Pár évtized múlva, ha egyszer a nyugdíjasotthonban a körülöttem rohangászó gyerkőcök egyike váratlanul megpihen egy pillanatra és arra kér majd, hogy meséljek a kétezres évek első tíz-tizenegy évének magyar labdarúgásáról, alighanem három dolog fog azonnal eszembe jutni: Coulibaly, mint a korszak Bohócliga-légiósainak egyik ikonikus figurája, az eurokupák hosszú évek óta tartó kazahsztáni exodusai, valamint az itthoni magyar-svéd mérkőzések, ahol az első 88 percet nagyjából fölösleges volt lejátszani, az érdemi események mindig a 89. perctől következtek. A sajátos trilógiát egyelőre lezáró 2011. évi epizódban sem volt ez másként, csak ezúttal a végkifejlet módosult: az eurofutball rulettasztalán a korábban jellemző sárga (a mi szempontunkból fekete) mező helyett ezúttal a piros színhez kapcsolódó rekeszek egyikében pihent meg a virtuális golyó. Ugyanazon selejtező-sorozaton belül immár másodszor sikerült az utolsó pillanatokban ártalmatlanítani az északról jövő veszedelmet – és bár továbbjutási álmokról beszélni így sem több puszta fantazmagóriánál, jó érzés péntek este azzal álomra hajtani a fejeket, hogy végre egyszer nem Ibrahimovics nevét kell emlegetni a párharc kapcsán.
Nem igazán úgy indult, hogy ez lesz a vége. Bár a negyedik percben tizenegyest kaphattunk volna, az első 15-20 percben már kialakult a svéd mezőnyfölény, igaz, alapvetően meddőnek bizonyult. Aztán a félidő közepén – az időnként bekövetkező magyar akciók egyikéből – mégiscsak megszületett a tizenegyes – csak a gól maradt el belőle. A kimaradt lehetőség ismételten a mieinket fogta meg, a svéd fölény ekkor már helyzetekben és kapufában is tárgyiasult, míg a meggypiros kompánia ismét a korábbi meccseken már zsákutcának bizonyult ívelgetésekkel próbált kitűnni. Nem sikerült, de midőn megpróbáltuk a természetesnek tűnő földön kipasszolgatós módszert, rögtön sikeresebbnek bizonyultunk: Rudolf pazar kiugratását Szabics tanárian értékesítette, így a félidő végén a fejcsóválást felválthatta a reménykedés.
A reménykedés, amely a második félidő elején kicsit még fokozódott, látva a svéd védelem töketlenkedéseit – aztán a 60. perchez közeledve az ellenfél sebességbe tette magát és a magyar védelem hathatós segítségével ki is egyenlített. A gól után, ha lehet, még inkább megzavarodott a védelem, de ezt az ellenfélnek már nem sikerült kihasználnia, pedig Ibrahimovics, majd Kallström is ígéretes helyzetből próbálkozhatott. Az utolsó tíz percet a legutóbbi alkalomhoz hasonlóan ezúttal is megnyomták a mieink, de a végkifejlet szerencsére másra sikeredett: míg Koman huszonötről még nem tudta lezárni a vitás kérdéseket, addig a mérkőzés végén egy pazarra sikeredett Rudolf-Priskin-Rudolf háromszögelés után ezúttal nekünk sikerült megtalálni a rést az IKEA-panelekből összerakott sárga hátvédsoron.
A győzelemhez gratulálunk, de elszállni, ukrajnai szállások listáját böngészni így sem érdemes. Ez a győzelem (a presztízsen kívül) főleg akkor értékes, ha a csapat nagyképűség helyett önbizalmat tud belőle meríteni és ennek megfelelően nem látványosan pofára esni pár nap múlva a moldáv éjszakában. A harmadik helyhez (amelynek megszerzésében én magam a selejtezők kezdete előtt inkább csak bizakodtam, semmint biztosra véltem) viszont immár minden feltétel adott – ha a hátralévő két mérkőzésen is sikerül az eddigi eredménysort tartani, akkor néhány év elteltével akár azzal a jóleső érzéssel gondolhatunk vissza erre a selejtező-sorozatra, hogy amit reálisan lehetett, azt kihozta belőle a válogatott, sőt, a szerencsének is köszönhetően annál talán egy kicsivel többet is.
