Új rovatunkban különböző médiumokban megjelent cikkek másodközlésére vállalkozunk, az olvasók legnagyobb fokú épülésére. Az első mindjárt a jelenkor egyik legtermékenyebb sporttörténészének - Szegedi Péternek - a Magyar Narancs hasábjain megjelent írását copypasteli át, tartalma pedig a professzionaliumus, a profi labdarúgás, labdarúgó. Nem is kezdhetnénk aktuálmagyarfociilag demagógabb fejtágítóval.

Nyolcvanéves a magyar profi labdarúgás: Foglalkozása: futballista

A 20. századi Európában - azáltal, hogy a futballcsapatok egy-egy társadalmi csoportot, közösséget, illetve mérkőzéseik egyúttal e csoportok konfliktusait reprezentálták - a labdarúgás vált az egyik legfontosabb kollektív identitásközvetítő csatornává. Így a századelőn azokban a városokban, országokban, ahol jelentősebb felekezeti-etnikai-politikai-regionális törésvonalak voltak, a labdarúgás a társadalmi tér része lett.

Ez persze a futballklubok és nemzeti válogatottak mögött álló csoportok jelentős anyagi invesztícióját vonta maga után. A Monarchia három nagyvárosában a labdarúgás rövid idő alatt páratlan népszerűségre tett szert. A bécsi (Austria-Rapid), budapesti (FTC- MTK) és prágai (Sparta-Slavia) derbiken túl a válogatottak találkozóin, a nemzetközi klubmérkőzéseken zajló, a szemben álló nemzeti jelentéstartalmakra épülő szimbolikus küzdelmek elősegítették, hogy a futball igen gyorsan meghódítsa a Monarchiát: az 1910-es évekre a magyar, az osztrák és a cseh labdarúgás nívója alig maradt el a világelső angolokétól és skótokétól.
A városi rangadók és válogatott mérkőzések tömegeket vonzottak. 1911-ben az FTC, egy évvel később az MTK épített pályát, s mindkét klub igyekezett a népszerűségét koronára váltani. Törvényszerű volt, hogy - miként Angliában az 1880-as évek elején - a mérkőzések bevételeinek egy része a labdarúgókhoz vándorol. Pedig a magyar futballkluboknak ekkor még az 1880-ban, Oxfordban elfogadott első (ortodox) amatőrszabályzat szerint kellett volna működniük, amely szerint a sportolók semmilyen támogatást sem kaphattak egyesületüktől. Az 1910-es évek elejétől 1926-ig tartó időszakban az álamatőrség - amikor a játékosok hivatalosan amatőrök, ám különféle juttatásokban részesülnek - jelentette az átmeneti stádiumot amatőrség és profizmus között.
Az álamatőrség két területet érintett különösen érzékenyen: az átigazolásokat és a labdarúgók illegális fizetését. Az amatőr labdarúgók csak a legritkább esetben hagyják el klubjukat, így amikor - főként a tehetségesebbek - feltűnően nagy számban váltogatják egyesületeiket, biztosak lehetünk abban, hogy a sportágban megjelent a pénz. A játékoscsábítások ellen az MLSZ az átigazolási szabályok szigorításával próbált fellépni. 1902 és 1908 között egy játékos csak akkor válthatott klubot, ha előző csapatában egy évig nem lépett pályára. E szigorú szabályon 1908-ban enyhítettek: ha egy játékos fél évvel korábban bejelentette, hogy melyik klubban kívánja folytatni pályafutását, úgy az átigazolásig még játszhatott régi egyesületében. Ezt az időszakot azonban sok játékos arra használta fel, hogy

zsarolja egyesületét:

