Véget ért egy hosszúra nyúlt rémtörténet a bohócliga kilátástalansággal átitatott középső fertályán. Supka Attila megtette, amit megkövetelt kitartó rajongótábora. Ő lett a tizenharmadik, többek szerint túl jól bírta. Tény, mi már a Győr ellen kikészítettük a fonott kosarat, melybe belepottyanó edzőfejét akartuk fölfogni.

Supka nem az a szerethető fajta, nincs benne semmi, amit értékelni bírna az úri közönség. Garami legalább folyton álmos, így bölcsnek hat. Vágó meg genetikailag sportszerű, a játékvezetők barátja. Prukner évente támasztja föl a Rákóczit, egy tányér bablevesért. Mészöly nagy nehézségek árán, de próbál megszabadulni a vezetéknevével összenőtt undortól. Vagy Dolcetti – kókler, de például Csanknál már szebben beszéli a magyart. Révész határokon átívelően nyit Ukrajna felé, és Aczél sem támadja a tévé székházat. Herczeg… Nem, ő sajnos supkaszerű.

Tény, ha csak egy miniatűr Verebes szorult volna ebbe az Attilába, ma szobra volna Debrecen főterén – bár mindenki röhögne rajta. Szobor hiányában viszont csak az utóbbi igaz… Pedig kétszeres bajnok. Falra kente a Hajduk Splitet, s mi maradt az egészből? Hogy Csiro Blazsevics a fülbevalóján élcelődik. Lúzer, öcsém, duplalúzer. S ahogy Papa Faye nyírta ki Bicskei álmait, úgy bontotta le Supka hajdúsági renoméját az albán ördög, Nedzsipi. Szima nem is várta meg, hogy Attila kipörgesse a tripla cseresznyét, nyilvánosan megalázta kicsit, majd haladéktalanul támogatta őt lemondásának benyújtásában.

Következő állomás Kispest: csodálatos tavaszi menetelés, kupagyőzelem (ráadásul a Loki ellen), nemzetközi porond, egyedüli túlélő, bár Hamburg már nem volt túl szép. Az ősz még ezzel együtt is faja, egészen a tatabányai összeomlásig. A liga legbolhásabb egylete négyszer tüsszentett Tóth Iván arcába, mindmáig ez a Bányász egyetlen győzelme…
Ebből már nem volt felállás. A kényelmetlen döntetlenek unalmát arcpirító buktákkal színesítették a kispestiek. Az átélt borzalmakat egyetlen épelméjű drukker sem lett volna képes beemelni, Supkát meg amúgy is utálták* a még meccsre járó ülőhelyi ragadozók. A tréner számára minden mérkőzés egy élve boncolás tanulságait hordozta, csak ő ezt nem kívánta tudomásul venni. Játékosai lélektelensége már a közeli vakbéka-populációnak is szemet szúrt, miközben a nézőtéri szakmázók elsajátították a levegővétel nélküli, úgynevezett szünetmentes anyázást. Supka arcán Amazonas-deltává terebélyesedtek a ráncok, lába alól kicsúszott a büntetőpont. Görcsösen igyekezett hinni valamiben, amiről pontosan tudta, hogy nem jön el. Ha a zalaegerszegi komédia után távozik, legalább a ’szánalmas balfék’ jelzős szerkezet nem tapad rá. Mondanunk se kell, rátapadt…

Annyira megreccsent a kudarcoktól, hogy még azt sem észlelte, amikor elcsenték tarsolyából a marsallbotot. Ez hiba, sőt! Hemi ugyanis nem szereti a bumfordi megoldásokat, amerikás imidzsébe nem illeszkedik az edzőkirúgás puzzle darabkája, így aztán kitalálta, hogy kirúgja Bárányost. Nem teljesen, de épp annyira, ami elég egy edzőalázáshoz, amennyiben elfelejtik bevonni a döntésbe. Selyemzsinór ez a leggyilkosabb fajtából, csak hát a lúzerek nem érzik a finom rezdüléseket (ezért is találták ki számukra a ’Takarodj!!!’ tanácsot). Hemi kitartó lévén, bepróbálkozott még egy hirtelen ötlettel: „jön Popa” – terjesztette suttogva, majd rapid jelleggel tündérien meg is cáfolta. Mindenki értette. Azaz majdnem mindenki.

A Vasas elleni kegyelemdöfés előtt Supka pozíciója a következőképpen festett: játékosai nem hittek benne (háta mögött kinevették); főnöke nem hitt benne (háta mögött edzőt keresett); a Kispest-szurkolók nem hittek benne (makacsul gyűlölték); saját maga nem hitt magában (ez durva).

Ha játékosainak nem is, Pandurnak végső soron hálás lehet.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

* A zsigeri gyűlöletet leginkább két okkal magyarázta: [1] A Békéscsaba trénereként tevékeny részt vállalt a Honvéd NB I-es kiesésében, 2003-ban. [2] Leigazolta a kispesti ultrák első számú ellenségképét, Vincze G.-t, aki ráadásul nano-képességeit sem tudta kamatoztatni állandó sérüléshulláma miatt.