A közelmúltban őszinteségi roham söpört végig a bohócligán. Bár még csak mostanában postázzák az APEH csomagokat, némely focistánk úgy érezte eljött a pillanat, amikor be kell vallania valamit. Nem baj, néha az ilyen dolgokhoz kell a legnagyobb erő: szembenézni azzal, amit hosszú éveken át eltitkoltunk.
Dombi Tibi különleges flótás itt az ugaron. Ezer éves őskövület, a debreceni hőskorból itt ragadt futógép, háromszoros magyar bajnok. Frankfurti kalandjain még azok is sokat és erősen nevettek, akik reflexszerűen harapnak citromba, mihelyst magyar focira terelődik a szó. Tibi egyetlen attribútuma, amivel a gyepen tartotta magát, az a gyorsasága. Beadni sosem tudott, cselt csak játékkonzolon csinált, viszont első osztályúan tudott zuhanni a tizenhatos környékén. Ebben a kategóriában még Kovács Kálmán emlékezetes előadásait is képes volt elhomályosítani. Mára lelassult, és játékügyessé sem vált („A fejemen már sohasem fogom pörgetni a labdát, és a beadásaim is ilyenek maradnak…”). Viszont szorgalma töretlen, és presztízskérdést csinál abból, hogy a tizenéves nyikhajokat lefussa az edzésen. Így kompenzálja a tényt, hogy a mai ifjoncok élből kenik mindazt, amit ő tizennyolc év alatt nagy nehezen felhalmozott. Ezt egyébként maga a debreceni legenda mesélte el egy jobb pillanatában az előző héten. Gyorsan tegyük hozzá, az esőembert fénykorában is leginkább azért szerettük, mert nem idegenkedett az önkritikától (mondom: különleges flótás). A csodálatos jugó pótselejtező előtt kiadott kis füzetben válogatottjaink fogadalmat tettek arra a valószerűtlen esetre, ha kijutnánk a vébére. Dombi nem sokat pöcsölt, nemes egyszerűséggel bemondta, hogy ha odaérünk Franciaországba, ő azonnal megtanul focizni. Persze nem értünk oda…
Miután Paksról eltávolították, Hanák Viktort is elérte a közléskényszer. A bajt csak tetézte, hogy közben máshová nem hívták. Viktor nem is késlekedett dehonesztáló megjegyzéseket tenni hazai sportvezetőkre, edzőkre, közegre. S miután tudatára ébredt annak, hogy ő maga sosem rendelkezett azokkal a rendkívüli képességekkel, melyek magyar éljátékossá emelhették volna, magabiztosan kijelentette, hogy új életet kezd, ugyanis több akar lenni egy egyszerű NB I-es futballistánál. Hogy ebből a szimpla félmondatból mire is következtethetünk futballhoz való eddigi hozzáállásáról, azt nem is érdemes feszegetni. A lényeg: sok szerencsét kívánunk ehhez a nem túl nehéz vállaláshoz. Ráadásul aligha vagyunk ezzel egyedül, pár száz _egyszerű NB I-es futballista_ is nyilván imába foglalja Hanák ex-hátvéd, egyben ex-haver nevét.
A legszebb önvallomással Simek Péter rukkolt ki. A Gyorsvonatot ezen a télen mellékvágányra terelték Fehérváron, miután sikerrel leküzdötte magát harmadik számú jobb futóvá. Érthető módon megdöbbent, mikor ezzel a szomorú ténnyel szembe találta magát. Különleges pech, hogy ezúttal még egy szerb edző által favorizált szerb játékosra sem lehet kenni a mellőzöttséget, így aztán semmi sem segíti őt a szituáció megértésében. Ezek után nem is csoda, hogy Péterből kibuggyant a megélhetési focista: „A Fehérvár biztos lábakon álló klub, itt nem csúsznak a fizetések, mindent megkapunk, amit megígértek. Ezt pedig a jelenlegi gazdasági helyzetben meg kell becsülni.” Ezt a figyelemre méltó megállapítást azzal kapcsolatban tette, hogy szívesen váltana-e csapatot életének ebben a nyomasztó periódusában. Nos, nem. Kell a zsuga, bassza meg, ezt mindenki megértheti!
[„Nem a pénz vezérel. Nagyon kedvező arab ajánlatot utasítottam vissza abban a reményben, hogy a tizenkilenc évesekkel dolgozhatunk tovább. Az MLSZ máskoncepciót választott, én meg jó pénzért üldögélhettem volna felelősség nélkül az öltöző sarkában, de nem vagyok ilyen.” Sisa Tibor szavait csak azért tesszük zárójelbe, mert ő ludányhalászi tanáremberként sokszorosát kereste eddig, mint a nehéz sorsú Simek, akitől így természetesen nem is várjuk el, hogy hasonló kiállással hirdesse saját önbecsülését.]
