A településről első ízben 1232-ben ejtenek szót a krónikák, amikor a brabant I. Henrik gróf tartotta időszerűnek megkínálni a lakosságot a városi ranggal. Metropoliszról akkoriban túlzás lett volna beszélni, az újdonsült város 170 házat számlált, melyekhez egy várat is építettek, a sziluett változatosabbá tétele érdekében. A városi ranghoz hozzácsaptak egy heti vásártartási jogot is, a kufárkodás a környékben zajló kereskedelem elősegítése érdekében.  A városhoz tartozó erődöt 1388-ban masszívabbá varázsolták, de a jelek szerint az alvállalkozókkal végrehajtott kivitelezési munkák a korabeli Hollandiában nem lehettek kiemelkedő minőségűek, mert 1421-ben már új várat kreáltak a régi helyére. Sok örömüket ebben sem lelték, mert a közeli Gelderland seregeinek 1486-os, ostrommal megspékelt vizitálása alkalmával a város úgy elesett, mint Dombi Tibi a tizenhatoson belül. Ezzel az aktussal meg is kezdődött Eindhoven jó 150 éves vesszőfutása, amely a tűzvésztől a spanyolok és a hollandok között a tulajdonjogért folytatott tusakodáson át a lakosság módszeres kiszipolyozásáig változatos formákban öltött testet. 1629-ben végleg Hollandiához került, de még a napóleoni időkben esedékes francia megszállás idején is álmos kisváros képét mutatta – az 1815-ös felszabadulás idején összesen 2.300 lakost számlált. Az áttörést a XIX. századi ipari forradalom hozta meg, mely a népesség és az infrastruktúra robbanásszerű fejlődését hozta magával, különös tekintettel a térség iparának zászlóshajójára, az 1891-ben még izzógyárként alapított Philipsre.

 

A város napjainkban Hollandia egyik ipari központja, de a bevándorlók Mekkájának szerepkörében is tetszeleg: a 210 ezres lakosságból 60 ezren tartoznak valamelyik kisebbséghez. A legnagyobb létszámot a törökök alkotják, de jelentős marokkói, suriname-i, arubai, valamint német és indonéz népesség fokozza Eindhoven multikulturális jellegét. Az iparvárosi státuszhoz korrekt tömegközlekedés is társul, a település vasúti csomópontként funkcionál, repülőtere pedig a fapados légitársaságok fellegvára.

 

A Philips Sport Vereniging gárdáját 1913 augusztusának utolsó napján alapították, eredetileg az izzógyár dolgozói részére, sportolási lehetőség biztosítása céljából. A koncepció (mely a gárda első címerében is tetten érhető)  a későbbiekben kissé kisiklott (legalábbis Afellay vagy Toivonen nem sűrűn blokkol munkakezdéskor a gyárban és üti el ívhegesztéssel kevéske szabad idejét), a multival ápolt szoros kapcsolat azóta is megvan: a stadion a gyár által 1913-ban a klubba apportált ingatlanon található, a csapat dresszén pedig a mezszponzor intézményének 1982-es németalföldi bevezetése óta a Philips felirat virít. A klubot 1928-ban nyitották meg az üzem személyi állományába nem tartozó sportbarátok előtt, így az első sikereket még az izzógyár fenoménjai szállítmányozták: a csapat 1921-ben már a holland élvonalban parádézik, egészen 1925-ig. Ekkor egy éves vendégszereplés következik a másodosztályban, majd 1926-ban visszatérnek az elitbe, immáron végérvényesen. A külvilág felé történő nyitást 1929-ben történetük első holland bajnoki címével ünneplik, amelyet 1935-ben követ a második. A második világégés okozta sokkból is viszonylag hamar magához tér az egylet, 1950-ben történetük első kupáját nyerik, 1955-ben pedig már Hollandiát képviselik a BEK első kiírásában, igaz, onnan rögtön az első kanyarban kiszédülnek a Rapid Wien elleni 2-6 következtében.

 

A klub a csoportbeli rivális Sampdoriával egy időben, a nyolcvanas évek végén és a kilencvenesek elején éli fénykorát: 1986 és 1992 között 6 bajnoki címet söpörtek be, ráadásul 1988-ban (tíz évvel a Bastia leigázásával kivívott UEFA-kupa győzelem után) történetük egyetlen BEK-serlegét is elhódítják. A hódítást nem mindennapi körülmények között hozták össze: a kupasorozat történetében minimum ritka, hogy az a csapat nyeri meg a trófeát, amely utolsó öt mérkőzéséből egyet sem tud megnyerni. A piros-fehérek a negyeddöntőben a Bordeaux, a 4 között pedig a Real Madrid ellen surrannak tovább két döntelennel, idegenben rúgott góllal, majd a fináléban a Benficának tizenegyesekkel látják el a baját. Az esztendő végén a Világ Kupáért is játszanak az uruguayi Nacional Montevideóval, a happening a változatosság kedvéért tizenegyesekbe torkollik, itt azonban holland barátaink találtatnak könnyűnek. A mérsékelten sikeres kilencvenes évek után a XXI. század egyelőre szintén az övék 2000 és 2008 között hét bajnoki címmel tudatosítják a közvéleményben, hogy ki az úr a háznál – ezek alapján nem csodálható, hogy 2009 tavaszán már-már pokolra jutásként élik meg, hogy a klub a 4. helyig süllyed, 1981 után először lemaradva a dobogóról. Egy évvel később már gyarapszik a kollekció, amely jelenleg 21 bajnoki cím mellett 12 ezüstből és 9 bronzból épül fel, ezeket 8 holland kupagyőzelem egészíti ki. Hazai mérkőzéseiket az évtizedek folyamán több rekonstrukción és tatarozáson átesett, 35.000 nézős Philips-stadionban rendezik.

 

A játékosállományra rápillantva a holland és a nemzetközi futball szimbiózisában gyönyörködhetünk. A hazai vonalból Pieters, Bouma, Engelaar, a saját nevelésű csapatkapitány Afellay, Bakkal, Lens, Koevermans és Kromkamp is beleszippantott már a válogatott labdarúgás magaslati levegőjében. A légiósok felsorolása sem ér véget Dzsudzsákkal, a svéd Isaksson-Berg-Toivonen trió a válogatottak gyakori egymásnak feszüléséből fakadóan már-már úgy jár a budapesti Romkertbe, mintha otthon lenne. Brazilból is három az eindhoveni igazság, Cássio Ramos, Marcelo és Jonathan Reis személyében. Az egzotikumok nem olyan kicsiny piros-fehér tárlatában helyet kap még a szerb Vukovics, a bolgár Manolev, a marokkói Amrabat, a kanadai Hutchinson és a mexikói Rodriguez, közülük mindenki hirdette már az igét hazája nemzeti tizenegyében.

 

A gárda az idei évben is a holland pontvadászat élcsoportjában masírozik, az első 9 kanyart 6 győzelemmel és 3 döntetlennel abszolválták, amellyel jelenleg listavezetők. Hétvégén a Willem II együttesén trappoltak át 4-2 arányban Dzsudzsák góljával és két gólpasszával – összeállításunkat ez utóbbi mérkőzés videójával zárjuk.