Keresztvíz-lehúzás, tömjénezés:
Király Gábor: 6 Gabesz egy első félidei, a tizenhatos környékén előadott fejesén kívül érdemben nem veszélyeztette a nézők vérnyomását, ami esetében északi együttessel szemben jóval nagyobb érdem, mint aminek egy felületes szemlélő gondolná. Az első félidőben egy mutatós védést is bemutatott egy svéd szabadrúgás után – összességében válogatottbéli produkciói közül inkább a jobbak egyikének lehettünk tanúi.
Varga József: 5 Inkább kényszer szülte megoldásként került a jobbhátvéd pozíciójába, amely sajnos a játékban is észrevehető volt. Főleg az első félidőben többször is állva hagyta a svéd szélső, de a második játékrészben is jó néhány akció futott az oldalán – ugyanakkor (hogy a magyar labdarúgás közhelyszótárának egyik kultikus darabja is előkerüljön) „az akarására nem lehetett panasz”. Osztályzatát picivel rontja, hogy (bár a szituáció valóban véleményes) az egyenlítő gólt eredményező lövésbe talán beledobhatta volna magát ahelyett, hogy az ötösön modellt áll a szoborba oltott fájdalom című domborműnek.
Lipták Zoltán: 6 Az általunk vártnál jobban megoldotta Juhász helyettesítését, a pozitív képet viszont picit árnyalja, hogy az egyenlítő gólnál alaposan lemaradt Wilhelmssonról, ráadásul az elvileg általa vezényelt védelem a gól után hosszú percekig úgy tántorgott a pályán, mint a söntésből hazafelé tartó Pista bácsi hajnalban a falu főutcáján. Összességében megállta a helyét és valamivel jobban teljesített a szélső védőknél. Kényszerű cseréje miatt Sándor György érkezett a pályára, aki nem ezen a mérkőzésen iratkozott fel az Aranylabda esélyesei közé – a 0 osztályzat viszont nem a látottak, hanem (többi cserénkhez hasonlóan) a pályán töltött kevés játékperc eredménye.
Korcsmár Zsolt: 8 A pénteki estén a táncrend alapján főleg Ibrahimovics őrzése volt a feladata és ezt érdemi hiba nélkül meg is oldotta. Két mérkőzés alapján hiba lenne hosszabb távú értékítéletet alkotni róla, úgyhogy jelen pillanatban úgy tűnik: csatasorba állítása eSándor munkássága pozitívumainak listáján az előkelő második helyre rangsorolható (közvetlenül Tóth Balu hanyagolása után) – és ez még akkor is nagy szó, ha tudjuk: az említett kapitányi „erénylista” terjedelemben nagyjából olyan messze van Tolsztoj Háború és békéjétől, mint Lukas Zelenka a 100 méteres síkfutás olimpiai aranyérmétől.
Laczkó Zsolt: 5 A mérkőzés nagy részében nagy csatát vívott Elmanderrel, de az az esetek túlnyomó többségében nem magyar sikereket hozott (és itt nemcsak az első félidei kapufára gondolunk). Volt néhány ügyes szerelése, de összességében nem érezzük azt, hogy javulás mutatkozna a szélsőhátvéd hiányposzt jellegében.
Pintér Ádám: 6 Jól megoldotta labdaszerzői teendőit és a Lipták kiválása miatti kényszerű helyváltozást is elfogadhatóan menedzselte. Az egyenlítő gól előtt nem sikerült lépést tartania Elmanderrel, általánosságban viszont nem volt panasz a játékára.
Elek Ákos: 7 Feladatköréből adódóan főleg szűrni próbálta a svéd rohamokat és ezen tevékenységét sallangmentesen el is látta. Szokásos előre rongyolásaiból ezúttal kevesebbet láttunk, de ezt nem is a sárga mezes bagázs ellen várjuk tőle elsősorban.
