Július huszonkettedikén simogatóan tűzött le a déli nap sugára az ég tetejéről a magyar futballugarra. A Debrecen továbbjutott a BL-ben (közben a legtöbb magyar háztartásban hiánycikké vált a nyugtató), elkezdődött a Ligakupa (még Sulyok sporit is a pályára engedték), többen pedig beszerezték a hétvégi bajnoki nyitány megtekintéséhez szükséges szalmakalapot és naptejet. Az ünnepi miliő közepette az emberfia is máshogy látja a világot és nekikezd annak a posztnak, amelynek megírásához amúgy nincs sok kedve. Részint azért, mert kedvenc klubja kupaellenfeléről nehéz elfogulatlanul írni, részint pedig azért, mert szerintem a Fenerbahcét legalább alapszinten mindenki ismeri, ebből fakadóan újszerű dolgokat tartalmazó, érdekfeszítő (ergo: jónak mondható) írást tulajdonképpen nem lehetséges produkálni róla. Miután azonban a kupasorsolás után néhány órával Mérgező Hulladék egy vadászkutya elszántságával túrta fel az archívumot a Fenerről szóló bemutatás után kutatva és azonmód az asztalra is csapott egy komment formájában, jelezve, hogy az írás még nem készült el, az emberfia tudta, a poszt megírásának kérdése lényegében eldőlt. Kupacsapataink ellenfeleit mantrázó sorozatunk negyedik részében következzék tehát M. H. és az archívum tiszteletére a Honvédnak rendelt török áfium.
A klubnak otthont adó város, Isztambul nevéről nemcsak a XVI.-XVII. században 150 évig hazánkban edzőtáborozó török barátaink juthatnak eszünkbe. A földkerekség egyetlen, két földrészen elterülő metropolisza stratégiai fekvésének is köszönheti egyrészt közel 3.000 éves múltját (amely alatt többek között Új Róma, Bizánc, Konstantinápoly elnevezésekkel is prosperált), másrészt a különféle idegen uralkodók élénk érdeklődését. A Boszporusz vizét meg is korbácsoltató perzsák mellett (a teljesség igénye nélkül) a makedónok, a magukat jó két évszázadra bekvártélyozó rómaiak, Attila hunjai, sőt a X. században néhány portya erejéig a magyarok is tiszteletüket tették a környéken. Sikeres keresztes hadjárat célpontjaként is funkcionált (mely napjainkban is létezik némiképp szelídebb formában, a bazárok - alkudozásokkal körített - módszeres kifosztása formájában). Oszmánék 1390-től kezdve tartottak igényt a tulajdonjogra, de a tényleges bekebelezése 1453-ig váratott magára. Uralkodói székhelyként az évszázadok folyamán szédítő fejlődésen ment keresztül, még a XVI. század után is, amikor már a szultáni udvarban dúló (a ferencvárosi Furulyás-éra történéseit is felülmúló) belharcok, illetve a harctéren gyűjtögetett míves szopóálarcok határozták meg a félholdas birodalom mindennapjait. Végül az ország szekerét a köztársaság felé fordító Kemal Atatürk 1923-ban, a szultánsággal való teljes szakítás jegyében az ország székhelyét is áthelyezte az Angora nevet levedlő, a cselekmény idején még 100 ezernél is kisebb lélekszámú Ankarába. Utóbbi település azóta sikeresen kinőtte magát 4 millióssá, de még így is messze van a 12,5 millió lelket magába passzírozó 'Sztambultól.
A török labdarúgás az elmúlt bő két évtizedben kezdett az élet naposabbik oldalán sütkérezni. Válogatottjuk az utóbbi tíz esztendőben aratta legnagyobb sikereit, a 2002-es világbajnoki bronzzal és a 2008-as EB-elődöntővel. Klubszinten a Galatasaraytól láthattuk az eddigi leghitelesebb erőfitogtatást, 2000-ben az UEFA-kupát, majd ugyanazzal a lendülettel az európai Szuperkupát is magukévá tették. A regionális küzdelemsorozatok elaprózott mivoltát felismerve 1959-ben hozták létre a jelenleg Turkcell Süper Lig néven futó országos bajnokságot, amelyben a Rekordmeister titulust jelenleg megosztva viseli a Fenerbahce és a Galatasaray, egyaránt 17 triumfálással.
