Kedves Olvasó, miután visszatekintettünk a hatvanas évek válogatottjára, következzen egy újabb, ritkán látogatott terme a mi kis múzeumunknak: Az Aranycsapat klasszikus tizenegyén kívül eső, de az ötvenes években remeklő labdarúgók futnak most ki a pályára! Ha a magnókazettákra* gondolunk: Grosics (Isten éltesse!), Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Zakariás, Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor vannak az A oldalon, na de kiket találunk a B-n? Néhány méltatlanul rövid bemutató következik.

Sándor "Csikar" Károly: Az ő játékára azért még szoktunk emlékezni, és nem csak a róla elnevezett akadémia miatt. Igazából a magyar történelem egyik legpechesebb embere, hiszen ha csak pár évvel előbb vagy később születik (vagy ha Sebes csak egy kicsit engedékenyebb), akkor minden focikedvelő honfitársam aktív szókincsének része lehetne a "Csikar-éra", de így csak a csillogásmentes "zseni, aki ott sem volt" szerep jutott neki, aki elég közelről, de mégsem a pályáról figyelhette a társak legendás meccseit. Azért a 75/27-es válogatottbeli mutató, és a sok MTK-s klubrekord remélhetőleg némi vigaszt nyújt Karcsi bácsinak (félreértés ne essék, abszolút nem tűnik egy megkeseredett embernek). 

Palotás Péter: Ismét egy kék-fehér, neki valamivel kevesebb válogatott meccs jutott, de legalább a fontosabb tornákon is a pályára léphetett, így az ő nyakába akasztottak néhány érmet (olimpiai arany, VB-ezüst). A 24/18-cas mutatóval labdarúgásunk minden korszakában ő lehetett volna a legnépszerűbb csatár - kivéve az ötvenes évek első felét. Ő volt a "tuti csere". Sajnos, szívproblémái miatt korán abba kellett hagynia a focit.

Gellér Sándor: A 6:3 alkalmával ő volt a 12. ember, Grosicsot váltotta, gyorsan el is nevezem: ő lesz a "cserekapus". Mindössze 8 meccsen véd címeres mezben (még negyvenhétszer behívták, de csak néző volt - szerintem ez is valamiféle országos csúcs lehet), de ebből kettő legendás (a 7:1-re is beküldték). Amúgy persze MTK-s volt ő is. Fia is válogatott volt - csak éppen kosárlabdában. 

Dalnoki Jenő: A "fradista". Róla is neveztek már el akadémiát, két olimpiai érmet is szerzett, a VVK-elsőségből is kivette a részét, de edzőként is legendássá vált. 14 meccs adatott neki meggypirosban, pedig az ő színe a zöld-fehér volt - emiatt az ötvenes években voltak kisebb-nagyobb problémái. Kemény stílusa volt, de pl. Csikarral jó barátság kötötte össze, noha ez a meccseken nem mindig látszott (kép).

Csordás Lajos: Végre egy vasasos! - lelkendeznek most az angyalföldi olvasók. (Tudtommal a kecskeméti Csordás-dinasztiával nem áll rokonságban) Igazi gólgyáros csatár volt, 19/8 a válogatottban, 226/104 piros-kékben. Aztán valami megszakadt. 31 évesen visszavonult, még edzőként is nyert egy bajnokságot, visszatért Budafokra, és 35 évesen megszűnt dobogni a szíve. Szomorúan nevezem el: "aki túl korán hagyott itt minket".

Szojka Ferenc: Álmodni sem mertek még a Loki-Vidi versenyfutásról az ötvenes években (azaz két vidéki klub csatájáról), pedig már akkoriban is voltak lokálpatrióták, akik kitartottak a Budapest közigazgatási határán kívül eső csapatuk mellett: Buzánszky Dorogon, Szojka pedig Tarjánban. Utóbbi úriemberről nevezték el a városi stadiont (324 SBTC-s meccs után ne csodálkozzunk), emellett 28 mérkőzésen képviselte hazánkat, először rögtön a 9:0-ás vébémeccsen. Ő a "vidéki fedezet".

Machos Ferenc: Ha az első válogatott meccseden duplázol, akkor jól indultál (házi feladat a T. Olvasóknak: korábban volt a magyar nemzeti tizenegyben, aki mesterhármassal rukkolt elő élete első és egyben utolsó meccsén. Kiről van szó? Annyit segítek, hogy tétmeccs volt.), és ha a végén 29/13 a mérleged, akkor nincs okod szégyenkezni. Vidékről felkerülve 5 év Honvéd-, 5 év Vasas mezben, aztán némi edzősködés, szép kerek focistakarrier. Nálam az acélos tekintetű úr a "klasszikus klasszis".