vállalta, hogy megfelelő juttatás ellenében mégsem hagyja el klubját. A játékosuralmat 1919-ben az - indítványozó klubról elnevezett - lex Törekvés számolta fel: a távozni szándékozó labdarúgó, egyesülete beleegyezése esetén, azonnal igazolhatóvá vált. Ennek hiányában viszont csak akkor, ha előtte fél évig nem lépett pályára.
A futballisták illegális fizetését lényegesen nehezebb volt kontrollálni. A szövetség, ha már megakadályozni nem tudta, igyekezett szabályozni a labdarúgók javadalmazását, például lehetővé tette, hogy a klubok megtéríthessék a játékosoknak a mérkőzések miatt kiesett munkabérét. Az MLSZ ezzel gyakorlatilag letért az amatörizmus útjáról, hiszen az ortodox amatőrszabályok szerint a labdarúgóknak még a felszerelésükről is maguknak kell gondoskodniuk. A klubok e szabályokat nem tartották be, így néhány labdarúgó nagyon jól élt a futballból: a húszas évek első felében az MTK, az FTC és az Újpest legjobbjai és a külföldre távozó klasszisok jövedelme a magyar átlagfizetés többszöröse volt. A húszas évek közepén - becslésem szerint - mintegy tizenöt élvonalbeli labdarúgó, illetve edző kiemelkedően jól keresett, harmincan meg tudtak élni a futballból szerzett pénzből, és százra tehető azok száma, akik többé-kevésbé rendszeres mellékjövedelemhez jutottak.
Kérdés, milyen veszélyt jelentett a futballra a játékosok megfizetése - hiszen ez a profizmusban is természetes. Az álamatőrség a szabályozatlanság miatt fenyegette a játék tisztaságát; bárki megvehető vagy zsarolható volt. Nem lehetett tervezni, nem voltak szerződések, nem lehetett tudni, hogy egy játékos mikor lazsál egy mérkőzésen, mikor hagyja el a klubját. De a futballista sem lehetett biztos abban, hogy a klub intézője fizetni fog meccs után, vagy hogy csábítója valóban teljesíti ígéreteit, miután aláírt új klubjához.
Felvetődhet továbbá az is, hogy a tehetősebb klubok miért nem lettek profik, s hogy az MLSZ miért nem legalizálta a profizmust. Nos, egy klub nem válhatott egyik napról a másikra profivá. Amatőr sportszövetségnek ugyanis nem lehetett profi tagegyesülete, így egy hivatásos labdarúgókat foglalkoztató klubot az MLSZ azonnal kizárt volna tagjai sorából, amely így nem indulhatott volna a bajnokságban. Legfeljebb ha összefog több más "dezertőr" klubbal, hogy az MLSZ-től független bajnokságot szervezzenek. Viszont e klubokat a FIFA is bojkottálta volna, hiszen a nemzeti tagszövetségek által kizárt klubok nemzetközi játéktilalom alá estek. A magyar futballgazdaság nem volt olyan erős, hogy a FIFA bojkottját bárki is vállalta volna - hiszen a sportágat a túrák révén a külföldi piac tartotta el.
Az MLSZ csak akkor adhatott volna zöld jelzést a hivatásos rendszernek, ha azzal minden jelentősebb klub és a politikai hatalom is egyetért. A nyílt profizmus legalizálása azonban

