Santiago ült az ütött-kopott kunyhója előtt. Kis kunyhó volt, megtépázta az idő szele rendesen, de az övé volt. Kicserélte már a szélfújta tetőt, kijavította a lehullott vakolatot, és még némi festéket is szerzett, hogy az ajtó se csúfoskodjék ha vendég jön a házhoz. Mert vendég az volt, - ha nem is sok – akik már az előtt idejártak, hogy Santiago megvette volna a házat. Jöttek halaskofák, hal-barátok, kezdő akvaristák, más halászok messziről. Volt akit még a nagyapja hozott el első alkalommal, volt aki csak be-be nézett kíváncsian, hátha egyszer csodát láthat.
Volt egy rozzant kis lélekvesztője, apró vörös-fekete vitorlával, ami két kézzel kapaszkodott minden fuvallatba. Volt egy foltozott hálója, és mindig meg tudott fogadni egy halászt – hol jobbat, hol rosszabbat, de hal azért mindig akadt valamennyi - és gondolta, hogy egyszer kifogják majd a díjnyertes halat, övék lesz a legnagyobb fogás, és még trófeát is kaphatnak érte, amit a kunyhójában kitehet a vitrinbe…ha lesz vitrin...
„ Nálam nincs kolbászból a kerítés, csak annyit költök, amit lehet. Ez aztán elég arra amire elég” – szokta mondani. A halaskofák közül volt, aki szerette, volt, aki nem, de azt elismerték, hogy ha Santiago nem lenne, talán a halpiac se lenne, és az egész kikötő bezárhatna úgy ahogy van. Látták ők is persze, hogy máshol mekkora szép méretes halak vannak a pulton, van ahová külhonból és messzi tengerekről is érkezik árú. Szóvá is tették néha, de mivel nem volt más halász a környéken ezért csak az maradt, amit Santiago hozni tudott.
Korán kelt – előbb, mint a szomszédos vizekről érkezők, - és olyan helyeken vetette ki a hálóját, ahol másnak eszébe se jutott. Mikor behúzta a hálót, hát volt abban minden. Többnyire csak nád, hínár, vízinövények, néha hal, néha gumicsizma. De volt egyszer, mikoron egy talján halászt fogadott meg, hogy bizony egy aranyhal is fennakadt a hálón. ( Az teljesítette is egy kívánságát, és abban az évben övék lett a legjobb halásznak járó trófea. El is engedte az aranyhalat, majd később újra kifogta, de akkor már a hal is csak nosztalgiázott inkább azokról az időkről, amikor még kívánságokat teljesített. )
Egy nap aztán kopogtatott az ajtaján a Nagy Hal Tröszt képviselője. Ez a cég nemcsak hogy a környék összes kikötőjét bekebelezte már, de nagyrészt a tó is az övéké volt, és már minden halász nekik dolgozott. Ők mondták meg hogyan lesz a halászat ,ők szabták meg melyik kikötő milyen sorsra érdemes. Már jószerével mindenhol az ő embereik voltak, ha egy kikötőt elvitt a víz, hát annyi baj legyen, lett egy másik helyette valahol máshol.
„Santiago! Adod-e nekünk a házad, hajód, hálód és halász-engedélyed? Lesz-e miénk minden hol halászni szoktál?”
„Kis házamat most újítom, lassan kész. Van helyem, ahol halászni tanítok ifjakat, van kis tavam, hol halakat nevelet. A hajóm végre úszik, és hálóm se lyukas. Miért adnám?”
„Santiago! Nem leszel fiatalabb. Házad bizony nincs még kész, és ha nem lesz hal, hát így is marad. Az ifjaknak nem lesz hol halásszanak, csak a mi kikötőinkben. Halaid nem lesz hol ússzanak, csak a mi tavainkban. Hajód nem lesz hol javíttasd, csak a mi műhelyeinkben. Most még megadjuk mindenért a felét annak, amit ér. Ez több mint amiért vetted, és sokkal több, mint amit később kapnál félkész házadért, repedt csónakodért, kiszáradt tavadért..”
Santiago gondolkodott a dolgon. Sokat hajózott már a tavon. A nyílt tengerről bár csak álmodott, - és még álmában is mindig hamar visszahozta az áramlat, - de azt tudta, hogy széllel szembe nem megy a hajó, még itt a tavon se. És ha a hálón nagyobb a lyuk, mint amekkora a hal, akkor bizony előbb-utóbb ürese kézzel kell a piacra mennie. Üzent hát a Nagy Hal Trösztnek, hogy kész megválni attól, amit eddig alkotott. A Tröszt rögvest küldött is két halszálka-öltönyös embert, aki megálltak a kunyhó előtt.
