Vendégszerzőnkről elég annyit tudni, hogy nem hozza lázba Radó csillogása, annál inkább a Rohonci út, amiről neki még az isteni Derdák Attila jut eszébe, hogy aztán Király Gábor. Ezt a váltást kábé úgy élte meg saját elmondása szerint, mint mikor a Tininidzsa harci teknőcök Donatelloja szinkronhangot cserélt, miszerint Lippai Lászlót Kerekes József váltotta a szinkronstúdióban. Persze ez a történetünkhöz egyáltalán nem tartozik, ugyanis hajtás után Szontág Imre vasárnapjába pillanthatunk be. Németh Bálint írása.

Berúgás és kihagyás, avagy Szontág Imre tündöklése

„A mennyország szomorú.”
(K. L.)

1. Berúgás
Valószínűleg megyei első- vagy másodosztályban játszó futballcsapat úgynevezett „sporttelepén” vagyunk: ezt a feltevést látszik igazolni a szürke, málló vakolatú öltözőépület,  néhány hanyagul eldobált sörösüveg, az egykedvűen ácsorgó, kopott busz - rozsdás karosszériáján egy hanyagul odafestett kék sassal -, ami bizonyára a vendégcsapat játékosait szállította idáig s viszi majd haza, aztán a játékteret a nézőtértől elválasztani hivatott, ám a feladatát a számos szakadás miatt egyre kevésbé betölteni képes drótkerítés, a gyep immár alig látható, valaha fehér fölfestései, s végül az a tény, hogy a pálya mentén csupán két korhadt deszkájú pad található, mégpedig kizárólag a játékosok és a két edző számára. Azoknak a nézőknek tehát, akik kilátogattak a mérkőzésre, állniuk kell, mégpedig közvetlenül a partvonal mögött, persze úgy, hogy a partjelző ideges futkosását ne akadályozzák. A közönség egyébként harminc-harmincöt főből áll, akik egyrészt elegáns öltözetükkel – szinte mindegyikük öltönyt és nyakkendőt visel -, másrészt azzal tűnnek fel, hogy roppant csöndesek: nyoma sincs a megszokott pocskondiázásnak, tökmagköpködésnek és kötekedésnek, ehelyett mindenki nyugodtan kortyolgatja az üveg sörét, és csak néha hangzik el egy-egy lakonikus mondat a pályán látottakkal kapcsolatban. Úgy tűnik, mintha a nézők között egyetlen részeg sem akadna; ez mindenképpen furcsa körülmény. Másrészt viszont a játékosok pontosan annyit (és nem többet, szemernyivel sem többet) nyújtanak, mint ami tőlük ebben a helyzetben, ilyen viszonylatok között elvárható: minden kézzelfogható rendszert nélkülözve tekergőznek, futkároznak föl és alá, föl és alá, a bíró kiszámíthatatlan időközönként füttyent, olyankor egy pillanatig abbamarad a sárga és kék mezek, a fekete és fehér sportnadrágok kavargása, hogy azután újult erővel folytatódjék. Néha kiválik a többi közül egy-egy csatár vagy szélső, aki után dühösen veti magát mindegyik ellenfél. Úgy lökdösődnek a focisták, igen, egészen úgy, olyan félszegen, dühösen és árván, mégis mámorosan, mint a részegek (egy fociértő persze más véleményen lenne), s a hirtelen támadt jelenet végkifejlete egészen addig megjósolhatatlan marad, amíg a csatár kétségtelenül le nem rázza az ellenfeleket. „Berúgja.” – mondja akkor valaki a közönségből, mégpedig olyasvalaki, aki öltönye fölött szürke ballonkabátot hord. A csatár kék mezben és fehér nadrágban játszó, negyvenkét éves, kissé löttyedt hasú férfi.

