„Semmi sincs, csak fénytelen éj, csak szótlan bánat, hiú remény. Nincsen hűség, nincs szerelem, nincs simító kéz nekem.” Több, mint negyven órával a bukaresti mérkőzés lefújása után a magyar futballszerető közvélemény hangulatát még mindig Friderika szavaival lehetne a leginkább leírni. Az utóbbi tíz-tizenöt év talán leggyengébb román válogatottjától kaptunk ki három góllal, (úgy, hogy az lehetett volna öt is), miközben nálunk néhány, távolról kapura lövésnek tűnő próbálkozás került az output rovatba. Csönd és letargia látszik a tájon, holott aki a csehek elleni meccsbe akár csak pár percre is belenézett, az érezte, érezhette a kudarc előszelét.
Persze, nem mindenki érezte. Például a Nagy Megfigyelő, aki a szélről beívelt labda ívénél csak a rulettgolyó pályáját tudja pontosabban felmérni és akinek magára valamit is adó szövetség a tavalyi, hollandok elleni mérkőzés után megköszönte volna a segítségét. Netán a magyar tévé kommentátorai, akik napról napra, mérkőzésről mérkőzésre érzékelik a fejlődést bankszámlájuk egyenlegén a Bohócliga színvonalán. A fenti körbe nem tartozók számára kicsit talán gyanús lehetett a csehek elleni meccsen ijedt csirkék módjára össze-vissza rohangáló védelem helyzete. Netán szimplán az a tény, hogy a jobb híján elv alapján lassan századszor is a kezdőbe rakott Vanczák mellett három védőt is itthonról sikerült összevadászni. Egyikük csapata idén nyáron aktív részese volt annak a folyamatnak, melyben az európai középmezőny alsó része a lehető legkeményebben és legegyértelműbb módon beárazta a Bohócliga színvonalát. Két másik társa ez alól csak azért mentesült, mert klubjaik még magyar szinten is olyan helyen végeztek, hogy lehetőségük sem volt szénné égetni magukat a nemzetközi porondon. Mindezen előzmények után különösebben meg sem lepődtünk a meccs előtti hangzatos nyilatkozatokon, az odatesszük magunkat típusú fogadkozásokon, amely nálunk már-már rutinszerűen párosul az öltözőfolyosón bebarnuló alsógatyával, majd a pályán a minden elképzelést nélkülöző össze-vissza rohangálással, a nemhogy becsúszásokat, de még az odalépéseket sem nagyon tartalmazó gyáva játékkal. A mostani eredmény lehet egy újabb Marseille, lehet Irapuato, de szerintem szimplán csak visszakerült a futballunk arra a polcra, ahol jelen állapotában a helye van.
Don Rajzművész most jobb híján az elmúlt három év fejlődésével és eredményeivel takarózik. Túl azon, hogy egy ilyen nyilatkozat után jó pár Nyugat-Európai államban klubszinten sem kapna soha többet lehetőséget, magával a szöveg mondandójával is bőven lehetne vitatkozni. Ha visszalapozunk a magyar szinten dicsőségesnek számító 2010-2011-es sorozatra, a játék képe ott sem a brilliánsan megkomponált taktika szemet gyönyörködtető megvalósításáról szólt. Jómagam mindmáig emlékszem arra, hogy a 2-1-re megnyert finnországi mérkőzés alatt kétszer is majdnem sikerült elaludnom a tévé előtt, holott meccsnézés közben valamivel aktívabb szoktam lenni Garami Józsi bácsinál. A két sorozat közti legnagyobb különbséget a szerencsés csillagzatban fedezhetjük fel, abban, hogy számos kulcsember akkor a taktikától (illetve annak hiányától) függetlenül is képes volt valamit hozzátenni a mérkőzésekhez. Juhász még alapember volt Belgiumban, Varga a semmiből berobbanva éppen önmegvalósított Debrecenben (a két éves ciklus egyik felében – a másikat most hagyjuk), Komant vitte előre Egyiptom lendülete és az, hogy időről időre befért a Sampba. Elek labdaszerzőként kivágott 50-60 méteres sprintjei élményszámba mentek. Dzsudzsák 2011 nyaráig még Hollandiában van és a széleket próbálja meghúzni a Lamborghini kormánykereke helyett. Elől pedig ott a kulcsember, a Debrecennel a BL-be jutó, majd külföldi karrierjét épphogy elkezdő Rudolf, akinek az orra még a gólhelyzet kiszimatolására van beállva a pénzszag helyett és aki mérkőzések során át képes arra, hogy a hátán vigye a csapatot. Melléjük időnként felnő néhány állandó ember (Szalai, netán Gera, ab absurdum Vanczák), netán egy-egy beugró ember villan (mint Priskin a svédek ellen), de az amúgy tudatos elgondolásokat nyomokban sem tartalmazó taktikai elemekből ők tudnak kihozni valami sikereset.
