A világfutballban tombol a recesszió. A Real Madrid idén télen mégsem vette meg eurómilliókért Dzsudzsák Balázst, és a máskor oly' aktív Chelsea se hordta ki táskaszám bankjából Abramovic pénzét. Az egész Premier League összesítve kevesebbet költött, mint egy-egy nagy névre illendő elpattintani a nyári uborkaszezonban.

A magyar futball azonban, jó szokásához híven, szembe menve a világtendenciákkal, soha nem látott pénzszórásba kezdett. A Videoton össszevásárolta a Bohócliga gólkirály-jelöltjeit, a Debrecen ismét a haszonnal továbbadás elvét követe, nagy összegért igazolt - egyetlen - játékost. Még a máskor a saját csóréságán sajnálkozó Kaposvár is feltörte a malacperselyt, és visszaszerezte a korábbi kedvenc Oláh Lórántot. Diósgyőrött előre menekülnek a költekezéssel, Nyíregyházán pedig ismét kapkodnak.

Másodjára teszünk immár kísérletet arra, hogy sorra vegyük az igazolási időszak legfontosabb hazai eseményeit, valamint - szigorúan a játék kedvéért - megpróbáljuk megjósolni az év végi tabellát.

Jó hangulatú városnézések a festői Moldovában, debreceni részről bónuszként majdnem továbbjutás mínusz négyről a Bordeaux ellen – ennyi pozitívumot tartogatott részünkre 2001 nyara és kora ősze. Az évtized első felének legharmatosabb esztendejében az egy éve még csodált Dunaújváros Győrben alapozta meg a sehol nem jegyzett ellenfelekkel szembeni eltaknyolás évtizedes honi hagyományait, szeptember végére pedig száműzettünk a nemzetközi porondról - nem sejtve, hogy egyszer még ez az időpont is elérhetetlenül távolinak tűnik majd. Visszatekintő sorozatunkban kupareprezentánsaink hőstetteit próbáljuk megénekelni, ezúttal a 2001/2002-es idényre vonatkozóan. 

Az elmúlt tíz esztendőből melyik sikerült a legjobban a bohócliga dicső reprezentánsainak a nemzetközi porondon? A Debrecen BL-szereplése automatikusan az évtized legjobb periódusává varázsolta 2009-et vagy többre értékelhető a dekád első fele, mikor ugyancsak a Hajdúság gyöngyszemei az UEFA-kupában egyszer még tavasszal is érintettek voltak? A Vaduzok, Rabotnicskik, MTZ-Ripo Minszkek korszakát végigszenvedve mennyire tűnik távolinak az azokat közvetlenül megelőző pár esztendő, mikor egy magyar brigád jobb napjain három-négy gólos különbséggel is képes volt kiverni egy török vagy svájci középcsapatot? Visszatekintő sorozatunkban kupareprezentánsaink hőstetteit próbáljuk megénekelni, először a 2000/2001-es idényre vonatkozóan.

Kiskezit csókolom! Volt egy krémes, egy presszó, meg egy Siófoki Bányász. Mennyi lesz? 750? Ebből mennyi a krémes és a presszó? 745? Értem. Adja csak vissza azt az ötvenest nyolcszázból. Vagy inkább ne is, csapja még hozzá Békéscsabát, úgy mennyi lenne? Belefér? Köszönöm.

Hol vannak már azok a boldog kilencvenes évek, amikor egy forintért lehetett Bohócligás csapatot venni? Mi lett veletek drága Darko Canadićok,Piero Pinik és Furulyások? Manapság már az APEH sem jelenik meg félidőben, hogy lefoglalja a napi árbevételt, és a társadalombiztosításból visszamaradt milliárdos tartozásokat sem nullázzák le kétévente. Felnőtt a magyar futball, megjelent a tulajdonos. Értéket teremtünk.

Úgy tűnik, ha Kisteleki épp nincs formában, akkor valaki azonnal helyébe lép, és a bajnoki rendszer átalakításában véli felfedezni a magyar futball felemelkedésének zálogát. Ezúttal Tolnai Sándor, az Újpest háttérben szunnyadó tulajdonosa jelentkezett egy általa üdvözítőnek vélt megoldási javaslattal. A közelmúltban volt ugyebár 18 csapatos; 12 csapatos felső-alsóházas; egycsoportos másodosztályos, és talán még más is, de most hirtelen nem emlékszünk rá. Mindezek ellenére a magyar foci tartósan olyan volt, amilyen, legfeljebb röhögtünk egy nagyot a kiskundorozsmai Szeged féléves visszalépésén,  a számadó juhász stadionmániáján, vagy a Gázszer jogát megvásárló Pécs téli szünetes feljutásán.