2. Kihagyás
Szontág Imrének hívták. Statisztikus volt, busszal járt be dolgozni a megyeszékhelyre. Hétvégenként a falubeli templomi kórusban énekelt szép, képzett bariton hangján. Nyugodt agglegényéletet élt, gyönge szíve miatt az orvosa öt éve szigorúan eltiltotta az alkoholfogyasztástól, ennek ellenére az utóbbi hetekben el-eljárogatott a kocsmába, ahol számos általános iskolai osztálytársa megfordult. Ezen a fülledt szombati napon – augusztus huszonkettedikén – sietve megebédelt, közben megivott egy pohár alkoholmentes sört, majd az újságot jobb kezébe fogva kényelmesen elhelyezkedett kedvenc foteljában, és gyakorlott módon, a szájával elharapva kibontotta a másik kezében tartott szotyolás zacskót. Szontág Imre szeretett szotyolázni. Az újságot a sporthíreknél kezdte, bár a sportot nem szerette. Aztán felöltözött: viseltes, kék öltönyt vett fel, nyakkendő nélkül, és pontban négy órakor kilépett az utcára. Ötkor tartották annak a tanévköszöntő műsornak a főpróbáját, amit ő maga állított össze, s az új tanév megkezdése alkalmából tartott Te Deum-mise részének szánt. Régi vágya volt egy ilyesfajta műsor elkészítése, kikapcsolódásnak, sőt önkifejezésnek érezte; érdekesnek találta ugyan mindennapi munkáját, lenyűgözőnek a statisztika tudományát, de mégsem elég változatosnak. Egész más volt a gyerekekkel, ezekkel a folyton pajkoskodó, focipályára igyekvő, ám az ő egyetlen szavára egyszeriben ájtatossá, angyalivá váló lényekkel, „ezekkel a szorgos kis méhekkel” dolgozni. A vegyesbolt előtt megállt: korán, mindenki más előtt akart a templomba érni, de még volt ideje. Végül is bement, és vett egy üveg sört „a jeles nap alkalmából”, amelyet útban a templom felé éppen elkortyolgatott. A templom előtt ismét az órájára nézett, s mivel csak negyed öt volt, úgy döntött, benéz a kocsmába is. A kocsma a templommal átellenben állt, „a részegekre angyalka vigyáz”, hirdette a tábla a bejárat fölött. Senki sem tartózkodott benn a kocsmároson és egy kopott, szürke pulóveres férfin kívül, aki a sarokban kuporgott. Szontág Imre látásból ismerte ugyan a férfit, de a nevét nem tudta, mégis erős hatást tett rá; rövid gondolkodás után a pulthoz lépett, és rendelt fél deci barackpálinkát, aztán pár perc múlva még egyet, aztán még egyet. Fél ötkor három középkorú férfi érkezett, mindannyian Szontág általános iskolai osztálytársai. „Ötkor lesz a próba? Hallottunk ám róla!” „Ötkor. Ötkor.” – felelte a statisztikus kissé akadozó nyelvvel, miközben a templomba igyekvő kisgyerekeket figyelte az ablakon keresztül. „Jó lesz a műsor, ugye, Imre?” „Ez életem főműve.” „Akkor indulj. Háromnegyed öt.” „Öt órakor.” „Jössz velünk focizni, Imre? Minden szombaton focizunk, hatkor. Próba után eljöhetnél.” „Nem szeretek. Tízéves korom óta nem fociztam.” „Tudjuk. Pedig a legjobb kapus akartál lenni.” Szontág Imre legyintett, aztán ivott még egy féldecit; feje le-lekókadt, időnként az órájára nézett. „Négy perc múlva öt. Elkésel, Imre! Ez a főműved. Majd gyere focizni.” „Ötkor.” A három férfi kiment. Szontág Imre az órájára nézett, aztán beszélni kezdett, mintegy magának meg a kihaltnak látszó kocsmának, ahonnan most még a kocsmáros is eltűnt egy ideje: „Van Yzeren.. holland.. neki köszönhetjük azt a statisztikai formulát, amely az irracionálitás és a racionalitás közé hidat verve.. a négyzetgyökvonás va-ló-sz-í-nűt-len-sé-gét.. összeadássá alakítva.. mindjárt..”. Szontág Imre hirtelen elhallgatott, gyorsan az órájára nézett, aztán az asztalra bukott; nyomban a következő pillanatban orgona vontatott hangjai kúsztak-tekergőztek be a kocsma ablakán: a templomban elkezdődött a főpróba.

3. Berúgás és kihagyás: tündöklés
Zavaros álomból, de a körülményekhez képest egészen tiszta fejjel ébredt fel arra, hogy a szürke pulóveres férfi véletlenül a hátához ért, amikor kiment a kocsmából. Az órájára nézett: hat óra volt. A templomban véget ért a főpróba, s most olyan gyorsan és vadul rajzottak elő onnan a gyerekek, mint leszakadt fészkükből a darazsak. Szontág Imre fölkelt, és elindult a focipályára, az úttest közepén, a felfestés vonalát követni igyekezve haladt, bár kissé nehezére esett egyenesen járni. Éppen időben ért a pályára, a játékot még nem kezdték el, s eleinte csodálkozva ugyan, de megörültek neki. „Itt az Imre! Milyen volt a próba? A főműved? Gyere, csatár leszel, mert nincs csatárunk. Nem félted az öltönyöd?” A gyep egészen kitűnő állapotban volt, a pályát korlát szegélyezte, kicsit messzebb nemrégiben felújított öltözők álltak, mellettük egy új típusú mikrobusz parkolt. A statisztikus, dacára az elfogyasztott italmennyiségnek, könnyen beleszokott a játékba. Jó helyezkedéssel próbálta kicselezni a védőket, ami nem egyszer sikerült is, így aztán a csapattársai is szívesen passzoltak neki, hogy gólhelyzethez juttassák. A védők dühösen, de nevetve eredtek a nyomába, ám ő olyan ügyesen kígyózott keresztül közöttük, hogy végül egyedül, tiszta helyzetben törhetett a kapura, s már csak a tehetetlennek tűnő kapuson kellett túljutnia, aki mögött ott állt a kapu, aztán a korlát, s ekkor úgy tűnt, igen, úgy tűnt, hogy minden, bizony, minden szárnyra kap, úgy tűnt, szárnyat akar növeszteni az öltöző is, és a mellette parkoló kék színű mikrobusz, úgy tűnt, a helyzetet már elképzelhetetlen kihagyni, mert a helyzet maga is szárnyat növesztett,. Szontág Imre szaladt, elrohant a kapu mellett, miközben tovább vezette a labdát, „berúgtam”, mormogta lakonikusan maga elé, „berúgtam”, s szaladt tovább, szaladt, egyre lassabban és lassabban, aztán a következő pillanatban megérezte a könnyű ütést a szívén.