Mindebből napjainkra, 2013 őszére alig maradt valami. Juhász belgiumi pályája végére leszállóágba került, a hazaszerződése pedig nemhogy megfékezni nem tudta a zuhanást, de csillapítani sem annak ütemét. Komant az utóbbi években főként bójacipelő szerepkörre szerződtették, Elek válogatott szinten lassan elpárolog, mint Furulyás János befektető-jelöltjei a konkrétumok nyilvánosságra hozatala előtt. Varga egy igencsak félresikerült németországi félév és egy fél nyáron át tartó csapatkereső bohózat után próbálja magát újraépíteni Angliában. Dzsudzsáktól ma is látni elfutásokat, beadásokat, de egyrészt egymaga kevés, másrészt korábbi (például a finn meccsen) látott elszántságához képest mai énje neki is kopott, mint a Pini-érában a Honvéd-stadion gyepszőnyege. Rudolf az ellenfelek kapuja helyett napjainkban elsősorban a Trollfoci olvasóinak rekeszizmait és a vele még szóba álló klubok bankszámláit (no meg a klub szurkolóinak idegrendszerét) veszélyezteti. Helyüket a válogatottban nem vették át új emberek, a mostani ciklus egyedüli pozitív hozadékának Bogdán személye tekinthető, de azt már a kevéssé dicsőséges kilencvenes években láthattuk, hogy egy szem kapussal nem lehet eljutni világversenyre. A húzóemberek hiányában még jobban látszik a semmitmondó, esetlegességre épülő taktika, amelynek hatására az egy-két komoly névvel megerősített, amúgy tucatjátékosokból álló holland csapat tavaly meg sem izzadt, miközben szétkapta a mieinket, mint Pistike a homokvárat. Ezzel együtt még mindig kezünkben lehetett volna a kulcsmomentum, ha nem sikerül jó magyar szokás szerint elbaromkodni az utolsó pillanatokban a románok elleni hazai mérkőzést. Utána még sikerült kihúzni egy ikszet Törökországban (véletlenül sem megkomponált akcióból, hanem mert az ötösön tébláboló Bödének sikerült beb@sznia egy véletlenül elé pattanó labdát), amely arra jó volt, hogy őszig lehessen hülyíteni a népet az esélyekkel. Most viszont sajnos eljött az ősz.
