Mi volt Sándor Tamás legemlékezetesebb megmozdulása? Amikor egy százszor elveszített párharcban a Manchester United ellen, minden gátlástól megszabadulva felbőrözte Roy Keane-t? Vagy amikor 19 évesen zsákszámra lődözte a gólokat? Ha 15 évvel később születik, hamar egy nyugati klub második csapatában találta volna magát. Esetleg a Beitar Jerusalemnél eltöltött négy szezon, az Olimpia vagy a három bajnoki cím a Debrecennel? Sándor Tamás annak a bizonyos 15 évnek az ikonikus magyar labdarúgója, az egyik legnagyobb penge a már fiatalon is rutinos típusból. Kár, hogy abból a 15 évből tizet Debrecenben, négyet Izraelben, egyet pedig az olasz másodosztály edzésein és a török élvonalban töltött megosztva. Sándor Tamás 34 évesen visszavonult. Érezzük az űrt.
A kilencvenes évek elején, amikor a televízióból még nem dőltek a rosszabbnál rosszabb meccsek, volt egy magyar U21-es válogatott, amely kijutott az Olimpiára. Ebben a csapatban játszott egy loboncos fiú, akiről nem mondhattuk, hogy viharzik a kapuig, de a labdával mindig pontosan dobta játékba Dombit, aki aztán vagy tizenegyest csinált vagy nem. A Dombi vonal előhozásáért elnézést, de a Sándor sztorihoz hozzátartozik, ahogy a Tibi Németországból hívogatta a Tomit, hogy haza kéne menni Debrecenbe, bajnokságot nyerni a Lokival. A gesztus biztosan sokat jelent még ma is a debreceni szurkolóknak, de szükséges lenne ráírni a margóra, hogy a két hazavágyódó kandúr nem 30 felett gondolkodott el a költözésen, hanem 26-27 évesen. A legjobb kor állítólag ilyenkor még csak jön, ebből kifolyólag a legjobb nyugati szerződés is hátra van. Igaz Sándor ekkor már régen keleten van. Az Olimpia után egy évvel (ott egyébként gólt is lőtt), lábában 124 bohócligás derbivel, 63 góllal, válogatott szerepléssel fél évre a Serie B-és Torinoba szerződött. Az olaszoknál egy meccsen jutott szóhoz, de ezért még véletlenül sem hibáztatnám. Az olasznál kevés irracionálisabb nemzet van, Tamás is türelmetlenkedett és Törökország felé vette az irányt, ahol a Genclerbirligi profija lett. A torinói kirándulását még így sem lehet fiaskóként felfogni. Akkoriban nem cirkuláltak ott magyar játékosok, mint most. Sándor szerződtetése kiugró siker volt. A Genclerbirligihez való szerződést is megközelíthetjük ebből a szempontból, de nem érdemes. Az 1998-1999-es idényt ugyanis már a Beitar Jerusalemben kezdte. A Beitar, akárcsak Izrael, a magyar korszakát élte. Sándor is a Frankfurtba távozó Pisont helyére érkezett, és pont a korábbi kispesti király példája mutatta, hogy volt út Izraelből nyugatra. Az más kérdés, hogy Sándor erre nem lépett rá, talán mert nem is akart. Négy évet húzott le Izraelben. Ez idő alatt se bajnokságot, se kupát nem nyert, míg Sándor érkezése előtt duplázni tudott a csapat a bajnokságban. A Beitar játszott összesen két párharcot a Bajnokok Ligájának selejtezőiben, és hat meccset az UEFA-kupában Sándorral a keretben, mielőtt a debreceni fiú, immár lobonc nélkül, kopaszon hazatért volna. Pályafutásának utolsó hat szezonját Debrecenben töltötte. Eleinte csak bronzokra futotta a bajnokságban, aztán háromszor zsinórban bajnok lett Sándor és a Debrecen, tavaly pedig Magyar Kupát nyert. A Bajnokok Ligájában egyedül a Hajduk Split elleni párharcra lehetnek büszkék, valamint arra a mozdulatra, amikor Sándor felbőrözte a rá dúvadként rontó Keane-t. Az a mozdulat maga volt a futball, benne egy eltékozolt zseni bánatával, aki ha tehette volna, ki sem teszi a lábát Debrecenből. Pechjére nem játszhattak mindig otthon, de ott volt vele Dombi Tibi barátja, akivel megbeszélték azokat a bajnoki címeket. 26 éves kora után már a válogatott sem érdekelte, pedig Lothar hol könyörgött, hol hangosan bírálta, kiabálta dühében, hogy egy ilyen képességű labdarúgónak kötelessége válogatottnak lenni, ha hívják, de Sándort akárcsak a nyugati profi lét, ez sem érdekelte különösebben. Maradt Debrecenben, ahol minimális akarással, egy a minimálist is hozni képtelen közegben új nagycsapatot építettek. Ezért tapsot érdemel. Összességében mindenért.
