Pedro Alvarez Gutierrez, a 31 éves almeríai ingatlanügynök rosszkedvűen nyúlt a tévé távirányítója után a fülledt május végi szombat estén. A hírműsorban ismét a rossz hírek sorjáztak: rekordméretű munkanélküliség, pénzügyi problémák, megszorítások követték egymást, melyek hatását a mindennapokban az irodában is érzékelte. Töltött magának egy pohár sangríát, majd a hírcsatornáról kapcsolgatni kezdett. Az egyik helyen egy venezuelai szappanopera 142. részét ismételték, másutt egy közepesen tehetségtelen matador szenvedett egy bikával, a harmadik csatornán viszont éppen feltűnt egy futballstadion. A kezdődő Magyarország-Németország barátságos mérkőzést a riporter az „ötvenes évek klasszikus párharcaként” harangozta be, egyúttal felhívta a figyelmet arra, hogy magyar források szerint Európa élcsapatai egyre komolyabban veszik Erwin Koeman válogatottját. Pedro nem volt teljesen képben a magyarokról, csak arra emlékezett, hogy a játékosként még remeklő Koeman testvérek közül Ronald a Valenciát, Erwin pedig a Feyenoordot silányította középcsapattá egy év kitartó és eredményes munkájával. Elégedetten bólintott és a fotelben kényelembe helyezve magát kíváncsian várta a kezdőrúgást.

 

Az asszimilálódást megkönnyítette az ütött-kopott aréna látványa, amelytől Pedro rögtön az ötvenes években érezte magát. A lelátókon néhány ezer szurkoló darvadozott, miután a rendőrség leállíttatta a stadion közelében zajló jegyértékesítést, félve attól, hogy az aréna környékén tízezrével gyülekező drukkerek egymás kezéből fogják kitépni a kincset érő zsugákat. A békebeli hangulatot fokozta a futópályáról a füves területre áthelyezett székekből kialakított technikai zóna látványa, amely kellemes barbeque jelleget biztosított az eseménynek - bár Pedro nem volt szentül meggyőződve, hogy a vendéglátás ezen típusa már az ötvenes években is elterjedt volt, de a tévé képernyőjén keresztül kétségkívül hangulatosnak tűnt.

 

A hazaiak részéről Erwin kapitány látványos taktikai módosításra szánta el magát annak érdekében, hogy a gárdát még az eddigieknél is komolyabban vegyék Európa élcsapatai: a csapat egyetlen, igazán jegyzett hátvédjét előre küldte a középpályára, helyét pedig újabb védő hadrendbe állításával hasznosította. A vendégek a globalizáció és a német állampolgársági törvények pozitív externáliáinak köszönhetően a kezdőben többek között Khedirát, Özilt, Trochowskit, Boatenget, Podolskit és Klosét vonultatták fel, de az oldalvonal melletti kerti partin még sikerült helyet szorítani Tascinak, Aogonak, Cacaunak, Gomeznek és Marinnak is. Hiányérzete legfeljebb Kuranyi és Asamoah miatt lehetett, de hát a mai világban nem minden fenékig tejfel.

 

Pedronak tetszett a mérkőzés. Lélekben még be sem melegedett igazán, mikor a hazai csapatnak a német másodosztályban méltatlanul mellőzött csatárzsenije bizonyult előzékenynek és egy beviagrázott Stohl Bucit megszégyenítő ámokfutást előadva ajándékozta meg büntetővel a németeket.  A játék jellemzően ez után is a magyar térfélen zajlott, a piros mezesek ugyanis a barátságos mérkőzés lényegét sajátosan értelmezve hazai pályán hét védővel igyekeztek biztosítani az egygólos mínusz konzerválását. Nem túl sikeresen, a vendégek olyan természetességgel járkáltak a hazai tizenhatoson, mint otthon a nappaliban a dívány körül,  ám a kapus mackónadrágjától megbabonázva elsősorban a helyzetek kihagyásával igyekeztek izgalmakat csempészni a találkozóba.

 

Pedronak viszont már az elejétől a piros mezes magyar csapat volt szimpatikus. A Juhász előrébb vezénylésével ivartalanított védelem tagjai a követő emberfogás fogalmát új dimenzióba helyezve egymás zavarásával voltak elfoglalva, tisztes távolságban az elől kóborló németektől. Horváthról ugyan megállapította, hogy a spanyol válogatottban kétszer szeretne csak látni egy ilyen kaliberű hátvédet (először és utoljára), ám az alapvető mozgáskoordinációs és helyezkedési problémák a gyermekkorába röpítették vissza őt, felidézve a spanyol negyedosztály egyik kiesési rangadóját, melyet 11 évesen szurkolt végig a helyszínen. A középpályán időnként sikerült úgy levenni a labdát, hogy az legfeljebb három méterre pattant el a magyar játékostól, elől pedig ott virított Torghelle, a düsseldorfi varázsló, aki az első félidő hátralévő részében is biztosította Pedronak a gondtalan kikapcsolódást, amikor hol a fotósok, hol a vendégkapus testi épségét veszélyeztette.

