmondani, hogy a vártnál kevesebbszer futották le a török szélsők, illetve helyenként a támadójátékba is igyekezett belépni. A szakzsargonnal élve láttunk bíztató jeleket a teljesítményében és mivel a magyar labdarúgás utóbbi 25 éve másról sem szólt, mint vélt vagy valós bíztató jelek vizionálásáról, így már ezt is hajlamosak vagyunk sikernek értékelni. T: 6

Korcsmár Zsolt: A pénteki védekező középpályás bevetés után keddre, ha némiképp kényszerhelyzet miatt is, de visszakerült eredeti helyére, a védelembe. Látható is volt a különbség - pénteki produktumával kapcsolatosan is hallani lehetett dícsérő szavakat, az eladott labdákból kiolvasható volt, hogy idegen neki a szerepkör, mint Bognár Gyurinak a félkarú rabló nélküli vendéglátó-ipari egység. A védelem tengelyében nagy kedvvel vetette magát a küzdelembe és bár helyezkedési hibák előfordultak, összességében látható, hogy inkább itt kellene erőltetni a játékát. É: 5, T: 7

Mészáros Norbert: Látszott rajta az akarás, de nem ezen a két mérkőzésen írt új fejezeteket a védekezés magasiskolája című lexikonba. A török gól előtt csúnyán lemaradt a csatárról és a későbbiekben is gyakran éreztem úgy, hogy egy, a tizenhatos vonalára helyezett kőoroszlánban többször akadna el török támadás, mint benne. Az ő esetében is igaz, ami még néhány emberről elmondható: ami a Bohócban (bőven) elég, az nemzetközi szinten... É:5, T: 5

Kádár Tamás: Az Észtországban az utolsó tíz perc kivételével megbízhatóan teljesítő Kádár kedd este először a játéknap öngóljának megszerzésével próbált bekerülni az összefoglalókba. Ezen szándéka szerencsére kudarcot vallott, utána pedig belejött a játékba, mint Matyi Dezső az edzőcserélgetésbe. Bekapcsolódott az előre játékba is, szép felfutásait pazar gólpasszal koronázta meg.  Posztja az egyik legnagyobb lyuk a címeres kompániában, így - mivel fő riválisa, Laczkó Buksi sem éppen egy kiköpött Abidal - ha állandósítani tudná a helyét klubszinten, akár hosszabb távon is megoldást jelenthetne. É: 5, T: 6

Varga József: Ellentétes utat járt be, mint Korcsmár, mégis úgy lehet fogalmazni, hogy ő is a második felvonásban került a helyére. Miközben a kinti derbin Kink többször táncoltatta meg, mint Fekete Pákó a lepattant falusi diszkó törzsközönségét, a pesti találkozóra igazi kulcsfigurává nőtte ki magát, lelkes, csupaszív produktumával. É: 5, T: 7.

Elek Ákos: Észtországi epizódszerepét hazai pályán egy nagyobb lélegzetvételű darabra cserélte. A számára testhez állóbb poszton érezhetően jobban feltalálta magát, időnként előretörésekre is vállalkozott. Idejekorán besárgult, ennek ellenére kívülről nem tűnt mindenképp szükségesnek a cseréje. É: 5, T: 6.

Pátkai Máté: Mint lentebb taglalva lészen, beállítása nem gyenge kapitányi baklövésnek minősíthető, ezzel együtt aligha a taktikai értekezleten mondták neki, hogy a félidő közepénél, a tizenhatoson belül, egy sárgával a Tarsolyban  akkorát rúgjon az ellenfélbe, hogy a csattanást még a Hungária körút túloldalán is tisztán hallani lehessen. Ha az olasz sporttárs a dolcevitázás helyett a mérkőzéssel lett volna elfoglalva, akkor ez alighanem hármas, így némi jóindulattal egy halovány ötös alá. T: 5.

Gera Zoltán: A Capitanónak vannak emlékezetesebb és kevésbé emlékezetesebb találkozói válogatott mezben - az elmúlt napokban inkább az utóbbi verzió domborodott ki. Az előre játékban jócskán elmaradt a csapatrész többi tagjától, még akkor is, ha ez most - főleg kedden - nem jelentett kilátástalan produkciót, inkább csak helyenkénti védőmunkával és labdaszerzéssel fűszerezett köddé válást. Az ellenfelek kapusai még nem szúrták ki, hogy előszeretettel lövi jobbra a büntetőket és amíg ez így marad, addig jönni fognak a gólok is. É: 5, T: 6.

