Túljutottunk a vb-selejtezők szeptemberi etapján, melynek kapcsán csak annyit konstatálhatunk, hogy az elmúlt napokban semmi meglepő nem történt. Andorrát dadogós játékkal is könnyedén bedarálta a csapat, míg Hollandia – köszönhetően védelmünk előzékenységének és a „szerethető szerencsétlenkedés” munkacímen futó egész estés performansznak – megerőltetés nélkül fújta ki az orrunkat. Született tíz gól, köztük meglepően sok pontrúgás is, a Csank János Baráti Kör legnagyobb örömére. Az időhiány miatt elmaradt Andorra elleni keresztvíz-lehúzás és tömjénezés a Hollandia ellenivel egybe integrálva a kapufa szétforgácsolása után.
Bogdán Ádám: Az előbben megemlített két tevékenység közül az elsővel kezdeném: Ádámmal tulajdonképpen elégedett vagyok. Andorra ellen a meccs nagy részében pontosan annyi dolga akadt, mint Micimackónak Halász Judit nótájában, de kevéske dolgát (azokat a hazai lövéseket, amelyek nem a sztratoszféra valamelyik részét veszélyeztették) megoldotta. Hollandia ellen a gólok többségénél kiszolgáltatott helyzetben volt, talán a második találat előtt lehetett volna aktívabb. Egyebekben egy első félidős mellényúlás mellett amit lehetett, azt fogta. Teljesítménye Borbola szakírónál ötös, én egy fokkal jóindulatúbb leszek, igaz, messze nincs olyan sikerekben gazdag pályafutás mögöttem, mint az említett zsurnalisztának. A(ndorra ellen): 0, H(ollandia ellen): 6.
Vanczák Vilmos: A nemzet Vilmos császára volt a két meccsen a leginkább kellemetlen meglepetés a védelemben. Andorrában tizenegyest harcolt ki és remek gólpasszt mutatott be és Pesten is ő okozta talán a legkevesebb csalódást – igaz, ehhez hozzájárult, hogy Hollandia ellen az ő esetében amúgy is igen alacsonyra került a mérce (kevésbé finoman fogalmazva: már az is eredmény, ha nem rajta röhög az egész stadion). Mindez nem azt jelenti, hogy nem futották le újfent többszörösen – de a másik széllel összehasonlítva egy fokkal így is jobbnak tűnt. A: 6, H: 4.
Lipták Zoltán: Mikor azt hallom eSándortól, hogy „Lipták Zoltán középen szerepeltetésénél nem volt jobb alternatívám”, akkor komolyan el kell gondolkodnom, hogy a kapitány elmeállapotáért vagy a magyar futball helyzetéért kell-e jobban aggódni. Andorra ellen láttunk tőle egy szép gólpasszt, de már azon a mérkőzésen is látszott, hogy védekezése bizonytalan, mint Tornyi Barna exklubjának elöljárói a munkaügyi bíróság előtt. Hollandia ellen semmit nem vártunk tőle, így „elégedetten” konstatálhattuk, hogy (a harmadik percben prezentált seggre üléssel megspékelve) pontosan azt kaptuk, amit vártunk. A: 5, H: 3.
Juhász Roland: A mindig fontos első gólt jegyezte Andorrában, mégsem volt olyan a produktuma, amit elvárunk tőle. A védelmet nem tudta összefogni, ami a harmatgyenge hegylakók ellen még nem okozott különösebben nagy problémát, Hollandia ellen viszont (két kapura fejelésből két góllal) gránitkeményen visszaütött. Kénytelen vagyok egyetérteni azokkal a hangokkal, hogy Roli olyannyira meccshiányos jelenleg, mint a Bohócliga klubjaiban alapozás idején felbukkanó délszláv/afrikai/miegymás szerencselovagok próbajátékosok többsége. Rejtély az is, hogy a második holland gól előtt miért egymásban gyönyörködtek Vanczákkal, ahelyett, hogy legalább imitálták volna az elhárítást. A: 6, H: 3.
Varga József: Nem volt rá különösebb panasz, a rábízott feladatot a lehetőségekhez képest ellátta. A: 6, H: 5.
Korcsmár Zsolt: A szeptemberi széria nagy találmánya akart lenni Korcsmár előre tolása a védekező középpályás pozícióba. A látottak alapján elmondható, hogy ez a húzás nem vált be. Zsolti jóval bizonytalanabb volt, mint a védelemben, a hollandok ellen látványos labdavesztései is voltak. Meggyőződésem, hogy jóval nagyobb hasznát vennénk a védelemben. A: 5, H: 3.
Laczkó Zsolt: A narancskommandót sérülés miatt elkerülő Laczkó Andorra ellen kevéssé tűnt meggyőzőnek – az első félidő hajrájában csak a Gondviselés óvta meg a csapatot attól, hogy az ő oldalán futó akcióból gól szülessen. A mérleg pozitív oldalán leginkább remekbe szabott kapufája tehető be, amely üdítőleg hat a távolról ijesztően ritkán próbálkozó meggypiros alakulatnál. A: 5, H: -.
Elek Ákos: Sikertelen külföldi portyája után került vissza a válogatottba, Andorra ellen a hajrában még megszokott posztján, Hollandia ellen viszont balhátvéd üzemmódban kezdőként. Nem tudom, mikor játszott utoljára ezen a poszton (talán a Videotonban?), de hogy nem találta a helyét, az nagyon enyhe kifejezés. Már a harmadik percben lemaradt a holland szélsőről, aki később is úgy ment el mellette, ahogy akart. Pazarul kivitelezett „gólpasszáért” jár a zacskó tulipánhagyma Lenstól és az obligát hármas Lotustól. A: -, H: 3.