Kárpáti Béla: Végig vasasos volt, csak éppen kilenc évig Győrben, és nyolc évig Angyalföldön. 19-szer csöngetett be hozzá a postás a behívójával, szerencsére nem a Néphadseregtől. Vele kapcsolatban egy dolgot nem értek: Hogyan lett edző a hetvenes években Nigériában? Így ő lesz az "oroszlánvadász".

Kovács I Imre: Aki akkoriban élt, biztos gyakran beleborzongott, hogy ez az ember csak nyolc meccsen lehetett válogatott. Bozsik illetve Zakariás tartalékaként tengette a napjait, '45-től visszavonulásáig az MTK-ban játszott. Edzői pályafutásáról pedig elég legyen annyi: 497 bajnoki mérkőzés. Mivel máig hüledezhetünk a totális mellőzésén, ő kapja a "dilemma" cimkét.

Kotász Antal: Mindenhol bevethető volt, de csak az '54-es VB után játszhatott először címeres mezben - később még 36-szor. Annyira jól ment neki, hogy '56-ra a klasszikus Aranycsapat egyik tagja helyett már stabil kezdő - csak azért nem írom le kié, mert Kotász olyan sok poszton bevethető volt, hogy nehéz megmondani mikor éppen mit kellett játszania (egyébként leginkább Zakariás lesz az, akire a döntő után alaposan ráhúzták a vizes lepedőt). Ő lesz az "univerzális". (Nem, nem ő játszotta doktor Kotászt)

Berendi Pál: Szívós, alacsony termetű, harcias vasasos balfedezetet tessék maguk elé képzelni! A játéktudásáról annyit muszáj megemlíteni, hogy holmi Real Madridok szerették volna leigazolni, de ő maradt Angyalföldön, a mai napig. (nevének írását tekintve nem egységesek a források, van ahol Berendyként szerepel) Ő nem is lehetne más, mint "a piros-kék szívű".

Börzsei János: Neki duplán nem volt szerencséje: Mire átvehette volna Lóránt helyét, feltűnt a színen Sipos. Huszonháromszor lett válogatott, főleg az évtized elején. Később MLSz-főtitkár is lett belőle, de ne tessék egy elő-Kistelekire gondolni! Játékstílusa miatt az öreg MTK-s kiérdemli a "sallangmentes" jelzőt.

Ezzel elérkeztünk 13.hoz, be is zárom a tárlatot. Páran reklamálhatnak, hogy miért maradtak ki olyan nevek, mint pl. Szusza (majd egy másik írásomban lesz kiemelve, mivel én őt inkább a negyvenes évekhez kötöm) vagy Sárosi (hosszú vívódás után őt a hatvanas évek legjei közé soroltam - akkorra teljesedett ki), illetve Mátrai (még hosszabb vívódás után, szintén a fenti indokkal) vagy Sipos Ferenc (tudom, utóbbi három ott volt a vébén '58-ban). Őket együtt szeretném kinevezni a plusz egynek a tizenhármak után.

Számomra a végső tanulság: az ötvenes években akkor is a világ legjobbjai lettünk volna, ha a fociban csapatonként 25 embernek kellett volna a pályán lennie. Ugyanakkor értsük meg, Sebes Gusztáv milyen nehéz helyzetben volt, amikor egy posztra 3-4 klasszist is találhatott Hegyeshalom és Biharkeresztes között. Azóta már persze másféle gondok miatt főhet az aktuális szövkap feje. Azért az örömmel tölt el, hogy a fenti labdarúgók nincsenek elfeledve, bár az MTK-nak továbbra is csak egy stadionja és egy akadémiája van, így sajna a kék-fehérek nem nevezhetnek el mindenkiről valamit. (Az első képért és egy-két plusz infóért köszönet eme blogbejegyzés alkotóinak, valamint ezen honlap szerkesztőinek) 

Tehát akkor még egyszer az ötven kisfröccsös kérdés: Ki az a magyar labdarúgó, aki bemutatkozó meccsén mesterhármast ért el, mégsem volt többször válogatott?

*Nagyon fiatal olvasók kedvéért: A magnókazetta olyan, mint az újraírható CD, csak kevésbé csillog, nem korong alakú, s néha kibelezi a magnó, de legalább ceruzával is lehet tekerni. Két oldalát különböztetjük meg, ha komplett albumról van szó, akkor az egyiken szoktak előfordulni a nagy slágerek, vagyis a rádiók által állandóan játszott zenék, a másikon meg az elgondolkodtató/gyengébb (ez az előadó tehetségétől függ) számok.