Az Urál folyó torkolatában, a Kaszpi-tengernél található kikötőváros gyökerei a XVII. századig nyúlnak vissza. A Selyemút két tehetős központjával, Khívával és Bukharával való csencselésből tisztes vagyont összeszedő Gurijev testvárpár 1640-ben alapította meg a települést, majd 1645-ben faerődöt is felinstalláltak, megvédendő a lakókat az időnként a környéken kóválygó kozákok támadásaitól. Kozákéknak két évre volt szükségük ahhoz, hogy magukhoz térjenek a megtiszteltetéstől és egy jól irányzott támadás révén a földdel tegyék egyenlővé a létesítményt, melyet Gurijevék ezútán már kőből építettek újjá. Ezt követően a kozákok egy bő évnyi helyben tartózkodás (1667-68) után békén hagyták a tájat, amely környezeti adottságait kihasználva takaros halászati központtá nőtte ki magát, a települést pedig 1708-ban pedig az alapítók után Gurijevnek nevezték el. Az erődöt a felvilágosult utókor 1810-ben idejét múltnak minősítette és - mivel a műemlékvédelem ekkoriban még gyerekcipőben sem járt - rövid úton eldózerolta. Az elkövetkező bő másfél század a halászati és a kikötői tevékenység további erősödését, valamint az olajipar megjelenését hozta magával. Kazahsztán függetlenné válása után a városvezetés a múlttal való szakítás jegyében 1992-ben szükségesnek érezte új városnév komponálását. Asztana kapcsán már megemlékeztünk a fantáziadús kazah névadási szokásokról, amelyek itt is tetten érhetőek voltak, így a metropolisz az Atirau nevet kapta, melynek jelentése kazahul: a hely, ahol a folyó a tengerbe ömlik. (Sajnos azt nem tudtuk kideríteni, hogy a frappáns elnevezéshez kreatív ügynökség bevonására is szükség volt, vagy valamelyik helyi potentát fejéből pattant ki az isteni szikra, de a végeredmény szempontjából talán mindegy is.)

 

A nagyjából 20 méterrel a tengerszint alatt fekvő, a Kaszpi-tenger egyik legnagyobb kikötőjének számító Atiraut az Európa és Ázsia határának számító Urál folyó szeli ketté, így tulajdonképpen mindkét földrészhez tartozik, de a helyieknek szerencsére nem okoz metamorfózist ez az apróság. A várost Kazahsztán nyugati kapujának tartják, így légi forgalma is jelentősnek mondható: ha nem akarunk a Honvéd-játékosok nyomdokaiba lépve katonai gépen zötykölődni kazah barátainkig, választhatjuk a polgári légi forgalmat is, Atirauba közvetlen légi járattal juthatunk el Amszterdamból, az egy város - két földrész koncepciót szintén aktívan gyakorló Isztambulból, valamint Moszkvából. A kazah főváros, Asztana picit messze van (úgy 1.800 kilométernyire), de ha mindenképpen onnan szeretnénk támadni, arra is lehetőségünk van belföldi légi közlekedés segítségével. Ha mégis inkább a végeérhetetlen sztyeppés tájban gyönyörködnénk és idővel is kellően el vagyunk eresztve, akkor a kötött pálya előnyeit is kiaknázhatjuk, az Asztana-Atirau közvetlen járaton (ha nincs késés) 46 órán át élvezhetjük a kazah államvasutak legendás vendégszeretetét. A videó alapján nem nehéz arra az álláspontra jutni, hogy a 154 ezres lélekszámú (főleg kazahok lakta, de orosz, ukrán és tatár nemzetiségekkel is megtűzdelt) Atiraut a petrodollárok révén alaposan kitatarozták: egy-két épületet inkább Dubaiban tudnánk elképzelni, mint Pavlodarban. Szerencsére épületek, szobrok és népviselet terén is maradtak emlékek a kozák-orosz kultúrkörből, melyekkel esetlegesen fellépő hiányérzetünket rapid módon csillapíthatjuk. 