sokak érdekeit sértette

A klubbal szerződéses viszonyban álló labdarúgó nem zsarolhatta volna az intézőt. A játékosok a közvélemény megvetésétől is tartottak, hiszen a sajtó éveken át prostituáltnak tüntette fel a testi-fizikai adottságaikkal pénzt kereső profikat. Nem volt érdeke a profizmus legalizálása a kis egyleteknek sem, amelyek csupán alkalmi juttatásokban részesítették labdarúgóikat, ám rendszeres fizetésük már túlságosan nagy terhet rótt volna rájuk. Ráadásul a hatalom nem szimpatizált a labdarúgással, az állam hátráltatta a profizmus bevezetését - egyrészt úgy gondolták, hogy a testedzés magasztos céljaival összeegyeztethetetlen, ha valaki pénzért sportol, másrészt a radikálisok - antiszemitizmustól vezérelve - úgy vélték, hogy a futball a "galíciaiak" üzlete. Sokkal nagyobb probléma volt a sporteseményekre kivetett vigalmi, forgalmi és testnevelési adó, melyek a rendőrségi díjakkal együtt a mérkőzések bevételének felét-kétharmadát (!) vitték el. A nyílt profizmus kialakulását kimondottan hátráltatta, hogy az 1917-ben bevezetett, a városok által kivetett, a sporteseményeket is terhelő 10, majd 12,5 százalékban megállapított vigalmi adó kulcsát 1925 elején Budapesten - kizárólag a professzionalista rendezvényekre! - 25 százalékra emelték.
A professzionalizmus legalizálását végül három tényező segítette elő. Az első a kispesti profiper volt. 1921 végén kiderült, hogy a Kispesti AC csapatánál két pénztárkönyvet is vezettek: a feketekönyvelés tartalmazta a labdarúgók járandóságait és a mérkőzések pontos - a bevallottnál jóval magasabb - bevételeit. Az MLSZ a vezetőkön kívül tizenegy labdarúgót büntetett meg: néhányuk játékjogát hónapokra felfüggesztette, többségüket profivá nyilvánította (ami gyakorlatilag örökös eltiltást jelentett). A kispestiek azonban nem nyugodtak bele, hogy az MLSZ rájuk osztotta az álamatőrség elleni harc mártírjának szerepét. 1922 elején a kispesti labdarúgók a Nemzeti Sportban megjelent vallomásaikban leplezték le az "amatőr" futball ügyeit. Az MLSZ-nek ezek után jóformán az egész első osztályt profivá kellett volna nyilvánítania - amit természetesen nem tett meg, hiszen ezzel lefejezte volna a magyar labdarúgást. A szövetség vezetői számára a kispesti profiper egyértelművé tette: az amatörizmus menthetetlen.
Fontos momentum volt az 1924-es párizsi olimpiai kudarc is. A végső győzelemre esélyes válogatottunk a nyolc közé sem jutott, miután váratlan vereséget szenvedett Egyiptomtól (3-0). A meccs után kiderült, hogy az olimpián a játékosok még az öltözőben is a pénzről beszélgettek. A felbőszült drukkerek utcai tüntetést rendeztek, s parlamenti interpelláció is elhangzott a vereség miatt. Párizs után az első osztályú egyesületek elhatározták, hogy szétválasztják a profikat és az amatőröket. A politika azonban közbeszólt: a belügyminiszter hatósági biztost küldött az MLSZ-be, a sportot felügyelő Országos Testnevelési Tanács nyári futballtilalmat rendelt el (vagyis nyáron nem lehetett nyilvános mérkőzéseket tartani), 1925 elején pedig bevezették a testnevelési adót, amelyet a sportesemények bevétele után kellett fizetni. Az adó célja kimondatlanul is a futball bevételeinek (további) megsarcolása volt.
A profizmus legalizálására a legnagyobb hatással kétségkívül az volt, hogy a közép-európai országokban hivatásos bajnokságokat rendeztek. 1924 nyarán Ausztriában - Anglia (1888) és Skócia (1890) után a világon harmadikként -, majd 1925 januárjában Csehszlovákiában is törvényesítették a professzionalizmust. Az olaszok ugyan hivatalosan nem vezették be a profizmust, de engedélyezték a csapatoknak, hogy külföldieket szerződtessenek, és szemet hunytak a labdarúgók pénzelése fölött is. Magyarországon mindeközben változatlan élességgel zajlott a profik illetve amatőrök - politikai és felekezeti villongásokkal tarkított - harca. A külföldi klubok viszont sokkal jobban és immár legálisan tudták fizetni labdarúgóinkat - nem csoda, hogy egy év alatt többtucatnyi kiváló magyar futballista választotta a külföldi, biztonságot nyújtó profikeresetet. (Az elvándorlás addig is a magyar futball egyik legsúlyosabb problémája volt: az 1920-as évek első felében élvonalbeli labdarúgóink legalább fele hagyta el Magyarországot, a Törekvésből például 27 játékos távozott külföldre.)
A vándorokat csak úgy lehetett hazacsalogatni, ha itthon végre rendezik a professzionalizmus ügyét. Profik és amatőrök szétválasztása - bár nem hivatalosan - már 1925 nyarán megtörtént: az amatőrséget preferáló klubok nem indultak a bajnokságban, hanem a MAC Jubileumi Serlegéért és a BTC Iszer Serlegéért játszottak. 1925 őszétől az MLSZ-en belüli szekértáborok békülékenyebb hangot ütöttek meg egymással. 1926 januárjában a BTC javaslatára megalakult a Kibontakozási Párt, célja az amatőrök (Amatőr Párt) és álamatőrök (Szövetségi Párt) közötti béketeremtés volt. A három oldal tárgyalásokat kezdett, és 1926. március 8-án megegyeztek: ősztől profibajnokságot rendeznek. 1926. július 27-én 23 klub megalakította a Magyar Professzionalista Labdarúgók Szövetségét, mely az MLSZ alszövetségeként működött. 1926. szeptember 8-án megkezdődtek a bajnoki küzdelmek a profiliga első és második osztályában.

