Először is, nagy megtiszteltetés nekem, hogy a szerzők között üdvözölhetem magam eme blogon, ami úgy nőtt a szívemhez, mint Détári edző nevéhez a bukás. Igyekszem tippjáték – győzteshez méltó módon ápolni az oldal szellemi hagyományait, noha a kettő nem egészen három forduló után a címvédéstől olyan távolságra sikerült kerülnöm, mint Tóth Andrásnak a béke Nobel-díjtól.

A jelenlévő hétpróbás olvasók tökéletesen tisztában vannak a világ, azon belül is térségünk és hazánk futballjának strukturális felépítésével, és szereplőivel.

Ott vannak ugye a klubvezetők, akik általános vélekedés szerint vagy lelkesek, de tökéletesen alkalmatlanok, vagy szintén lelkesek, de az önkormányzatokkal, és egyéb hétfejű sárkányokkal vívott szélmalomharc felőrli az erejüket. Aztán van az a típus, aki sajnálja, hogy nincs pénze a klubnak semmire, de havonta cserél autót, és van, aki miután lefestette a kerítést, azt hiszi magáról, hogy ezzel ő élet és halál korlátlan ura lett. Legújabb pletykák szerint pedig még olyanok is akadnak, akik néhány játékengedélyre várva, nem restellnek H. Bóna Mártát megszégyenítő meteorológiai valótlanságokat súgni-búgni a szövetség vezetői fülébe.

Azokba a fülekbe, amik nem teljesen süketek az ilyesmi beszédre, sőt. Azonban a szurkolókat érintő kérdésekre rendszerint teljes mértékig azok, így a fanatikusok leginkább a nemi élet, az urológia, és az emésztés szakirodalmából származó kifejezésekkel helyezik egy szövegkörnyezetbe e fülek viselőit.

Ezek szurkolók lehetnek mérsékeltebbek vagy radikálisabbak, szervezettek vagy szervezetlenek. Zöldek, Kékek, Pirosak, Feketék, Fehérek, Lilák, Sárgák. Ami közös bennük, hogy hazánkban kevesen vannak kinn a meccseken, cserébe megvan a véleményük. Illetve a véleményünk, hiszen most rólunk van szó.

Ott vannak még játékvezetők is, akik szívósan kommunikálják felénk, hogy ők a világ élvonalához tartoznak, hátha van pár olyan ember, aki inkább a fülének hisz, mint a szemének. Maradjunk annyiban, hogy vannak, akiket már megdobáltak, és vannak, akiket még nem.

Aztán ott vannak az edzők, akikről sokat beszéltünk és fogunk is. Ők lehetnek honiak, vagy külföldiek, sikeresek vagy bukottak, vándormadarak, illetve kivételes esetekben hűségesek is klubjukhoz. Akad közöttük egykori játékos, pedagógus, énekes, vadász, sőt amatőr grafikus-kritikus is. Választhat egy azon város egy trénert a saját „gyémántjának” és hozhat egy másikat összefüggésbe a kedves szüleinek lába szárával. Kit-kit érdemei szerint.

Ugyanezek igazak a játékosokra is, akik a játék „arcai”. Van gyűlölt és kedvenc, kemény és tutyimutyi, fiatal és rutinos, tehetséges és „örök” tehetséges.

Őket mind-mind kivétel nélkül unalomig ismerjük. Függetlenül attól, hogy szeretjük-e, vagy gyűlöljük, mindent tudunk róluk. Azonban ott vannak azok a névtelen, láthatatlan figurák, akik a játékospiacot a kezükben tartva határoznak meg karriereket, ezzel pedig nem csekély mértékben van hatással munkájuk egy-egy klub anyagi helyzetére. Ők azok, akik sok esetben a háttérben tartják a kezükben azokat a szálakat, amik ismeretének híján még mi, sokat látottak is felkapjuk a fejünket egy-egy hír hallatán. Ők a játékos-menedzserek. A futball Keyser Soze-i.

A népsport minap siránkozott azon, hogy nem igazán jó befektetés nálunk „felhozni” játékosokat. Szerintem, ha megkérdeznénk ezekről Vladan Filipovicsot, Várszegi Gábort, Hrutka Jánost vagy Vörösbaranyi Józsefet ők mást mondanának. Ugyanis ők a hazai top dogs, akik a válogatott bő keretét alkotó játékosok több mint felét menedzselik. Azonban koránt sem ők az egyetlenek. Anno Kaposváron nem egyszer láttunk Alvessel tereferélni két fekete férfit, akik sminkelés nélkül beugorhattak volna bármely filmbe kávéültetvényest vagy drogbárót alakítani. Ők gondolom kapcsolatban állhattak pár olajcsempész, és fegyverkereskedő kinézetű kollégával is az Ural másik oldalán, miután André és Leo, a másik brazil srác csapot-papot otthagyva, egyik napról a másikra repülőgépre pattantak, és meg sem álltak a festői Vlagyivosztok városáig.

Persze manapság már el sem kell utazniuk minden mérkőzésre. Hol van már a régi idők focija, ahol Mándy regényhőse, Csempe-Pempe mindent latba vetett a Dohánygyári Lendület – Hálókocsi találkozón azért, hogy a fiatal szélsőt, Hübnert a Titánia csapatába csábítsa, a riválisok Tokics és Császár elől?

Elég egy műhold: Sport1, Sport2, Duna, és egy rögzítő eszköz. Aztán jöhet a movie-maker, a kilencvenes évek Világ és Európa-bajnokságainak unalomig hallgatott indulóival, esetleg egyéb retro zene aláfestésnek. Aztán fel a youtubre-ra, és onnantól elég várni, hogy mikor csörög ránk a Bayern München. Ehhez pedig még az általunk menedzselt játékos állampolgárságát sem feltétlenül szükséges ismernünk, mint ahogy a félig Magyar, félig Szerb, zentai születésű Nemanja Nikolic menedzsere is bátran állítja a játékosról, hogy montenegoi. Ugyanez az úr használja a Horvát Labdarugó Szövetség hivatalos logóját, és állítása szerint annak a Dusan Vasziljevicnek is a menedzserre, akit törött lábbal vett meg a Rákóczi az akkor a 4 pontos, kieső Békéscsabától, és úgy adott el egy Bundasliga csapatba, hogy bár ott nem rá építik a taktikát, de az óta is viszonylag rendszeresen játéklehetőséget kap. Tehát ha hihetünk neki, minden amatőrsége ellenére még csak nem is ma kezdte.

Szorgalmi házifeladatként érdemes végignézni egy-két videomegosztó kínálatát, ahol lehet, hogy éppen kedvenc csapatunk kedvenc játékosait igyekszik értékesíteni valaki, akiről azt sem tudtuk, hogy létezik. Az esetek többségében pedig ő nem Csempe-Pempe, aki három új tehetséget hoz az eladott játékos után befolyt pénzből a Titániának, hanem Keyser Soze, akit jelentéktelen mellékszereplőnek nézünk, és észre sem veszünk. Csak miután elbicegett a sarkon túl a pénzzel.