Negyvenszeres válogatott játékost igazolnia egy NB1-es csapatnak még úgy is megsüvegelendő, ha az történetesen magyar. Mármint a játékos. Emlékezhetünk, jártak erre hasonló kategóriás mozambikiak, zambiaiak, sőt még olaszok is, de Sanyika valahogy egészen más.

Sanyika (Sándor, Torghellinho, Air Sanyi) mélyen megosztja a magyar futballtársadalmat. Sokan kifejezetten gyűlölik arrogáns stílusát, ahogy már a megindulása pillanatában kiteszi hátra a két könyökét, fenékkel bedönt, előrehajol, lebirkóz, majd fut, rohan, galoppozik, hogy végül a kapu előtt valami történjen, esetleg gól. Mérkőzésenként átlagban több ilyenje van, ha a spori már kettőt nem fúj le, akkor elég az ötven százalékos teljesítmény egy találathoz. A válogatottban 42/11 a mutatója, amivel az elmúlt évtizedben az egyik legeredményesebb csatárunk nemzetközi szinten.

És bizony Sanyikát lehet szeretni is, ha az emberben elpattan valami, netán olyan szerencsés (szerencsétlen), hogy honvédosnak teremtetett. Sanyika egy olyan korban volt a Kispest egyik támadója, amikor a kiesés réme éveken át előre fizető bérletes volt a Bozsik-stadionban, a pénztelenség pedig úgy vetette fel a klubot, ahogy Hemingway érkeztéig a fű sosem. Sanyikát nem lehetett nem szeretni. Nem ő volt korosztálya legügyesebb, legvirtuózabb spílere, de egy alsóházas csapatnál az akarást mindig is tisztelni fogják.

Persze nem Torghelle az első, aki hosszú évek után tért vissza Magyarországra (átmenetileg?), esetleg pont a nevelőegyesületéhez, bőven voltak előfutárai. A tovább után belőlük szemezgetünk.

A Fater

Keller Józsefet mindenki csak így ismeri: a Fater. Az 1984-es ifi EB-t nyert csapat tagjaként még abban az évben bemutatkozhatott a Ferencvárosban, hogy tizenkét évnyi emberfogóskodás után kipróbálja magát külföldön, történetesen a francia másodosztályban. Négy évig maradt, majd visszatért, és - minő meglepetés - újra zöldbe öltözött. Szeiler - Telek - Keller, Simon - valahogy így kezdődött a legendás Fradi valamikor a kilencvenes évek elején-közepén, a bajnokságok és kupák pedig jöttek sorra, majd az Anderlecht elleni csoda után a Bajnokok Ligája is.

A pályafutását végigkísérő objektív szurkolói tiszteletet igazából nem a tehetségével vívta ki magának, hanem mentalitásával, nyugodtságával, tisztességével, magával azzal a létformával, amit a pályán képviselt. Egyetlen kivétel adódott mindössze, az emlékezetes 1992-es Keller-Romanek affér egy Fradi-Vácon, amikor a Fater egy veretes karatemozdulattal teperte le a vendégek támadóját.

Alig volt 38 éves, amikor a Fradinál körön kívül került. Kispestre igazolt a másodosztályba, ahol az a megtiszteltetés érte, hogy a hirtelenjében összegereblyézett Honvédot épp ő vezethette ki csapatkapitányként a pályára a Diósgyőr elleni idénynyitón. Gondoljunk bele, ahhoz azért kell valakinek lenni, hogy ilyen megtörténhessen.

Lipcsei

Ha Sanyika megosztja a futballtársadalmat, akkor mit mondjunk Lipcseiről? Lipicai, hármasbefutó, kockacukor az egyik; hűség, zsenialitás, fradizmus a másik oldalon. (Külön érdekesség, hogy kettejük viszonyában az imént felsoroltakból legalább egy szó előkerül, ha visszagondolunk egy 2003 őszi MTK-Fradira.)

Lipcsei Kazincbarcikáról indult, és Újpesten futott be, mindjárt élete első NB1-es meccsén. Akkoriban még élt a klasszikus kelet-európai tízes mítosza a világon, és bár hivatalosan sosem számított annak, mégis hamar felkeltette a nyugati klubok érdeklődését. 1995-től (egyben élete csúcsformájától) súlyos sérüléséig a Portó keretéhez tartozott. Miközben Espinhóban töltötte lábadozása második felét, épp elkerülte a portóiak KEK-győzelmét, hogy korábbi sorozatbeli gólkirályi címéhez(!!!) egy trófeát is társítson. Később és állítólag edzője, egy bizonyos Bobby Robson vitte volna magával a Barcelonához (és itt most még véletlenül sem a Kazincbarcelonára gondolunk, hanem az igazira), de ott már addigra betelt a keret, nem engedtek számára újabb igazolást.

Felépülése után messze találta magát a Portó kezdőjétől, és előbb a Ferencvárosba került kölcsönbe, majd Salzburga fixen. Két évig játszott Ausztriában, hogy utána végleg hazatérjen, de úgy haza, hogy a Fradiba, és örökre. Tavaly vonult vissza. Utolsó mérkőzésén, a Bozsik-stadionban megdöntötte Sárosi doktor rekordját, azóta ő számít a Fradiban legtöbbször pályára lépő játékosnak. Harmadik Üllői úti korszakában kétszer nyert bajnokságot, kizárták a csapatát, szerzett mindhárom éremfajtából egye-egyet a másodosztályban, de a cél, hogy az angolosított Fradit a BL-be vezesse már nem jött össze. Jelenleg a Fradi második csapatának edzője.