„Santiago! Miénk lesz hát a hajód, a hálód, a házad és a halász-engedélyed. A trófeát is hagy itt, az a kikötőt illeti, méltó helyet találunk majd neki”
„De Ti nem is halászok vagytok” – hökkent meg Santiago az öltönyösöket látva.
„Azzal te ne törődj! Eddig csirkeólakat és kifutókat építettünk, pénzünk, mint a pelyva. A csirkeháló is csak olyan, mint a halászháló. Az egyik krumpli, a másik burgonya. Halászni meg már az ősember is tudott, nem egy nagy tudomány. Percet se aggódj, fogd a pénzt és vissza se nézz.”
Ki is mentek rögvest az új tulajok, a halpiacra – először és utoljára - és hirdették a dolgot:
„Emberek és halaskofák! Mától Santiago már nincs, mostantól új szelek fújnak. De ezek a szelek nem ám halszagot hoznak majd, hanem homárt, kagylót, osztrigát. Eddig lehet nem volt kolbászból a kerítés, de most majd a kerítésből lesz a kolbász. Innenn való vagyok magam is, nincs hát miért tartanotok a változástól. Ami hasznunk volt a csirkeólakon és kifutókon, abból kétárbócos fregattot hozunk ide, hozunk képzett bálnavadászokat, és okos-hálót is, ami nemcsak kifogja a halat, de meg is pucolja, hogy nektek már csak örülni kelljen. Ez a kikötő lesz hamarosan az ígéret földje, mindenki Titeket fog irigyelni”
„Itt ez az ember” – mutattak egy szemüveges aktatáskás illetőre – „ő lesz a mi hírmondónk, hogy minden jó hírről időben értesüljetek”.
Rövid beszéd volt, nem húzták hosszan, mert végig csuriban volt az ujjuk, és igen zsibbadni kezdett. A halaskofák egy része persze ünnepelt, hogy vége a hét szűk esztendőnek, másik része kíváncsian várta mi következhet, mert kétárbócos fregattot még a kalendáriumokban se láttak, homárt is csak egyszer, de agyonütötték, mert nem tudták mi az. Várták a napot, hogy majd megnézzék az új házat, hogy lássák kifutni a fregattot, és hogy ott lehessenek, amikor a degeszre tömött hálóból egy seregnyi első osztályú tenger gyümölcse hullik az asztalra. Kiket még nagyapjuk hozott el először, azok most mentek, hogy az unokájuknak ünneplő ruhát vegyenek, hogy mikor majd először kihozzák ide, az olyan ünnep legyen, hogy egész életében emlegesse.
Hideg idők jöttek. A kis kunyhó átépítése befejeződött, igazi kis kacsalábon forgó palota lett. Jöttek a vendégek, hisz volt, akit még nagyapja hozott ide először, és volt, akit csak a kíváncsiság hozott ki látogatóba. Dicsérték a házat, méltatták az újításokat, kedvtelve nézegették az oroszlános képet a falon. Ahol régen a tetőn beesett az eső, ott most már éppen csak becsöpögött, nem lehet hát azt mondani, hogy nem lettek jobbak a dolgok, és mivel összességében takaros volt minden, sokan befértek, így aztán nem volt ok panaszra…Talán csak a halak végett.
Egyre kevesebb volt a hal. Az ígéret földje az eljött. Mindent meg tudtak ígérni ami a földön csak előfordult. „Szegény ember az aki már ígérgetni sem tud” -mondogatták, és ezzel igazolták, hogy ha tán nem is összemérhetőek Krőzussal, de azért a szegényház címét se kell még tudakolniuk a Google-ban.
A fregattnak 2 árbóca volt valóban, de nem volt vitorla hozzá, és a kormánylapát is inkább csak egy szeneslapát volt valaha. A bálnavadász is ugyan bálnavadász volt, de csak egy mesekönyvből tanulta a szakmát, magának rajzolta a diplomáját és nem tudta megkülönböztetni a „bálnát” a „málnától”. Ott volt már sógor, koma, jóbarát és egyre többen állták körül vacsorakor a fazekat, amibe valahonnan még mindig került elegendő étel. Bezzeg a halaskofák nemegyszer már az éhhalál szélére jutottak, annyira kevés volt a hal, de aztán valahogy mindig megmenekültek. Valahogy mindig kiért a hajó, mindig került annyi amennyi még pont elég. Persze zúgolódtak is, hol halkabban, hol hangosabban. Kérték szépen, majd szidták csúnyán a tulajt is, meg néha azokat is akiket halásznak felvett.
„Santiago hibája ez” -mondogatták az öltönyösök még egy év múlva is. – „Hitvány hajót hagyott nekünk, semmit se ért még a deszkája se. A háló is csak kenderből volt. Az ügyesebb ifjú halászokat rég elszegődtette mire jöttünk. Az is nagy eredmény, hogy ugyanott tartunk, mint amikor elkezdtük, pedig szinte a semmiből indultunk.”