A jövő pedig nehezen látszik. eSándort ez után talán már tényleg nem menti meg semmi a búcsútól, helyére viszont kérdéses hogy ki jön. A Sport Plusz (melyet élő ember nem tart megbízható forrásnak, de egyszer nekik is bejöhet a tippjük) Gézukát emlegeti, kérdés, vele mennyivel lennénk boldogabbat (leszámítva persze Apukát, aki örömében alighanem az összes szembejövő kamionsofőrt lefejelné). Még nagyobb kérdés a játékosállomány. A két évvel ezelőtti kulcsemberek közül Juhász, Elek, Rudolf aligha lesz még egyszer húzóember. Az egyiptomi generáció szétporladt, egyedül a vébé idején még szürke egérnek számító Korcsmár tudott a nagyválogatottban is alapember lenni, rajta kívül Komant erőltetjük, egyre inkább mindenféle elképzelés nélkül. Németh, Gulácsi, Megyeri esetében már maximum a keretbe hívásban merül ki az erőlködés, a többiek egyenes vonalú, egyenletes mozgással tűntek-tűnnek el a süllyesztőben. Külföldről is egyre kisebb az érdeklődés a Bohóc iránt, ha mégis visznek valakit más ország élvonalában, az is gyakrabban légiós, mint magyar. Itthon a magunk belterjes világában a játékosok klubról klubra járnak, Czvitkovics, Lázok (kiragadott példák, a sor hosszan lenne folytatható) talán maguk sem számolják már, hányadik klub mezében próbálják elhitetni a sajtóval, hogy világéletükben ott akartak játszani. A hulladékképzésben tehetséggondozásban élen járó akadémiák közül az MTK-nál talán az azóta már nem Spanyolországban játszó Pintér volt az utolsó komoly külföldre igazoló, a Honvédban talán a nem magyar származású Holenderben látni azt, akin esetleg megakadhat egy külföldi klub szeme. Felcsúton lassan csak arra kellenek az akadémisták, hogy legyen valaki, aki felszolgálja majd a pogácsát a díszpáholyban, a Haladás nevét is csak azért ízlelgetjük, mert Radó személyében felbukkanni látszik valaki, aki elszipkázhatja Dombitól a Bohócliga esőembere megtisztelő címet.
34 éves vagyok, még bőven gyermekfejjel láttam utoljára magyar felnőtt futballválogatottat világversenyen. A hajamban már gyűlnek az ősz szálak és egyre többször gondolok arra, hogy hiába emelik akármeddig a nyugdíjkorhatárt ebben az országban, akkor sem fogom nyugdíjas korom előtt vébén látni a saját nemzetem válogatottját. Eb-n talán igen, de ott sem azért, mert összejön egy selejtező-ciklusra egy világverő garnitúra, hanem mert a Copa América mintájára az EB-re lassan mindenkit odaengednek, aki földrajzilag jó helyen van. Nekünk, a mi generációnknak néhány ilyen kegyelemkenyérnek beillő EB-szereplés juthat, klubszinten pedig pár évente egy csoportkör valamelyik európai kupában. És ezt még valahogy (ha nehezen is, de) el is tudnám fogadni, ha közben nem lennének az aktuális MLSZ-elnöktől a megyei klub szertárosáig a fellengzős dumák a kitűzött világversenyekről és eurokupás csoportkörökről úgy, hogy közben a játékosok is addig harciasak, amíg a sajtót tele kell kürtölni a hangzatos titulusokkal, a pályán pedig egy odacsúszástól is fosnak, a fejekben pedig a labda még a 90 perc alatt sem tudja átvenni a vezető szerepet a tippmixtől, az új tetkótól, a verdáktól, a haveroktól, a másnapi billiárdozástól és még a jó ég tudja, mitől.
Elsőként talán a parasztvakítást és a hazudozást kellene abbahagyni.
Keresztvíz-lehúzás, tömjénezés
Bogdán Ádám: Az egyetlen volt a csapatban, akinél a fogadkozás szóvirágai nem hervadtak el másodpercek alatt a bukaresti aréna öltözőfolyosójának a jelek szerint mérgező levegőjében. Ziccereket fogott, próbálta menteni, ami e mellett a védelem mellett még menthető volt. Osztályzatában figyelembe vettük, hogy Don Mackóalsó szerepvállalása esetén számszakilag is összejöhetett volna egy újabb Irapuato a harmadik évezred legharmatosabb román válogatottja ellen. 8
Vanczák Vilmos: Vilmos császár megállíthatatlanul menetel a válogatottsági rekord megdöntése irányába. Számára viszonylag jól sikerült a találkozó, hiszen az ellenfél szélsői ezúttal nem alázták úgy meg, mint korábban számos más nemzet képviselői – igaz, ez nem V.V. személyes varázsának tudható be, hanem annak, hogy az ellenfél pillanatok alatt rájött: felesleges a széleket erőltetni, ha középen olyan kiszolgálásban van részük a kapu felé vezető úton, amelyből már csak a vörös szőnyeg és az ezüsttálcán frissítőt felszolgáló libériás inasok hiányoznak. Időnként előre poroszkált, volt néhány beadása is, de ettől aligha bontunk pezsgőt ez után a meccs után. 4.