A szétválasztás

nem azt jelentette, hogy profi- és amatőrklubok külön bajnokságban szerepeltek. Az egyesületek megtartották amatőr labdarúgócsapataikat, de ezek mellett párhuzamosan profi szakosztályokat is létrehoztak (például az FTC, az MTK és az UTE a budapesti amatőr, a hivatásos Ferencváros FC, a Hungária FC és az Újpest FC pedig az országos profi első osztályban indult). A magyar labdarúgásban a Budapest-vidék felosztást (1926-ig nem indulhattak vidékiek a bajnokságban) egy másik kettős struktúra váltotta fel: a profikat az amatőrök mellé (és nem fölé!) rendelték. Az amatőrök játéktudása ugyan lényegesen szolidabb volt a profikénál, ám az amatőr első osztály nem a bajnoki harmadosztályt jelentette - az amatőrök és a profik két "alrendszert" alkottak, melyek között nem volt "átjárás" (vagyis az amatőrök bajnoka nem jutott fel a profi másodosztályba).
A szétválasztás legnagyobb érdeme az volt, hogy végre sikerült rendet tenni: a futballistákkal szerződést kötöttek, szabályozták a fizetéseket. A játékosok alapilletménye heti öt és hatvan pengő között mozoghatott, győztes találkozók után legfeljebb negyven, döntetlen esetén tizenöt pengő prémiumot kaphattak, ezt egészítették ki a külföldi túrák bevételei. A legjobb labdarúgók havi jövedelme a több száz pengőt is elérhette, de a profik többségének a futball mellett dolgoznia is kellett. (Összehasonlításképp: egy segédmunkás 70, egy szakmunkás 130-170, egy középiskolai tanár 170-200 pengőt keresett havonta.)
Hasonló részletességgel, az angol szisztémát átvéve szabályozták a profik átigazolását is. A játékosokat egy évre szerződtették, az egyesületeknek június 1-jéig kellett bejelenteniük visszatartási, átengedési, illetve szabadlistájukat. A visszatartási listára azok kerültek, akikre továbbra is igényt tartott klubjuk, az átengedésire pedig azok, akik átigazolási díj ellenében távozhattak. A szabadlistára azokat a futballistákat tették, akikre klubjuk már nem tartott igényt.
A profizmus bevezetésének köszönhetően tömegesen érkeztek haza a külföldre vándorolt labdarúgók. Kétségtelen, az új rendszer sokkal tisztább viszonyokat teremtett a sportágban. Ám a profizmus hamarosan válságba került - igaz, erről már nem a futballszféra szereplői tehettek. A begyűrűző (világ)gazdasági válság megroppantotta a klubok anyagi alapjait, ráadásul jövedelmező külföldi túrákat is egyre nehezebb volt lekötni. Ennek ellenére az 1940-es évek végéig működtek profiegyesületek Magyarországon. Akkor viszont a politikai rendszerváltással újra beköszöntött az álamatőrség korszaka, amely a bundázások, a csencselés, az erőszakos átigazolások, a fiktív sportállások, a vesztegetések terepévé tette az egyébként rendkívül színvonalas labdarúgásunkat.

Szegedi Péter