„Pechem van. - háborgott az egyik munkás. – "1000 halból ha 1 ilyen, és pont az akadt a hálómba. Máskor meg már éppen kifelé emelném, de csap egyet és mind a többi hal is odalett. Ha vizilovat szülök, akkor se tudok több halat hozni. Kinn a parton begyakorlom pedig, minden tökéletes, de mihelyst a vízre megyek szinte semmi nem úgy van, ahogy elpróbáltam.”
A hírmondót is mind ritkábban látták, mert tényleg ő volt az, aki minden jó hírt közölt, de mint kiderült tényleg csak a jó hírt…abból meg egyre kevesebb volt. Aztán annyira nem volt már dolga, hogy szélnek is eresztették.
Persze minden évben megünnepelték, hogy áldozatos munka árán nem süllyedt el a hajó, és nem halt éhen halaskofa. Éhen éppen nem haltak, de egyre kevesebben lettek. Volt aki felhagyott a halaskofasággal, mert nem érte meg az idejét áldozni ilyen felesleges hóbortra. Vendégségbe is egyre kevesebben mentek. Akit még a nagyapja vitt oda először, az még megszokásból arra sétált hétvégenként, de az unokáját már nem vitte magával. A világ persze nem állt meg, a két öltönyös seregnyi dolga mellett még úgy cselekedett időnként, mint aki szívén viseli a dolgokat. Néha cserélték a halászokat, néha felfogadtak világlátott embereket, akik kényelmes otthonukból levélben üzentek, hogy mit kell másként csinálni. De bizony ha sem a halászathoz nem értesz, se nem szívügyed a halászat, akkor egy idő után már csak feladat lesz mindenütt, akármerre nézel.
A halaskofák egyre többször meséltek az üres pult mögött ácsorogva régi történeteket. Régieket, mert újakat egyikük sem tudott, és nem is akart mesélni.
„Aztán arra emlékeztek-e mikor Santiago azt a szurokfekete halat fogta, és esküdözött égre-földre, hogy ha megnő, ez lesz majd a Moby Dick?”
„Hogy is feledhetnénk?” -tódította a másik.-„De mikor kiderült, hogy nemhogy nem Moby Dick, de még csak nem is hal, Santiago még akkor is úszni akarta tanítani.”
Jót kacagtak, és igen, az idő megszépítette ezt az emléket is, de már ez is üdítő pillanat volt a mindennapok fásultsága közepette. Nem volt jó akkor sem minden, Santiago is csak saját feje után ment, de azért mégiscsak több volt akkor a "valami", mint most a "semmi".
Egyre kevesebb a hal. Már-már közönyösen nézik, amikor befut a hajó, nincs az ünnepi várakozás. Néha a kikötőben kirakodás előtt szakad ki a háló, és úszik el a zsákmány nagy része, néha túlfut a hajó a kikötőn, és néha csak áll. Volt, hogy a halászinas egyenest a fogadóból jött, és olyan másnapos volt, hogy a szárazföldre vetette ki a hálót. De ezen már bosszankodni sem tudtak. A víz algás lett, és fekete, ha jön egy nagyobb dagály, bizony az egész kikötőt elmoshatja. A sirályok helyett már keselyűk köröztek, de még volt remény, csak tenni kellett érte, Még felül volt a hajó, és alul a víz, azt tartják a régi hajósok, hogy amíg ez így van addig mindig partot lehet érni.
Egy nap így aztán felsorakoztak a felújított ház előtt. Nem jött bentről elő senki, hogy beinvitálja őket, csak a függöny rebbenéséből tudták, hogy vannak odahaza.
„Hé Ti ott jó urak! Gyertek elő, hisz közűlünk valók vagytok. Gyertek és számoljatok el az ígéreteitekkel! Hol a fregatt? Vagy legalább egy rendes hajó, vagy egy úszó teknő? Hol egy halász, aki érti a szakmát? Hol a hal? Nem kell kaviár, makréla vagy Isten tudja miféle tenger-teremtménye. Halat hozzatok végre, jófélét, ahogy ígértétek. Ha nincs is hatalmas fogás, de legalább annyi legyen, hogy a kikötő fennmaradjon. Mi itt élünk. Nagyapám hozott ide először, őt pedig az ő nagyapja. Ha oda a kikötő, pusztul a hely. De mi lesz azzal ki itt marad? Ti hol lesztek ha levonul a dagály, és a sárból és hordalékból kell újraépíteni mindent? Mert mi itt…Mert pusztítani lehet, de legyőzni nem.”
Feleletet egyik sem ad, kihörpintik boraikat.....