Dzsudzsák Balázs: Gólpasszt, illetve gólt mutathat fel a két meccsről, elvileg tehát minden pöpec lenne. A formája sajnos nem az igazi, az akarása (ami főképp Hollandia ellen megvolt) pedig arra bőven elég, hogy ne lógjon ki a csapatból, de ahhoz sajnos kevés, hogy a hátára is tudja venni azt. A: 6, H: 5.
Koman Vladimir: Az első meccsen gólig, a másodikon egy félidőig jutó Vologya esetében is igaz, hogy alighanem nem most játszotta élete mérkőzését. Érezhető, hogy helye lenne a csapatban, viszont egyre zavaróbbnak tartom a nagyképű, pökhendi megoldásait (Andorra ellen még talán „jópofának” hathatott a kapura lövéssel felérő visszaadott labda, Hollandia ellenében már inkább életveszélyes volt a holland csatár indítása saját tizenhatoson belül, illetve teljesen felesleges a felezővonal közeléből kapura bikázott szabadrúgás.) A kisebb arc lehet, hogy többet érne, Voli! A: 5, H: 4.
Gera Zoltán: Andorra ellen berúgott, Hollandia ellen kiharcolt egy tizenegyest. Javára írható még, hogy mindkét meccsen próbálkozott megindulásokkal, illetve Andorra ellen az első félidőben az ő oldala tűnt egy fokkal élénkebbnek. Ugyanakkor jelenleg egy ország számára rejtély, hogy előre játékban igazából mit akarunk játszani (kivéve persze a B. György féle prófétákat, akik nyilván erre is tudják a választ), és ebben a Capitanónak is megvan a maga felelőssége. A: 5, H: 5.
Hajnal Tamás: Andorra elleni teljesítménye az első félidőben nehezen értékelhető, a folytatásban már nagyobb hasznára volt a csapatnak. A hollandok ellen egy kapura lövése volt, e mellett főleg az a jelenet marad meg róla, amikor a 80. perc táján az alapvonalról nem a tizenhatoson belül álló társakat próbálta megjátszani, inkább a nézőtérre ívelt, ezzel is jelezve: a válogatottban továbbra is lelkes híve az alibizésnek, mint anno Furulyás János a befektető felkutatása témakörben. A: 6, H: 4.
Szalai Ádám: Ádi már az andorrai meccs kezdése előtt megdobogtatta a szívünket azzal, hogy (a még mindig meglévő túlsúllyal együtt) külsőre már jobban hasonlított egy évvel ezelőtti önmagára, mint a fénykorát érő Bácsi Sanyira. Magán a mérkőzésen kevésbé kápráztatta el a nagyérdeműt, az összjátékba ritkán lépett be, de szerzett két gólt (amelyből az egyiket nem adták meg), így jár a hatos. A: 6, H: -.
Priskin Tamás: Két, ellentétes előjelű mérkőzést láttunk tőle. Andorra ellen színt vitt az addig igencsak szürke támadójátékba a beállítása (bár azon lehetne vitatkozni, hogy ez az ő személyes varázsának, a beállításához kapcsolódó szerkezet-változásnak, netán a hazaiak erőnléti hiányosságainak tudható-e be), míg Hollandia ellen egy-két labdaszerzésén kívül főleg elrontott ziccere marad emlékezetes. Látni rajta az akarást, azt, hogy képes beszállni az összjátékba, de azt is, hogy az andorrai három és a budapesti egy zicceréből összesen egyet tudott értékesíteni. Azt pedig, hogy egy válogatott csatár esetében az ¼-es gól/ziccer mutató vastapsra vagy inkább homlokráncolásra ad-e okot, mindenki döntse el maga. A: 6, H: 3.
Németh Krisztián: Mindkétszer már eldőlt mérkőzésbe szállt be, ami hálátlan feladat – nem is különösebben rángatta az istrángot, hogy emlékezeteset produkáljon. A: -,H: -.
Egervári Sándor: A maestrora hatványozottan igaz az, ami a csapatra: nem éppen pályafutása két legjobb meccsét hagyta maga mögött. Bár a két mérkőzés eredménye nagyjából előre determinált volt, így messzemenő következtetéseket se érdemes levonni a látottakból, néhány dolog szembetűnő. Nem érthető, hogy az amúgy se betonbiztos védelmet miért kell tovább gyengíteni Korcsmár előrébb kényszerítésével (a hollandok ellen ezzel párhuzamosan a főképp szűrő Elek szénné égetésével a szélsőhátvéd poszton). Nem érthető, miért kell 4+1 védekező játékossal és mindössze egy támadóval kiállni a világranglista 200. helye táján tanyázó ellenfél ellen (még akkor sem, ha a szünetben láthatóan sikerült a helyes irányba terelni a felállást). Nem látszik, hogy előre játékban mit akarunk megvalósítani, mire építünk, azon felül, hogy egyrészt az egyéni felfutásokat, villanásokat (azaz véletlenül sem valódi összjátékot), másrészt a Koeman-éra „csodás” hagyatékát, az elképzelés nélküli felíveléseket erőltetjük. Nem látszik jelenleg, hogy az Egervári-éra kezdete óta miben léptünk előre (a tavalyi állapotokhoz képest jómagam speciel inkább visszalépést érzékelek), mi lenne az a plusz a csapatjátékon belül, amellyel a második-ötödik helyek sorsáról folyó csatározást a magunk javára billenthetjük. Helyette maradnak a „frappáns” nyilatkozat-panelek, most éppen arról, hogy a munka folytatódik, októberre jobbak leszünk. A kérdés csak az, hogy pontosan miben is – bár a tegnapi produkciót, illetve az andorrai első félidőt felülmúlni nem lesz egy eget verő feladat. A: 5, H:3.