Guzmics Richárd:
„ – Marika, ööö, izé, Marica drága, ha végzett a kezdőkörben, volna szíves leporolni a magyar kaput is?
- Hogyne, Richárd úrfi, hisz tudja, én egy lelkiismeretes takarító vagyok. És hát Önnek bármit, hisz Ön mindig olyan figyelmes hozzám.
- Köszönöm, Marica, megtisztel.”
Alighanem a kezdő sípszótól számítva még fenti párbeszéd elhangzására sem lett volna idő, olyan gyorsan lerendezte a lényegi kérdéseket a Haladás titánja, egy olyan mozdulattal, amelynek láttán talán még a vissza nem sírható Gyepes-Tímár páros tagjai is megálltak egy miafaszra. Produktumában legfeljebb annyi pozitívumot találhatnánk, hogy kímélő hatással volt a szívbeteg nézőkre, hiszen a rosszabb állapotban lévőkben azonnal megállt az ütő, a többieknek viszont a második perctől már nem kellett izgulniuk azon, mi lesz a mérkőzés kimenetele. A második perc utáni időszak vonatkozásában érdektelen a teljesítménye, mert ez után ha gólyalábat húz, fenekébe egy felmosóvödör nyelét illeszti és így kezd el szaltózni a kezdőkörben, akkor sem kaphatott volna 3-nál jobbat.
Lipták Zoltán: Valamilyen, a magyar edzői karra ható mágikus aura lengheti őt körül, hiszen Pintér után (aki a Lipták-Takács tengely oltárán volt képes feláldozni az egykor a Montpellier-t megfenyítő védelmét) Egervári is képes volt benne látni a védelem vezérét. Jobban járnánk, ha az aurájával az edzők helyett az ellenfél csatárait próbálná megbabonázni. Akkor talán nem az történne, mint a harmadik gól előtt, amikor hősünk még bójának is kevés volt, feltéve ezzel a koronát egész meccses szerencsétlenkedésére. Az, hogy a válogatott keret közelébe kerülhet, mindennél jobban mutatja, mennyire mélyen van hazánkban a védőképzés. 3.
Kádár Tamás: Ha van valami, ami még Lipták személyénél is jobban jellemzi a védelem állapotát, az a balhátvéd pozíciójáért folyó harc, melyben a mostanság a Bohócliga első számú játékostemetőjének számító Diósgyőr gárdájából is egyes hírek szerint majdnem kitett Kádár mellbedobással kerekedett felül a Sampdoriában végképp parkoló pályára került és további ötletig megőrzésre Padovába lepasszolt Laczkó Buksi ellenében. A magam részéről – azon felül, hogy a második gól előtt legalább imitálhatta volna, hogy zavarja a labdát bántóan üresen cipelő Maricát – talán valamivel jobb szájízzel álltam volna fel a készülék elől, ha netán néha egy-két szerelésfélével, netán az összjátékba való bekapcsolódással próbálja jelezni a kapitányi döntés jogosságát. Így marad a 3.
Koman Vladimir: Az oldalvonalat idén pár havonta egyszer belülről is megszemlélő játékos pályára küldésével a kapitány tökéletes ívben csulázta le saját korábbi „az lehet válogatott, aki a klubjában is játszik” ars poeticáját. Volinak minden megmozdulásán érződik a meccshiány – igaz, a másik csapatban az is gólt tudott rúgni, akinek még klubja sincs, de ez más kérdés. A hetvenedik perc táján – talán a nagy közönségsikerre tekintettel – majdnem sikerült lekopíroznia Guzmics második percbeli alakítását, de Bogdán végül belerondított az összképbe. 3. Cseréje, Szabics Imre újabb bummedlit húzhatott a „felhúztam a meggypiros dresszt” – rovatba. 0.
