Fehérváron két végsőkig elszánt fél néz egymással farkasszemet, és nem tudni van-e visszaút az önsorsrontó kábulatból. A taktikai mágnestáblán a 4-4-2-es hadrend már átadta helyét a legvadabb munkabeszüntetési forgatókönyveknek, az edzői noteszben a minimálisan biztosítandó szolgáltatások sorjáznak, és a vezetőség sem tétlenkedik: álruhás ügynökein keresztül az U-14-es csapat serdülői között toboroz sztrájktörőket a szombati felnőttmeccsre. Cserébe ingyen kakaóscsigát ígér a sulibüféből.
Gál László (FC Fehérvár ügyvezető) szerencsére még ebben a pattanásig feszült helyzetben sem veszti el hidegvérét, igyekszik olyan nyilatkozatot tenni, amellyel megnyugtathatja a kedélyeket. Legfontosabb a jövőbe vetett hit: „Látom az irányt, van megoldás, remélem, a játékosok sem hoznak majd rossz döntést.”
Hogy ebben a kaotikus állapotban mi számít rossz döntésnek, vagy mi nem, és, hogy kinek az iránytűjében van a hiba, egyelőre még nem dőlt el. Mindenesetre Koller Ákos (FC Fehérvár „cséká”) öltözőszekrénye mellől a Gál által fölemlegetett ’megoldás’ kevésbé tűnik kristálytisztának: „Ha legalább látnánk az irányt, merre tart a klub, talán nyugodtabbak lehetnénk, de egyelőre semmi sem formálódik.”
Ez a ’semmi’ természetesen jókora túlzás, hisz ha más nem is, egyvalami azért biztosan formálódik: enbé-egyes dumaszínházunk legfrissebb bohózata.
