Az már most látszik, hogy nyugaton a helyzet nem változatlan, tavasszal a Felcsút alámerülése mellett brutál hirig várható az egyetlen feljutó helyért. Team Csertői vs Team Kiprich. Tóth Norbi és Kuttor Kutya szemben Pető Tomival és Horváth Ferivel. Bónuszként meg Waltner újratöltve – bár ő egy teljes osztállyal feljebb.

Nem is oly régen írtunk Tóth középpályás elbűvölő mentalitásáról, ezért őt – most éppen nyugat-magyarországi origóként értelmezve – békén hagyjuk. Amúgy is kemény időszak áll mögöttünk, az elmúlt hónapokban túl erőssé vált az Egyesült Arab Emirátusok pontvadászata is.
 
Pedig minden annyira tökéletesen indult. Waltner pár forduló alatt rúgott nyolcat a bohócligában, finoman megszívta Szekeres norvég kapcsolatait, majd bosszúból átruccant a Közel-Keletre alázni kicsit az arabokat. Úgy is lett: termelte a gólokat, mint Afganisztán a mákot, sőt a gólpasszok tekintetében is tekintélyre tett szert. Ne kerteljünk: a sivatag Maradonája volt ő, a müezzinek csak néki vonyítottak.
Vagyis, hogy majdnem csak néki. Mivel arrafelé büntetett egy másik héroszunk is, aki legpengésebb gólját sok esztendővel ezelőtt Helsinkiben ünnepelte eksztatikus állapotba kerülve. Horváth Feri azóta megkomolyodott. Ősszel Pakson három gombócig is eljutott, ami oly meggyőző volt, hogy „arabéknál” már szövegezték is a személyre szabott kontraktust. Persze, hogy ő is gyorsan a gárda legjobbjává emelkedett, de olyannyira, hogy a csapatkapitányi szalagot is ráhurkolták a bicepszére. Háromszor kellett körbetekerniük. Néha ugyan elkövette azt a hibát, hogy virágot vitt némely társa feleségének, de végül megúszta kardélre hányás nélkül. Eközben feszes tempóban a sivatag Linekerjévé fejlesztette magát.
 
Fölösleges az idilli állapotokat túl sokáig ecsetelni, mert azok focistáink esetében a legritkább esetben tartanak el fél évig. Azt ugyanis már rég tudjuk, hogy az európai és szerb edzők egy olyan vírustörzzsel küzdenek, amelyik vakká teszi őket a magyarok kivételes játékügyességére. Sajnos a kórság annyira virulenssé vált, hogy Ázsiában is elkezdte szedni áldozatait, elsőként az Emirátusok szakértőit megkergítve.
Így aztán a Robit úgy rakták föl a repülő szőnyegre, hogy közben vizenyőssé sírták a szemüket, hisz a csapat ászától kellett búcsút venniük. Aki helyett mostantól valószínűleg egy mahagóni lábú Ali Baba fog csetleni-botlani. A Ferit pedig egyenesen hasraütésszerűen távolították el, mert a tulajdonos olajsejkek előző este rossz testnyílásukba dugták a vízipipát. És ilyen kellemetlen esetekben persze mindig a magyar a hibás.
 
Nem is irigyeljük mi ezeket a hibbant sejkeket, akiknek fogalmuk sincs a korszerű futballtudományról. Adunk nekik Waltnert és Horváthot, akik tudásukkal oázisként éltetik az arab foci sivárságát – erre hálátlan módon visszaküldik őket. Mi tudjuk persze, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon, és focistáink igenis próféták a saját hazájukban, mégha a Próféta földjén nem is: minden egyes igaztalan elbánás után, itthon két kézzel kapnak a hazaüldözött zsenikért.
Feri tehát Paksról kis kitérővel, csipetnyi tanulsággal és egy elvásott karszalaggal Pápára érkezik, ahol ígérete szerint tíz találattal fogja örömkönnyekre fakasztani a helyi ultrákat. Robi pedig a lábában maradt arabus dugókat fölkínálja zalaegerszegi hasznosításra, és gólkirályi címről ábrándozik. 
 
Mintha megelevenednének az Ezeregyéjszaka meséi…