Már-már elsikkadt a válogatott legújabb kori baloldali vitája hevében a ciprusi nyitány prelűdje. Várhidi mester szemöldökráncolására gondolunk, amellyel védenci körének oszlopos tagjait akolbólitotta ki a becses keretből. A névsor illusztris, mi jórészt élvezkedünk. Csak nehogy korai legyen az a magömlés!
Hangzatos lózung, hogy kapusokkal mindig is jól álltunk, ha a válogatottról van szó. A lepke-Király sokéves mélyrepülését figyelve e tétel hitelessége erősen megtépázódott, egy bizonyos Balogh János képbe kerülésével pedig végképp bekövetkezett a negatív előjelű paradigmaváltás.
Némileg örvendeznünk kellene, hogy Jánosunk nem igazán kapott alkalmat a hírnévrombolásra, az meg a saját pechje, hogy a skóttal vert török meccsen kellett bizonyítania. Nem tudjuk, mennyit nyomott a latban lapátra kerülésekor az akkori teljesítmény. De amit a harmadik gólnál művelt, azért a középkorban kakassal, kutyával és majommal egy zsákba varrás járt. Még ha ezzel a koronát tette is csak fel beállás utáni első percben kasszírozott góljára.
A kapitány lézeres célnyalábja Bodor Boldizsárt is telibe kapta. Nem véletlenül. Ugyan kommentezőink között minduntalan feltűnnek az őt kezdőbe követelő eretnekek, hála a jó égnek ezeket a kósza hangokat elnyomta a Boldikát inkább a holland tulipánültetvényeken munkába merülve látni kívánók elsöprő kórusa.
A következő nagyvadat Tóth Balázsnak hívják, akit Lothar szoktatott némileg meglepően ahhoz, hogy alapvető emberi jogként kérje számon akár a Genkhez viszonylag közeli Strasbourgban a meghívó érkezését. A szexepiljét tekintve a térdkalácsot reggeliző Lendvaira emlékeztető középpályás nem okoz hiányával sok álmatlan éjszakát szerkesztőségünknek.
Alkalmankénti labdaszerzéseivel galaktikus messzeségben volt a világmegváltás beteljesítésétől. Vass Ádám színre lépésével, reméljük, örökre elnyeli valami belga földre tévedt idővihar.
Óh, igen. Leandro sem úszta meg. Talán ezen a húzáson lepődtünk meg leginkább. Nem olyan rég ugyanis a szamba ördöge meccsről meccsre jolly jokerként került csereként a pályára, mintegy magában hordozva a változás ordas hazugságának reményét.
Tegyük a szívünkre a kezünket: Leandrónak egyetlen jó megmozdulása volt címeres mezben, még a németek elleni diadalban, de annak sem volt köze magához a gólhoz.
Egyébként meg a legutóbbi magyar-olaszon elbaltázott ziccere utáni riporteri megjegyzést szajkózzuk el újra: „Na, ezért nem a brazil válogatottban játszik".
Érzékeny zónához értünk: jönnek az igazi szurkolói szívtiprók! A legjobban talán Filkor Attila kiebrudalása miatt füstölgünk. Ép ésszel nehezen magyarázható, hogy magát sokszorosan megalázó Löw Zsolt hogy kerülhet Attila rovására gladiátorjaink közé.
Filkor eleve több esélyt érdemelt volna, nem csak az olyan indításai miatt, mint ez itt ni (még ha Léderer le is feczesinezte, és eközben az sem zavarta, hogy ezalatt Feczesin jól odaért a kapuhoz és ő rúgta a gólt):
Rajczi Péter is kiszóródott a pixisből. A Pisában elvan, a bolgárok elleni gólját nem feledjük soha, de most nincs sok keresnivalója a legjobbak között.
A végére hagytuk a két kis kócost, Hrepka Ádámot és Farkas Balázst. Hrepka ugye a Babosnak és Vadócznak munkát adó NEC-nél volt önhibáján kívül házon belüli munkanélküli egy szezonon át. Kívánunk neki sok ilyen gólt a meggypiros mezben!
Hrepka többre hivatott, drukkolunk neki, csakúgy, mint Farkasnak, akit bármikor szívesen szuggerálunk majd ellenfélvédelem szétzilálás közben.
Szóval ők most mentek. De ne legyen illúziónk: ha lesz kapitányváltás, a végén akár visszasírhatjuk Leandro technikaóráit is!