 

 

A győriek ellenfelét 1980-ban alapították Prikaszpijec néven, amelynél dallamosabbat mi magunk sem találhattunk volna ki. Az első húsz év a szovjet és a kazah alsóbb ligák langymelegében való dagonyázás jegyében telt. Az áttörést a 2000. év tartogatta, mikor az egyesület új nevet kapott (AK Zsajik) és negyedik lett a kazah másodosztályban - ez az élvonalban tapasztalható sorozatos visszalépések miatt osztálycserét ért. 2001-ben már legújabb és azóta változatlan nevük, a Futbol Komandaszi Atirau használatával indulnak az élvonalban, ahol rögtön robbantanak: első két idényükben két ezüstérmet zsákmányolnak. A folytatás már kevésbé sikeres: először a középmezőnyben, majd a kiesőzónában vertek tanyát. A 2008-ban elért 15. hely már a másodosztályba való átzsilipelésre jogosította fel a zöld-fehér színekben pompázó egyletet, de a bohócligához hasonlóan a sztyeppéken is ismert átszervezési és klub megszűntetési/visszaléptetési rituálék az első osztályban tartották őket. 2009-re összeszedték magukat: bajnoki hatodik helyük 2004 óta a legjobb teljesítmény volt, az ősszel pedig fennállásuk legnagyobb sikerét érték el történetük első Kazah Kupájával, melyet a döntőben a Karagandi 1-0 arányú leigázásával hódítottak el. A jelenleg folyó bajnokságban 18 forduló elteltével (8 győzelem, 2 döntetlen, 8 vereség kombóval) a 7. helyen állva a felsőházba jutásért harcol a klub, amely inkább hazai pályán számít erőteljesnek (6 győzelem és 3 vereség) az idegenbeli 2 győzelem - 2 döntetlen - 5 zakónál látott már acélosabbat is a fuballtörténelem. Hazai mérkőzéseiket a 8.690 férőhelyes Munajsi stadionban rendezik.

 

A nemzetközi porondon eddig kétszer mutathatták meg magukat - a 2000-es évek elején az UEFA Kupa selejtezőjébe nyertek bebocsátást. A mérleg nem igazán lenyűgöző, a 2 kiesést 1 döntetlen és 3 vereség beszedésével sikerült kivitelezni. Első alkalommal, 2002 nyarán a szlovákiai Puhó város büszkeségeivel, a Matador Púchov gárdájával kerültek össze, a hazai 0-0-s döntetlent idegenben 2-0 arányú pofára esés követte. Egy év elteltével, 2003-ban a Levszki Szófia gárdáját dobta a gép, amely 4-1-es idegenbeli győzelemmel tudatosította, hogy ki az úr a háznál - a hazai meccset némi tingli-tanglizás keretében 2-0-val húzták be a bolgárok. A párharcnak az egyetemes futballtörténelemre gyakorolt felbecsülhetetlen hatását jelzi, hogy az UEFA nem talált olyan bírót Európában, amelyre nyugodt szívvel rábízhatta volna a visszavágót, így azt végül a dél-afrikai vébén is megcsodált argentin Héctor Baldassi dirigálta. (Mi a magunk részéről Bede Feri bácsit javasoltuk volna, de ez nyilván a mi beszűkült gondolkodásunkat jellemzi). A korábbi vesszőfutás ellenére a klub és a drukkerek nagy lelkesedéssel várják az újabb europerformanszot - különösen igaz ez a megállapítás a West Side nevű szurkolói csoportra, amely a mellékelt plakát mellett az alant látható videót is a csütörtöki színpadra lépés tiszteletére kreálta. A banda saját weboldalán pöpec összefoglalót  olvashatunk a győriekről - a fotókkal, videókkal gazdagon megpakolt anyagból talán csak Pintér mágus leggyakrabban használt szófordulatainak gyűjteményes kiadása hiányzik. Ha éppen nem az infomációs társadalom vívmányainak szakszerű használatával vannak elfoglalva, akkor a drukkerek előszeretettel élik ki kreativitásukat élőképes koreográfiák generálásával -hasonló látványosságban jó eséllyel Tokodyéknak is részük lesz. 