Koman Vladimir: 5 Voli szolidaritást vállalt Hajnallal és lelkesen firkantotta oda a szignóját a jelenléti íven belül a „Nem ez lesz életem legjobb mérkőzése” rovatba. Építő jellegű megmozdulásai jórészt észrevehetetlenek maradtak, miközben az első félidőben egy, a pálya közepén elszórt labdája után főképp a szentléleknek és az ellenfél ügyetlenségének köszönhettük a vendégvezetés elmaradását. Gundel Takács mester szakértelmét nem kívánnánk ragozni (mert vannak dolgok, amiken nincs mit), így csak annyit jegyeznénk meg: Vologya rúgótechnikájával 25 méterről a nagyjából üres (egy svéd védő által ímmel-ámmal biztosított) kapu fölé lőni nem éppen a balszerencse kérdéskörét képezi.
Hajnal Tamás: 4 Tamás játéka nem sokban különbözött a tavalyelőtti magyar-svéden elővezetett produktumtól, a fő eltérés az volt, hogy ezúttal a tizenegyest is kihagyta. Az első félidőben még egy-egy jobb átadási kísérletet láthattunk tőle, a második félidei produktumból viszont főképp az marad emlékezetes, ahogy utánozhatatlan alibizős megoldást választva akasztott meg egy jó ütemű támadást azzal, hogy szabályosan kicselezte magát a kapu előteréből. Tomikám, nem biztos, hogy ezt így, ilyen formában érdemes erőltetni. Cseréje, Stieber Zoltán (0) sem tudott sokkal többet felmutatni a balszélen, az esetek többségében nem értette meg a társak átadás formájában tárgyiasuló elképzeléseit, de reményeink szerint ha jobban összeszokik a többiekkel, akkor ez javulni fog.
Rudolf Gergely: 9 A Panathinaikosz újdonsült szemefénye pályafutása egyik ihletett előadását varázsolta a pályára – tizenegyest harcolt ki, pazar gólpasszt adott, majd a mérkőzés végén rögtönítélő törvényszéket felállítva megsemmisítette a svédek pontszerzésre vonatkozó óhajait. Bízunk benne, hogy a görög fővárosban is tartani fogja a formáját és – Németh Krisztiántól eltérően – a hellén bajnokság virtuális Oscar-gáláján nem a legrosszabb epizódszereplő kategóriában kap majd jelöléseket.
Szabics Imre: 8 Számomra (aki júniusban úgy éreztem, hogy válogatott szinten ugyanolyan súlytalan lesz a produkciója, mint Tóth Norbert kandidálása egy, a klubhűség mintaképéről szóló pályázaton) mindenképpen kellemes meglepetést jelentett a játéka. Végig harcolt, megjátszható volt, a gólnál higgadt megoldást választott. Cseréje, Priskin Tamás (0) pályára küldése elsőre minimum meglepő húzásnak tűnt, de a 89. percben adott remek gólpassz hitelesítette az elképzelést.
Egervári Sándor: 7 Megítélése részemről továbbra is ellentmondásos, furcsa válogatási elvei alapján. Maga az eredmény azonban – még ha az sokak elképzelésével ellentétben jóval inkább köszönhető is az indiszponált vendégeknek és a szerencsének, mint eSándor varázslatának – igazolta őt, pláne a hiányzók népes kontingensének ismeretében. Örömteli, hogy Elek után a jelek szerint Korcsmár is beépíthetőnek tűnik a válogatottba és Szabics is úgy teljesített ezúttal, ahogy azt kevesen remélték. Hajnal erőltetésének azonban ezúttal is meglehetett volna a böjtje és (a puszta tényen kívül, hogy legalább Hajnalt lehozta) a becseréltek személye is elsőre inkább balfasz húzásnak érdekes edzői koncepciónak tűnt, de Priskin az utolsó pillanatokban legalább részben árnyalni tudta az összképet. Osztályzata valahol hat és hét között van, de szépen süt a nap és jó a kedvünk, úgyhogy kerekítsünk felfelé.
