Nehéz lehet manapság Détári Dömének lenni. Ha tinédzser lenne, még lehetne emós, de így negyven felett már alig kezelhető a lét ebben a rohadt futballban. Bár ahhoz nem veszi elég komolyan, hogy stresszes legyen, de lassan már mindenki elfelejtette, mekkora penge volt, ezért valamit villantani kell. Szóval Döme utolsó magyar világsztárként csörgősapkában ugrál, és melegítőkrémet inhalálva átkozza játékosait, akik strandpapucsban a labdafogó hálót sem találják el.

A Dömeségben az igazán nehéz az, hogy a legsárgább fűcsomóig érti a futballt, de hiányzik belőle a képesség, hogy értelmesen el is magyarázza. Ő a mi Maradonánk, aki annyira azért nem tudta szétcsapni magát, hogy eszébe se jusson edzősködni. Ha maradt volna az unikumra kisfröccs délutánoknál, megkímélte volna magát egy a középszerűnek is lapos tréner lététől. Ő sejti, mi tudjuk, a statisztika pedig elárulja. A sopronival együtt öt helyen veszett össze az elnökkel, kétszer kiesett, két helyen pedig csak szimplán nem csinált semmit. Gondolom, sokan emlékeznek a Csepelnél eltöltött időszakára…

A példás edzői karrier honoráriumaként, ahogy az már csak minálunk történni szokott meg is kapta a lehetőséget, hogy Bozsik Péter segédjeként gardírozza a válogatottat. Hogy melyikük álmodta meg a Lőw - Molnár B.- Sowunmi tengelyt talán mindegy is. A lényeg a Dömének képzelt karizma, és edzői kvalitás, ami eddig tíz kispadon próbált felszínre törni, mindannyiszor sikertelenül. Természetesen ez mind véletlen. Ez a szegény Lajos egy pechvogel.

Dömének lenni felér Jeanne D’Arc küldetéstudatával és drámájával – katarzis nélkül. A magyar futball összes korifeusa ellene van, mert félnek, mi tesz velük, miután elhozta a fényt. Üldöztetése – szerinte – nagyobb méreteket ölt, mint a Kiss Laci, Verebes Mágus kombóé valaha. De a Dömeség állapotának része a soha fel nem adom attitűd. Ezért ujjal mutogat, megsértődik, összevész, és a tényeket a saját kis Döme szemüvegén keresztül nézi. A közelmúltban levezette azt is, hogy a manapság fiatal magyar válogatottként futó csapat alapjait ő rakta le Bozsikkal, sőt alapvetően ugyanazokkal a játékosokkal számoltak anno, mint most Várhidi…

El kell ismerni a Döme képes olyan hévvel magyarázni, hogy egy darabig hihető a mese az üldöztetéseiről. Mert ha magyar futballvezető lennék, és tönkre akarnék tenni egy tehetséges edzőt, én is valahogy így csinálnám. Először is ráállítanám a bírókat. Egy-két elnézett tizenegyes, meg kiállítás (mint legutóbb Sopronban) ezt bármelyik sporttárs zsigerből tudja, még nagyon kérni se kell. Aztán, ha Döme a maga irodalmi stílusában elküld mindenkit a búsba, példát statuálok és eltiltom (lásd Sopron). Két meccs a lelátón sebezhetővé teszi, és amíg lankad a figyelme, megdolgozom a klub tulaját. Megfenyegetem, ha fizetni mer a Döme focistáinak megvonom tőle a licencet. Aztán mehet vissza pénzt mosni, oda ahonnan jött. A tulaj elkezdi utálni Dömét, mert belezavart a hülyeségeivel a bizniszbe, ezért hagyjak kicsit lebegni a focit. A játékosoknak nem futja szolira meg dizsire, kritikán alulira romlik a teljesítmény, Döme összesküvést sejt. Befészkeli magát az edzőbuktatás gondolata az agyába, ezért balhézni kezd. A kör bezárult, pár hét és Döme mehet sírni a népnemzetisportba, hogy mennyire elbántak vele.

Ez csak egy volt a „Hogyan csináljuk ki Dömét?” forgatókönyvek közül. Ő ehhez hasonlót már százat is átélt. Egy őrült körforgás az élete. Csak a helyszínek cserélődnek. Nyíregyháza, Tatabánya, Felsőpakony, mindenhol ugyanaz a lemez. Valakinek mindig szúrja a szemét.  Pedig ő fényesre suvickolt stoplisban mutatja az irányt, csak akkora a szintkülönbség, hogy idelent nem hallani mit mond.