Futballklubot elnevezni tulajdonképpen bármiről lehet, akár a szomszéd macskájáról is. Amennyiben unjuk már a naptári napokat (12 de Octubre, 2 de Mayo, 3 de Febrero, mindhárom paraguayi) és a szöcskéket (Grasshoppers) is, akkor dőljünk hátra az irodai karosszékben és szemünket behunyva ízlelgessük az alábbi verziót: Világítótorony kertje Sport Klub. Ha kellően eredetinek találtuk, utazzunk kicsinykét térben és időben: a XVI. század második felének Isztambuljában találjuk magunkat, ahol a Kadiköy negyednek a Márvány-tengerbe benyúló földnyelvében janicsárék - a flotta tevékenységének megkönnyítése érdekében - világítótornyot (törökül: fener) tákoltak, melynek környezetében kertes részt (kert törökül: bahce) alakítottak ki. Az eltelt századok folyamán az idő vasfoga felülírta a pompás elképzelést, a torony használaton kívülre került, a kertes részbe pedig házakat építettek, ám a környék megtartotta a Világítótorony kertje, azaz a Fenerbahce nevet. Az ebből a városrészből elszármazott fiatalok alapítják aztán a klubot 1907-ben - az első címerben még maga a világítótorony szerepelt, a klubszínek pedig sárga és fehér voltak, az elhagyatott világítótorony környékén virágzó rengeteg százszorszépnek köszönhetően. Pár év elteltével a vezetőségben változások következtek be, az új management pedig úgy gondolta, hogy a frappáns elnevezés mellé a klub címerében Ady Endrét lepipáló szimbólumrendszer beapportálása szükséges, ezért a klubszín sárga-sötétkékre változtatása mellett új címert is kreáltak, a szivárvány majd minden színárnyalatával. A logóban a fehér az egyszerűséget és tisztaságot, a piros a török zászlót és a szenvedélyt, a kék a nemességet, a sárga a szurkolók szeretetét szimbolizálja, majd az összkép megkoronázásaként a zöld tölgyfalevél az erőt testesíti meg. Már a nemzeti bajnokság l
étrehozatala előtt is jeleskedtek a regionális ligákban, nem ritkán magyar edzővel a padon (Svenk József, Molnár Ignác és Székely László említhető, akiket a nyolcvanas években először id. Mészöly, majd a később Sopronban maradandót alkotó Csernai Pál követett.) A Sárga Kanáriknak becézett klub dicsőséglistáján az 1959 óta eltelt időszakban a 17 arany mellett 16 ezüstöt és 7 bronzot, valamint 4 kupa- és 7 szuperkupa-győzelmet találhatunk. Hazai mérkőzéseiket a közel 54 ezer férőhelyes Sükrü Saracoglu Stadionban rendezik, melyet utoljára a 2009. évi UEFA-kupa döntőjének helyszíneként csodálhatott meg a nagyvilág.