A holtidény legszebb része, amikor vérmesebb szurkolója reggelente bizakodva nyitja ki az aktuális sportlapot, szeme vadul keresi, kit igazolt kedvenc csapata - legnagyobb épülésére. Igazán boldog szegényke sohasem lehet, mert a magyar futballista olyan, mint az a csomag kávé, amely ünnepkörről ünnepkörre vándorol a legszélesebben vett családon belül. Senki sem bontja fel, mert szavatossága már évekkel ezelőtt lejárt, inkább átcsomagolja, kivárja a legközelebbi születésnapot, majd széles mosoly és kétoldali pusszantások keretében átnyújtja a ritkán látott anyósának. Valahogy így működik nálunk az átigazolási piac. Mindig lesz olyan klubvezető, aki vevő egy szép piros masnival átkötött Bajzát Péterre, de még az ex-ferencvárosi Barthának is van visszaút Kozármislenyből.

Most, hogy egy hónapja vége az őszi idénynek, talán érdemes lenne futó pillantásunk a színváltós spílek végeláthatatlan táborára szegeznünk. Összeállításunk nem törekszik a teljességre, mert csodát lehet várni tőlünk, de a lehetetlenre csak a legritkább esetben vállalkozunk,

„Régi dicsőségünkből próbálnánk erőt meríteni az előttünk álló kihívásokhoz” –nyilatkozta egyik komoly poziciót betöltő szakember a minap egy labdarúgó eseménnyel kapcsolatban. Gyorsan pörgettem vissza az eseményeket, hogy az utóbbi évtized tekintetében mi is lehet a merítési lehetőség. Első körben a válogatott szereplését néznénk meg, kapitányonkénti bontásban.

- Mi az, amit egy olajsejk nem tud megfizetni, viszont Miskolcon mindig lesz rá pénz?

- Tornyi Barnabás végkielégítése.

(ismeretlen szerző alkotása)

Úgy tűnik a nagyjából jogfolytonos intézményekben lappang egy ún. többszöri szarbalépésre való késztetés. Mészöly Kálmánt három MLSZ elnök nevezte ki szövetségi kapitánynak, Tornyi Barnabást pedig a harmadik DVTK vezetőedzőnek. Vannak, akik semmiből sem tanulnak.

Elmúlt a szilveszteri delírium, és lassan mindenki szembesül a bódultan, illetve másnaposan megejtett fogadalmaival. Néhány sör után képesek vagyunk olyan eszement dolgokat ígérni magunknak, hogy idén egész biztos lefogyunk a legutóbb középiskolásként megélt versenysúlyunkra, hogy eldobjuk a cigarettát, és hogy nem megyünk ki többet meccsre. Ugye, milyen szar részegnek lenni? Utólag.

Az újév első napjai a fogadalmakon túl, az éves várakozások megfogalmazásának percei is egyben. Ilyenkor otthon donaldkacsázva végiggondoljuk mekkora lesz idén a jegybanki alapkamat, vajon kit írnak ki legközelebb a Barátok köztből, milyen színűre mázoljuk tisztaságilag a slozit, és hasonlók.

Ahogy a közhelyszótárban az élet, úgy nálunk a Bohócliga sem áll le posztosrendőrnek a Blaha Lujza téri áramszünetben. Mi is várakozásokkal teli tekintünk előre. A világfutball árnyoldalain járva kismillió kérdés megfogalmazódhatna bennünk, mi azonban csak néhányat ragadtunk ki a sűrűjéből. Két blokkunkban először az idei évre vonatkozólag teszünk fel kérdéseket a t. olvasóságnak, majd a végén kettőt az imént elmúlt évtizedről is, csak a miheztartás végett.

Ismét túl vagyunk egy éven, és még mindig van, akit érdekel a magyar futball. Gondoltuk összetrombitáljuk mind a két tucatnyi Szent Őrültet egy sörözgetős évértékelésre, de végül mégis inkább egy poszt mellett döntöttünk. Nagy segítségünkre volt ebben a mai Népsport hasábjain nyilatkozó prominensek sora, akik szinte egymást túllicitálva próbáltak meggyőzni, hogy idén bizony színvonalemelkedést tapasztaltak. Legalább ők.

Rendben, a Debrecen elhozta a Liverpoolt, ami szép dolog, mert ők általában csak a BL kedvéért mozdulnak ki Angliából; a válogatott szeptemberig tartotta magát; átadták a telki edzőkomplexumot; Puskásról díjat neveztek el; és az U20-as srácok évtizedek óta először hoztak haza érmet nemzetközi tornáról - de. Az a fránya de nem csak Bocsák Miklós klaviatúráján számít állandósított betűpárnak, hanem mindannyiunkban ott bujkál valahol. Szóval, de egy cseppet sem léptünk előre, mert a válogatott végül mégis negyedik lett; a Debrecen pontot sem szerzett; és még a bundavádak özöne is ránk zúdult.

Mégis, mindent összefoglalva, azt kell mondjuk: 2009 közepes év volt. Hogy jobb, mint a tavalyi és rosszabb, mint a jövő évi, vagy rosszabb mint a tavalyi, és jobb, mint a jövő évi, azt mérsékelten sem fogjuk feszegetni, mindenki döntse el maga.