 

A második félidőben kezdetben csalatkoznia kellett, hiszen a helyére visszavezényelt Juhász váratlanul stabilitást csempészett a magyar védelembe. Hősünk nagy bánatára lecserélték Sanyát (mire ez megtörtént, Pedro már kifogástalanul ki tudta ejteni a nevét), helyére az új generáció reményteljes tehetsége került, akit a németek rögtön egy derekas mellbe rúgással üdvözöltek a felnőtt válogatottak világában. A félidő derekára aztán jöttek a cserék és lassan megkezdődött a gálaelőadás. Először a mérkőzés jelentős részében remekül védő magyar kapus próbálta egy kánkánra emlékeztető mozdulattal riogatni a rárontó (félig) német csatárt, aki csak lélekjelenlétének köszönhetően tudta egy köténnyel a hálóba pöckölni a labdát. Négy perccel később Vanczák Vili mutatta meg, milyen is az egyszemélyes svájci retesz, mikor egy, a reumatológiai szakrendelésről kivánszorgó kisnyugdíjas sebességével és egy angol gentleman előzékenységével engedte előre a három méterrel mögötte kóválygó támadót, aki futtában még elrebegett egy kicsit akcentusos Danke schönt, majd beverte a harmadik gólt. Pedróból ekkor egy vulkánkitörés erejével tört ki a négy perccel korábban még elfojtott röhögés, eközben véletlenül leverte a poharat, így a maradék sangría a ruháján végezte. Szerencsére gyorsan átöltözött, így még elkapta a meccs végi újabb cserehullámot és azt is, amint a spanyol kommentátor által az „El Cobra” művésznévvel illetett Lázok a 91. percben megpróbál lecsapni, sajnos sikertelenül.

 

A lefújás után kiment a konyhába az ebédről maradt tortilláért. Magának is alig merte bevallani, hogy – bár minden hétvégén nézi a Primera Divisiónt – hónapok óta nem szórakozott ilyen jól. Az ételt magába tömve rohant vissza a tévé elé, ahol a nyilatkozatok következtek. A válogatottban végre debütáló Koman úgy érezte, voltak pozitív hozadékai a mérkőzésnek. Pedro is ezen a véleményen volt, ő maga végre láthatta a névről már jól ismert divatdiktátort, Tőzsér Dancsót, a csapat pedig megúszta a meccset mínusz hárommal. Király Gabi az „ööö, melyik is volt a második gól?” című örökbecsűvel igyekezett überelni korábbi aranyköpéseit. Végül a kapitány egy jóllakott óvodás arckifejezésével ecsetelte, hogy a fiúkat kifárasztotta a hosszú szezon, Juhász előrébb pöccintése a mágnestáblán pedig fontos újítás volt, csak nem volt jól menedzselve. Pedro az utolsó falat tortilla lenyelése közben lelkesen bólogatott, a marketing ma már elengedhetetlen az élet minden területén. Zárásul a riporter még jelezte, hogy a magyar nemzeti csapat a jövő héten Amszterdamban igyekszik tovább építeni nemzetközi reputációját.

 

Az amszterdami csörte híre valóságos zene volt Pedro füleinek. A tévét hátrahagyva gyorsan beizzította a számítógépet és felkereste az MLSZ honlapját. Kicsit várakoznia kellett, mivel a remekül sikerült előadás világszerte felkeltette az érdeklődést a magyar labdazsonglőrök iránt, a másodpercenként érkező több százezer látogatót pedig nem bírta el a szerver. Végül nyolc frissítés után nyert bebocsátást az áhított főoldalra, ahol könnyes szemmel olvasta végig a Haladás-Újpest derbiről készült kapitányi összegzést. Miután az oldalt beállította kezdőlapnak, örömmel konstatálta, hogy június első szombatján tényleg Hollandiában lép fel a vándorcirkusz. Öt perccel később már kezében tartotta az amszterdami repülőjegyet és a szállásfoglalást. Szép épületek, kanálisok, piros lámpás negyed, coffeeshopok, hangulatos és gólgazdag válogatott meccs - és ha nagy szerencséje lesz, akár még egy Aczél Zolival közös fotó is összejöhet. Biztos volt benne, hogy pár nap múlva olyan élményben lesz majd része, mely egész életét értelemmel tölti meg.