  

A klub elsősorban hazai erőkre épít - a nyári átigazolási időszakban nagyhal akadt a horogra, az ország Kisjézusa, Szergej Hiznyicsenko személyében. A 18 éves fenomén egyes források szerint 4, mások szerint 5 felnőtt válogatottsággal büszkélkedhet, amelyeken 3 gólt is lőtt - az egyiket a horvátok elleni VB-selejtezőn. Apró szépséghiba, hogy tudomásunk szerint (bár ebben nem vagyunk teljesen biztosak) csak az idény végén fog csatlakozni az Olajosokhoz, így játékában várhatóan nem gyönyörködhetünk. A légiósok közül a legismertebbnek a moldáv Viorel Frunza számít, aki nem összetévesztendő a diósgyőri ikon Danut Frunzával. Viorel barátunk (aki 25 moldáv válogatottságán 6 góllal büszkélkedhet) a Zimbru Kisinyov mezében bemutatott remeklés után a román bajnokságban teljesedett ki - klubjai közül a Kolozsvár színeiben bajnoki bronzérmet is nyert, bmiky31 legnagyobb örömére. Nemzetközi tapasztalatok terén a PAOK Szaloniki és a Szpartak Nalcsik gárdáiban képezte tovább magát, mielőtt megérkezett a kazah eldorádóba. Magával hozta hűséges fegyverhordozóját, a Steauában is megfordult román Marius Croitorut, akivel korábban a vászlóiaknál (FC Vaslui) már együtt riogatták az ellenfeleket, majd 2009 nyarán Jászvárosba (Politechnika Iasi) is közösen szerződtek, de ott az ősszel ketten összesen egy bajnokit tudtak összehozni. A szuperduó jelenleg holtversenyben az együttes házi gólkirálya, ám a 18 fordulóban szerzett 4-4 gól alapján egyelőre nem kell attól tartaniuk, hogy fejbe kólintja őket egy alacsonyan szálló Aranylabda. Rajtuk kívül a moldáv Tuguscsi, az ukrán Sumejko és a grúz Peikrisvili foglalkoztatása szolgálja még a népek között átívelő futballbarátság nemes eszméjét, azaz a légiósok tömeges klubhoz csábítása tekintetében még lesz mit tanulnia a klubnak kisalföldi ellenfelétől. A legnagyobb nevet a kispadon találjuk, a gárda edzője az ukrán nemzetiségű Viktor Paszulko, aki Frunzánál is komolyabb nemzetközi kitekintéssel büszkélkedhet. Paszulko játékosként néhány ukrajnai illetőségű csapat után 1987 és 1989 között a Szpartak Moszkva keretét izmosította - az itt nyert két szovjet bajnoki címet 1988-ban egy Európa-bajnoki ezüstéremmel fejelte meg. A kontinenstornán sem korlátozta tevékenységét a technikai zóna állományának gyarapítására, a csoportelsőségről döntő derbin a második félidőben rúgott góljával adta meg a kegyelemdöfést Angliának (Szovjetunió-Anglia 3-1, gólszerzők: Alejnyikov, Mihajlicsenko, Paszulko, ill. Adams). A döntőben, Hollandia ellen is pályára lépett, de ott már nem tudta megváltani a világot. A kilencvenes években alsóbb osztályú német csapatokban tündökölt. Edzői karrierjét eddig a posztszovjet térségben gyakorolta, három év moldáv kapitánykodás után az azeri és az üzbég klubfutball magaslati levegőjét is magába szívhatta. 

 

Végül azok kedvéért, akik úgy érzik, hogy az életük nem lehet teljes egy kazah bajnoki összefoglalójának megtekintése nélkül, ajánljuk a csapat márciusi performanszát, amelyen (a magyar pontvadászatot idézően zsúfolt lelátók előtt) 1-0 arányban intézték el a szintén a középmezőnyhöz tartozó Ordabaszi Simkent gárdáját (nem, ez utóbbi brigád még nem került össze magyar kupaindulóval, de ami késik, az nem múlik). A mi tetszésünket leginkább a kispad mögött unatkozó kommandósok (2:24-nél) nyerték el.