"...ez olyan, mint megérinteni az eget." (Diego Maradona)
Mély hangon megszólaló halk dübörgés, majd felharsanó trombiták a főtémával és velőtrázó üstdobütések óriás buzogánnyal: megvan a világbajnok. És bár az oddsok alapján a spanyol siker túlságosan is konvencionális, a vébé eleje pedig monoton volt, akár a hűtő zúgása, és unalmas, mint egy kisvárosi planetárium, idővel csak-csak előkerültek az üstökösök, kvazárok, pulzárok, szupernovák, fekete lyukak, úgyhogy megérdemli, hogy kis késéssel visszacsepegtessük a cseppfolyóssá hűtött visszhangokat, majd szuperlassú képversbe öntsük ezt a hőskölteményt, űreposzt, annál is inkább, mert a dollármilliókkal és a maga elnyújtott négyéves ciklusával olyan ritka és becses, akár egy Föld-Hold-Nap együttállás. Aztán lehet alkímiailag dekódolni, ahogy habkönnyű szkafanderben belépni a műfajokba és belülről elmozdítani őket.
Különben is, most van időm, még egy hétig nincs más dolgom, csak hogy hozzam a hatvannégy kilós versenysúlyom, és hogy a későbbi tudományos munkához előpreparáljam a csontszínű klaviatúrám, töredezettségmentesítek, feltöltődöm. Vigyázni kell. Vannak emberek, akik túl gyorsan kirepülnek és nekicsapódnak az életnek, mint Jurij Gagarin ezredes a feketeföldnek, akár egy kristálypohár. Vele szemben a 2010-es NS Vébékalauz szerzőiről nem mondható el, hogy belerokkantak volna a munkába, de ha mégis, akkor meg nem tudom, ki az a barom, aki ezt tanította nekik a kommunikáció szakon, vagy aki szivarozva rábólintott, hogy ki lehet adni egy ennyire igénytelen vébéadatbankot, amely nem tartalmazza se a játékosok születési dátumát, se a testmagasságát, se a testsúlyát, szóval lényeges információk maradtak ki, stratégiai szektorok, amit a hasábok széthúzásával ellensúlyoztak, ahogy izzadt közgazdászok a költségvetéssel sakkoznak. Persze, lehet, hogy a vébékalauzok kiherélése valami új, perverz hóbort, mint egykor a rizsporos paróka, vagy amilyenek néhány éve a vírusként terjedő szuperközeli, epileptikusan ide-odarángó BL-gólösszefoglalók, amikor az akciót se látod, úgy igazán a gólt se. Pedig kellenek azok, kellenek, hogy újraélesítsük a fajfenntartó, gyilkos ösztönöket.
Az emberiség hajnala
Sokakat még egy csontkalapácsról atomrakétára ugró, hárommillió évet átszelő vágásnál is jobban sokkolt, hogy Afrikában rendez[het]ik a vébét, amikor az egész kontinens úgy reménytelen, ahogy van, csak a biológiai fegyver segíthet, mondják, vagy tán ha valamilyen genetikai módosítással növelni lehetne a négerek intelligenciáját, hogy megnemesítsék ezt a szénalapú életformát, ahogy egykor német professzorok fecskendeztek indigót a szemgolyóba. Ráadásul az utóbbi tíz-tizenöt évben Dél-Afrikát leginkább csak arra hozták példának a Reader's Digestben, hogy egy egykori fekete-fehér mintaállam miként zuhant definitív káoszba azután, hogy elhagyták a gyarmatosítók, akiket pillanatnyilag felfüggesztettek, mint a diplomáciai védettséget, és ezen csak csipetnyit enyhít, hogy Afrikát még nem szennyezték be olyan civilizációs fogalmak, mint a catenaccio.
És erre kezdetektől csak jött az offenzív, mindent átható bennszülött vuvuzela-zümmögés, ami valóban menten afrikai hangulatot festett és vetített az üvegfalra és a perifériát betöltő gömbvászonomra, mert a permanens zümmögéstől már magam előtt láttam, ahogy egy sovány tehén pislogva döglődik a porban, amit megszállnak a böglyök, legyek mászkálnak a szemgolyóján, aztán mintha ezek az én fülembe is belemásztak volna, mert amikor este lefeküdtem, akkor is zümmögést hallottam, félálomban fölnéztem, és mintha a rovarok, bogarak egyre csak szaporodtak volna a plafonon az apóriákkal és a hieroglifákkal, mint egy kategorikus Polanski-filmben, amikor a magára hagyott főhős elméje egyetlen kis ütéstől megbomlik, hallucinál, átalakul önmegsemmisítő gépezetté és felszámolja önmagát.
Aztán kiderült, hogy nem képzelődtem/-tünk, mert nagyon is valóságos budapesti szúnyogok voltak, ti. az esős évszak szülöttei, úgyhogy hamar a háztartási boltban beszereztünk annyi idegmérget, amivel egész Kelet-Magyarországot elgázosíthatnánk, mert velünk nem szórakozhatnak, uraljuk a természetet, miképp a lenézett dél-afrikai rendezők egy olyan ősrégi, de működő formátummal óvták meg a high-tech stadionokat a kolerás galamboktól, mint az idomított sólymok. Ilyen metálsólymokat Budapesten is be lehetne vetni, csak lehet, hogy még aznap megennék őket a cigányok.
Mindenesetre a szúnyogoknak megmutattuk erőnket a vegyi fegyverekkel, és annyira szerettem látni, ahogy fényemről aláhullnak, térdencsúszva vonszolják magukat előttem, rángatóznak és felfordulnak, ahogy a betűk táncolnak a Wordben a Kék Duna - keringő ütemére, a tévétechnikusok meg idővel kiszűrték a darázskürt zaját, hogy nyugodtan élvezhessük az űrszimfóniát. Azok után, hogy embert küldtünk a Holdra, acsargó majomfajzatunkból pedig lett egy Ludwig van Beethoven, ez a legkevesebb. Fejlődés. Paradigmaváltás.
Tshabalala pedig a semmiből rúgott álomgólt. Ugrás.
To be continued... Holnap.