Hajnal Tamás: Talán az 50. válogatottság, talán valami egész más tette, de a kétezres évek alibicsászára erre a két mérkőzésre alaposan megrázta magát és mindkét találkozón letette a névjegyét. Tanári ívelés az első meccsen, pompás, elegáns irányítójáték a másodikon - a kérdés csak az: ha mostanában így, akkor máskor miért amúgy? É: 7, T: 7.

Koman Vladimir: Szeptemberben nagyképű megoldásai és állandó szövegelése miatt kárhoztattam, így mindenképpen korrekt kiemelni:erre a mérkőzésre nevezett tulajdonságokból gyakorlatilag semmit nem mentett át. A játékra koncentrált, néhány szórványos labdavesztése után sem a cirkuszolással foglalkozott, láthatóan nagy kedvvel tette a dolgát. Gólt szerzett (bár a labda irányba állításán kívül ehhez alig volt több köze, mint Sunnyboynak a Honvéd késő nyári diadalmenetéhez) és tizenegyest is kiharcolt. Sokat érne, ha ezt a produktumát tudná állandósítani. T: 7

Szalai Ádám: A Knézy Jr. Fan Clubban Szalai Tamás fedőnév alatt is futó mainzi tank egymagában modellezte a csapat teljesítménye között a két mérkőzésen tapasztalható különbséget. Pénteken legalább két olyan ziccert szórakozott el, amelyeket talán még a válogatott mez és a góliszony szavak közé egyenlőségjelet helyező Kabát is értékesíteni tudott volna, addig keddi produktuma európai viszonylatban is a tapsos kategóriába sorolható. Nagyot küzdött elöl, megérdemelte a gólt. É: 5, T: 7.

A cserék közül a már említett Pátkain kívül láthattuk az első meccsen ordító ziccert hibázó, de korábbi válogatottbeli énjéhez képest jó benyomást keltő Koltai Tamást (É: 5, T: -) és a nagyjából negyed órában védekező feladatokat korrektül ellátó Pintér Ádámot (T: -)

A kényszerűen kimaradók közül Juhász Roland finoman fogalmazva nem élete formáját produkálja, amelyet folyamatos hisztériázással próbál fogyaszthatóbbá tenni a pályán - nem sok sikerrel (É: 5). Elsőre nagyobb veszteségnek tűnt Dzsudzsák Balázs, akinek tallinni sárga kártyája tükörsimán besorolható a balfasz kategóriába, viszont ezt néhány szép felfutással és egy kvázi gólpasszal tudta odakint ellensúlyozni (É: 6). Hiányuk mindenesetre a svéd acél után a félhold ellen is hatásos áfiumnak bizonyult - miközben velük kiegészülve eddig Finnország skalpja számított non plus ultrának az Egervári-éra tétmérkőzésein. Az Észtországban szerepet vállaló Szabics Imre elmondhatja magáról, hogy majdnem játszott másfél félidőt Törökország ellen. (É: -).

Egervári Sándor: A két meccsen szerzett hat pont magasztalást, pajzsra emelést nem ér, de gratuláció jár érte. A válogatottaknál befutott Egervári-életpályán végignézve az látható (mind az egyiptomi U-20 torna, mind Svédország, majd most Törökország esetében), hogy igazán meglepő győzelmekre akkor képes a góré, mikor arra a korábbi játék, a hiányzások és más, külső tényezők miatt szubminimálisnak tűnik az esély. Nehéz eldönteni, hogy ennek oka eSándor kiváló pedagógiai érzéke lenne (mely lehet, olyan mértékben kifejlődött benne, hogy hatalmas termetével összezsugorít és elcsökevényesít olyan más funkciókat, mint a keret ideális összeállítása, netán a szisztematikus és összehangolt védőmunka begyakoroltatása), vagy netán csak arról van szó, hogy a kapitány egy ordas nagy mázlista, akinek mindig akkor dobja a gép az adu ászt, mikor előzetesen biztosak vagyunk benne, hogy a tök alsó tartózkodik a pakli tetején. A törökök ellen megérdemelt és megszolgált hetes osztályzatból csak azért veszek le egy felet, hogy jelezzem: ha legközelebb is egy kulcsfontosságú titulált tétmeccs szünetében jönne ránk az újoncavatási láz, akkor előtte gondoljunk arra a bizonyos 68. percre, amely ha nem úgy sül el, ahogy elsült, akkor emberhátrányban bő húsz percig igen cinkes lett volna őrizni azt a háromkettőt. É: 6, T: 6,5.