Korcsmár Zsolt: A „ha már kevés a védőnk, akkor az egy szem használható hátvédet pöccintsük előre védekező középpályásnak” elv jegyében egy számára évek óta ismeretlen poszton próbált valami érdemit produkálni, amely végül egy sárga lap formájában tárgyiasult. A cédula az egyetlen lehetséges magyarázat arra, miért őt kellett lekapni már az első félidő közepén, miközben középhátvédként valószínűleg többet tudott volna használni a csapatnak, mint akár a gólja után többször is jól közbelépő, de lelkiekben saját bevallása szerint is megtört Guzmics, akár a teljességgel indiszponált Lipták. Így, ezen a poszton ez csak 3. Cseréje, Hajnal Tamás időnként próbálta mozgatni a csapatot és volt egy életerős lövése is – ezek pozitívumként értékelhetők, ha azt nézzük, hogy már a Koeman-érában is alibicsászárnak tartott játékost 0-2-nél beküldeni elsőre legalább olyan korszakos ötletnek tűnt, mint anno Mracskó Misi pályára vezénylése a jugók ellen 0-4-nél. 4.
Varga József: Sem jó, sem rossz nem mondható el róla, hiszen meccset eldöntő hibát nem vétett, ugyanakkor esélye nem volt a román támadások megakasztására, lövése pedig aligha okozott álmatlan éjszakákat a sárgáknak. Csendben sodródott a mérkőzéssel, mint tóparti szúnyog a pecázó Váczi Zoli cigarettájának füstjével. 4. Cseréje, Lovrencsics Gergő a tipikusan magyar „cseréljük be az összes csatárt, akkor is, ha a büdös életben nem jut el hozzájuk a labda”-projekt keretében juthatott szóhoz, átütő siker nélkül. 0.
Dzsudzsák Balázs: Egyetlen értékelhető kapura lövéssel hozta le a találkozót és veszélyes beadásai is elmaradtak. Nem valószínű, hogy a találkozó kiemelt szerepet kap majd a memoárjai között. 3.
Böde Dániel: Harcosan, agilisan próbált fellépni, ami néha helyzetfélével végződött, néha meg azzal, hogy egymást zavarták Szalaival. Csereként, egy már fáradó védelem ellen kétségkívül hasznos a lelkesedése és a játéka, de nem kezdőként, pláne úgy, hogy a jelenlegi magyar gárda legfeljebb Andorra szintű csapatok ellen bír el két centert a pályán. A fénykorát élő Rudolfot idéző árnyékék szerepkörre pedig sem ő, sem Szalai nem alkalmas. 4.
Szalai Ádám: Kimondva-kimondatlanul tőle vártuk a csodát, de még a helyzetbe kerülés is nehéznek bizonyult számára. Megközelíteni sem tudta a klubjában nyújtott teljesítményét – igaz, odakint legalább vannak csapattársak, akiktől labdákat kap. 3.
Egervári Sándor: a csehek és a románok elleni mérkőzés után adott nyilatkozatai alapján is az az érzésem, hogy egyre inkább egy saját maga által felépített, a közember számára nem látható és nem felfogható virtuális valóságban él. Bízom benne, hogy ez a világ mostanában nem fordul el eddig nem várt irányokba, mert félek attól, hogy előbb-utóbb a 11 ember helyett véletlenül nyolcat küldene csak pályára, netán a válogatott keret tagjai helyett trollokból, elfekből és succubusokból álló kezdőcsapatot álmodna meg. Saját teljesítménye a víziók világában alighanem 10/10, itt a kézzel fogható földi valóban viszont ez még hármasnak is harmatos.