A nemzetközi porondon először 1960-ban tették tiszteletüket. A Kalmar után talán már nem meglepő, hogy az első párharcot magyar csapat ellenében vívták: a Csepel SC-t 4-3-as összesítéssel takarították el az útból (természetesen magyar edzővel, Székely Lászlóval a kispadon), ám a soron következő, OGC Nice elleni párbajban már nem nekik osztották az adukat. Történetük egyetlen nemzetközi trófeáját, a Balkán Kupát 1967-ben szerezték, sportszakmai szempontból viszont ezt is felülmúlja a 2007/2008-as szezon, amikor a BL-ben a negyeddöntőig szambáztak, ahol hazai pályán még legyőzték a Chelsea-t, de a visszavágón az angolok már ragaszkodtak a papírformához. A tavalyi esztendő nyitányaként az MTK elleni párharcuk nagyjából annyi izgalmat tartogatott, mint a fű növésének órákon át tartó tanulmányozása - kevésbé irodalmi szóhasználattal: az előételnek felszolgált Garami-bébik még egy jóízű böffentést sem tudtak kiváltani a döneren edződött gyomrokból. [Statisztikákért rajongó olvasók részére : a budapesti 5-0 csúcsbeállítás a Fener legnagyobb arányú nemzetközi kupagyőzelmeit tekintve: ekkora tángálásban korábban csak az azeri Turan Tovuzt (1994-ben) és a feröeri B36 Tórshavnt (2006-ban) részesítették a Sárga Kanárik.] Az utolsó körben a Partizan Beograd ellen jóval szűkösebben, 4-3-as összesítéssel triumfáltak, ráadásul ez az eredmény egyben a szufla kifogyását is jelentette: a csoportkörben elért 2 döntetlen és 4 vereség még az UEFA-kupába szóló átszállójegy kiváltásához is kevés volt. A produktum a hazai bajnokságban némi hullámvasutazás végén realizált 4. hellyel egészült ki (18 győzelem, 7 döntetlen, 9 vereség kombóval, 60-36-os gólkülönbséggel) és összességében nem igazán nyerte el sem a szurkolók, sem Yildirim klubelnök tetszését, így nem csoda, hogy a Pintér Attilát megszégyenítő szókinccsel rendelkező Aragonés trénernek még a nyári szabadságolás megkezdése előtt bérszámfejtették a végkielégítést. Helyére a helyi futballban igencsak járatosnak számító, a Fenernél korábban már 3 évig tevékenykedő Christoph Daum került kinevezésre. A török válogatottaktól hemzsegő keret jókora brazil egységgel kerül megtámogatásra (pl. Roberto Carlos, vagy Alex, aki a klub történetének második külföldi csapatkapitánya), a napokban beszerzett két újabb szambatáncossal együtt hatan szerepelnek a névsorban. A klubhoz tartozik még a spanyol Güiza, akivel kapcsolatosan időnként távozásról szóló pletykákat hallani.
A csapatról tonnaszám találhatunk videókat a neten, mi maradtunk a tavalyi lassú tűzön sütésnél, annak reményében, hogy ennél rosszabb már nem fog jönni.
Végül a teljesség kedvéért idéznénk Sisa mester megnyilatkozását, illetve a saját fejlesztésű futballmagyar-magyar szótárunk által javasolt értelmezést. Sajnos a progi még csak béta üzemmódnál jár és néha vannak benne bugok, ezért csak zárójelben és alacsonyabb betűkkel merjük leírni az általa javasolt fordítást:
Pár évtizeddel ezelőtt még nem lett volna nehéz ez a találkozó, azóta viszont óriásit fejlődött a török futball. (Akárcsak a magyar futball - visszafelé.) A Fenerbahce a világ labdarúgásának élmezőnyébe tartozik, világklasszis labdarúgók alkotják a keretét. (Mi is gondolkodtunk Fabio Bilicán, de végül maradtunk Mackonál.) A sorsot sosem szabad hibáztatni. (A fiúk most anélkül rakhatják fel a családi ház árát egy szlovák határ menti fogadóirodában, hogy bárki tippmixre gyanakodna.) Olyan játékosok játszanak az ellenfélnél, akiket soha nem láthatnánk egyébként. (Németh Gabi autogramm-gyűjteményében ezentúl R. Carlos szignója lesz a díszhelyen, nem Váczi Zolié.) Nem félünk a Fenerbahcétól, jól néznénk ki, ha megijednénk tőlük! (Ha Ivancsics és Zsolnai velünk, akkor ki ellenünk?) Nem sok százalék esélyünk van, azt a kevés esélyt viszont nagyon meg akarjuk ragadni! (Hemi Papa már informálódott a Hungler-Gabala tengely visszaszerzésének anyagi vonzatairól is.) Elvileg idegenben kezdeni jobb, és ennek örülünk is. (Sokkal könnyebb szívvel tudunk alkudozni a bazárban a bőrdzsekire, ha még el se kezdődött a párharc és összesítésben 0-0 az állás.) Én már tapasztaltam a török szurkolók fanatizmusát: Németországban egyszer a 15000 fős pályán 15000 török volt, egy másik alkalommal pedig Isztambulban léptünk pályára 40000 néző előtt utánpótlás mérkőzésen. (Minden játékos visz magával a Saracogluba tartalék alsógatyát, hogy az első félidő alatt viselt, sötétbarna árnyalatot felvevőt a szünetben le lehessen cserélni.)
