Némi időhiánnyal szembesültünk a hétvégén, így a bronzcsapat bronzmérkőzésének értékelése elmaradt, az eseményeket így egyéb oldalakon voltatok kénytelenek kommentelni. Lemaradásunkat ezúttal sem pótoljuk, ellenben az egész világbajnokságról szólnánk néhány szót.

Emberek, a bronz egy kurva nagy dolog! - értékeljük felül hamarjában, és hitessük el magunkkal, ez olyan mint a tetris. Ha megvan az egyik szint, akkor mehetsz a következőre, ott is ugyanolyan elemek fognak potyogni az égből, csak kicsit gyorsabban. Most megvan a bronz, érnek még néhány évet, majd jönnek a 2014-es brazíliai vébé selejtezői, és jönnek újra a csehek, meg az olaszok - csak épp kicsit gyorsabban. Akkor majd méltó, és esélyes ellenfelek leszünk.

Kérek mindenkit, ne essünk ekkora tévedésbe! - rántanánk mindenkit vissza a földre. Az utánpótálás a futballsporton belül is egy speciális területet képvisel. Feladata elsődlegesen a játékosok nevelése, és nem a versenyeztetése. Ne legyünk hétvégi apukák, akik képesek megverni Pista bácsit, a Kispesti Gyomorkeserű galamblelkű edzőjét, ha nem sztárcsatárnak játszatta szeretett Józsikájukat. Ez a korosztály még nem erről szól.

Történelmi példatárból kiemelt mintázattal élve: Egyiptomban egy gigászi rabszolgapiacot rendeztek, a futball külsőségei közé szorítva. Aki itt villant, az eladta magát. Némely meccsen több játékosügynök volt a lelátón, mint érdeklődő néző. Ne legyünk szentimentálisak, így működik ez a biznisz. Ezt tudják a játékosok is (főleg, ha a világ szegényebb fertályáról származnak), és mindent megtesznek a saját értékesítésükért.

Ilyen körülmények között lett bronzérmes a magyar válogatott. A huszonnégy csapatból mindössze hat európai volt, ahol - valljuk be - mások az életfeltételek, mint a világ többi részében. Akiből nem lesz futballista, még bőven lehet középosztályi értelmiség, vagy vállalkozó. (Régi mantrája sportújságíróinknak, hogy a futballon túl is létezik kiemelkedési lehetőség mifelénk, így nem éri meg gyerekfejjel bevállani 10-12 évnyi edzőmunkát - a lutriért.)

Mégis tudjuk értékelni a bronzot, mert egy tornán nem számít más, csak az a huszonegy játékos, aki ott van.

Mégis tudjuk értékelni a bronzot, mert feltűnően sok játékost adott a mi kis Bohócligánk, és feltűnt néhány utánpótláscentrum kiválósága is (MTK, Győr, Diósgyőr).

Mégis tudjuk értékelni a broznzot, mert ez a csapat nem a tavalyi, és évek alatt érlelt csapat volt, hanem annak a magjára építetten, a játékban lévőkből gyúrták össze.

Mégis tudjuk értékelni a bronzot, mert a legtöbb kijutott válogatottat szinte klubcsapatként kezelte szövetségük, rendszeresek voltak az összetartások, a számukra rendezett tornák. Elég példának venni az olaszokat, akik harmad-, és negyedosztályból válogattak, viszont akik itt voltak, évek óta együtt játszanak.

Amit viszont nem szabad elfelejtenünk, az a labdarúgás korosztályi sajátossága. Lehetsz akármilyen penge a serdülőben, vagy az ifiben; szerepelhetsz akármilyen fényesen egy tornán, az még nem egyenlő azzal, hogy egész biztos meg fogsz felelni a profizmus elvárásainak. Az a könnyedség, baráti hangulat, amit itt tapasztaltál, szinte nem létező fogalom. Sok játékosnak vélhetően ez volt az utolsó szabad, és játékos tornája. Ami innentől rájuk vár az a jéghideg profizmus.

Ne hidd azt, ó te kedves egyszeri rajongó, hogy ez a csapat egy-az-egyben nagyválogatottként fog valaha is funkcionálni. Legyen előtted intő példaként az atlantai olimpiai csapat, ahonnan sokan csak azért kerültek eggyel feljebb, mert őket még nem próbálták ki. Könnyen lehet, hogy olyanok is fel fognak tűnni, akik később érnek be, akik fiatalként nem villantottak, mégis megállják helyüket felnőtt szinten. Könnyen lehet, hogy olyanok fognak majd eltűnni, akikről nem hittük volna e három hét után. Mert ilyen a futball. Élő példa, hogy a bronzcsapat több tagja is itt, Egyiptomban lett először válogatott.

Minden korábbi állításunktól függetlenül, a magyar futball utóbbi évtizedeinek egyik legszebb periódusát tudhatjuk magunk mögött. Ismét bebizonyosodott, a magyar ember per definitionem szereti a labdarúgást! Még sok ilyen apró sikert, és egyre több, az apró siker után felnőtt szinten is bizonyító játékost, és máris vonzóbb lesz kimenni hat-hét évesen a döngölt földesre, éveken át edzésre járni - feltenni egy életet a focira. Szép pálya a tanári, a könyvelői, és talán sokan szeretnének még tűzoltók, vagy katonák (esetleg vadakat terelő juhászok) lenni - de az igazi akkor is a futballista!

ui: Hétvégén elkezdtem megírni az egyéni értékelésekről, valamint a menetelésről szóló posztot, ha időm engedi, még a héten befejezem.