Sándor Tobe és Dombi Kicsi

Horváth Béla, Gojan, Vadicska, Pető Zoltán, Madar Csaba, Dombi, Sándor Csaba, Arany, Szatmári, Sándor Tamás, Ilea. Garamvölgyi Lajos ezt a Debrecent küldte ki az 1994/95-ös bajnokság utolsó fordulójában a Parmalat (ma: Videoton) ellen, és bár kikaptak, először végzett érmes helyen a Loki az NB1-ben. Tele voltak saját nevelésű játékosokkal, akik később, amikor elindultak meghódítani keletet-nyugatot, megígérték, egyszer még visszajönnek, és bajnokok lesznek a Debrecennel. Nem telt bele tíz év, és egy újabb utolsó fordulós vereséggel (ezúttal a ZTE ellen), de sikerült. Dombival, Madar Csabával, Szatmárival és Sándor Tamással a pályán. Betartották.

Pedig igen kacifántosan indult a légiósélet mindkettejük számára. Sándor 1997-ben szerződött Torinóba, miközben itthon több stadionban is "Barcelona üdvöskéje" néven figurázták ki az akkor még hosszú loboncú irányítót. Olasz másodosztály, de meccs csak egy jutott, kölcsönben járt törökben is, majd átszerződött Izraelbe, és lett a Beitar Jerusalem egyik sztárja. Izrael a kétezres évek elején úgy vette csomagban a magyarokat, mint manapság a Diósgyőr a spanyolokat, vagy a Honvéd a négereket. Megfordult arrafelé Pisont, Halmai, Végh, Sallói, Eszenyi Dénes és még sokan, akik bár megütötték volna a belga első osztály szintjét, mégsem kellettek oda. 2002-ben tehát visszatér, három évre rá bajnok, majd újra még néhányszor. Közben Mattheus végigrotálja a komplett bohócligát Á-tól Sitkuig, így eljut Sándorig is, aki viszont egy "öreg vagyok már én ehhez" félmondattal elutasítja a felkérést.

Dombi két évvel később indul próbálkozni, a célpont pedig Németország. Az, hogy tavasszal már újra Debrecenben találjuk, valószínűleg összefügg azzal a legendával, hogy (és persze szigorúan állítólag) edzője, a jeles magyargyűlölő Felix Magath szerint nemes egyszerűséggel zavarta az edzést. Később egy kis holland bajnokság és Utrecht, majd 2002-től újra itthon. Tavaly, 37 évesen játssza 400. NB1-es meccsét, máig aktív.

Akiknek nem sikerült, vagy nem is akarták

Gyermekkorom óta fradista vagyok. Nem kevés játékos szájából hallottuk ezt a mondatot, miután aláírta szerződését az Üllőin. Volt akiről előtte tudtuk (Mátyus), volt aki csak mondta, de sosem játszhatott a Fradiban (Grosics, állítólag Törőcsik), és volt, aki ledöbbentett minket. Például a Döme. A jónevű Aszfaltútépítőknél találtak rá, első látásra szerelem, igazolták is hamar a Honvédba. Később dönteni kellett, hogy őt tartsák-e meg, vagy valami bizonyos Supka Attilát, de komoly kétség azért nem volt, maradt. Világválogatott, Nyilasi óta kábé az egyetlen játékosunk, akire rá lehet fogni, hogy világszínvonalon volt képes űzni ezt a sportot. Mexikó után valamivel megnyílt az út, mehetett légiósnak - Frankfurtba. Kupadöntőn gól, unalomig lerágott csont, majd egy kis affér a magyar sportvezetéssel, akik a hosszútávú befektetés helyett a rapidot választva Görögországba irányítják. Utána olasz kiscsapatok, majd fél évig a Ferencváros! Nem a Kuuselás bajnoki címre hajtó Honvéd, hanem a Fradi. Utána újra légiósélet, később visszavonulás, edzősködés 19(!) helyen (közte a Honvédnál is), lelátón ácsorgás a Bozsikban, legendák az alkoholizmusáról, és most újra Fradi, igaz ezúttal már (papír hiányában) szakmai igazgatóként.

És nem sikerült a nagy visszatérés Pisont Istvánnak, a Legnagyobb Királynak sem. Hat év a Honvédban, majd tíz Belgiumban, Németországban (szintén Frankfurt) és sztárként Izraelben. Hosszú idő, vágyott nagyon haza. Ha pedig haza, akkor a szíve szerint Kispestre. Állítólag tárgyalt is az akkor vezetőkkel (főleg Piero Pini húsgyárossal), akik nem tartottak igényt a még mindig csak 33 éves játékosra, így Pisi kénytelen-kelletlen aláírt az MTK-hoz. Egy évet maradt, emlékezetes momentuma se sok volt, talán csak annyi, hogy egy negyvenről megeresztett szabadrúgással törte meg Szűcs Lajos góltalansági rekordját, pedig a labda alig-alig vánszorgott el a kapuig, és a jó Lajos is lehajolt érte, csak épp a kötény az kötény.

A listát természetesen mindkét oldalon a végtelenségig lehetne folytatni (Tököli, Dragóner, Vincze Ottó, Tisza Tibor, etc), most legyen elég ennyi, és a várakozás, hogy vajon Torghelle mit hoz ki magából Kispesten, igazolja-e, hogy valóban jobbá lett légiósként, hogy valóban kimagaslik a magyar mezőnyből?

[képek: babar, ftcbk, tempofradi]