1998, Párizs, francia-brazil döntő a világbajnokságon. A gallok sima hármassal küldik haza a jobb sorsra érdemes dél-amerikaiakat. Utólag jön a magyarázkodás, ami egyre inkább hivatalos szöveggé válik: Ronaldo sérülten játszott. Ronaldót, az évtized egyértelműen legnagyobb játékosát nem merték kihagyni.
1954, Bern, német-magyar döntő a világbajnokságon. Puskás megsérül a csoportmeccsek alatt, kihagyja a brazilok, és az uruguayiak elleni kieséses szakaszt, hogy pályára léphessen a döntőben - sérülten. Puskás ugyan gólt lő, vezetünk is 2-0-ra, de ekkor még nem lehetett cserélni a meccseken, ha felmentél a pályára, vagy végignyomtad, vagy emberhátrányba kerültetek.
2009, Kairó, ghána-magyar elődöntő az U20-as világbajnokságon. Kedden egy újabb megszorító-csomag erejével hatott társadalmunkra a hír: Németh Krisztián kihagyta az edzéseket, valamilyen vírusos izét kapott el. Másnap pályára lép az elődöntőben, és neves elődeihez hasonlóan - szenved. Egervári mert cserélni, félidőben lehívta a csapat legnagyobb nem eltiltott sztárját, és helyette Balajtit, a korábbi negyedik számú támadót küldte be.
Ronaldo, Puskás, Németh. Az elsőt sajnáljuk, de nem annyira, mert egy brazil válogatott játékosnak általában lesz még alkalma döntőzni. A másik kettő viszont a mi almunk kölke, számukra a lehetőség mindig egyedi, és vélhetően megismételhetetlen. Bátorság kell egy Puskást padon hagyni vébédöntőre, de ugyanígy bátorság kellett volna Némethet is pihentetni. Még mielőtt bárki félreértene, szó sincs arról, hogy bárkinek is a nyakába varrnék bármit. Ha az orvosi stáb, és a játékos azt mondja menetkész, akkor nincs edző ezen a tornán, aki ki merné hagyni Némót.
Megint kesergővel kezdtem, pedig egyáltalán nem szeretnék ilyen hangulatot adni a posztnak. Mert.
Az első félidő sikerült, ahogy sikerült. Volt már jobb is. Puffogtathatnánk a jól bevált frázisokat, hogy nyomta őket az esélyesség terhe; megrendültek a tét súlyától; kijött rajtuk a mentális, meg a fizikai fáradtság - de nem tesszük, mert egyszerűen aljas szemétség lenne részünkről. U20-as korosztályban vagyunk, hadd legyenek már kicsit izgulósak a srácok. Egyáltalán nem szégyen, pláne nem számon kérhető vétek. Oké, Présinger hibázott egy (két?) nagyot, de ne legyen már belőle is Kocsis Lajos, akiről rosszmájúéknak csak az a bizonyos rosszkor eladott labda maradt meg, vagy Lőw Zsolt, akit mindmáig kísért a norvégok szelleme.
Tiszta sor, az első etapban lefociztak minket a ghánaiak, akik egyébként nem mutatattak túl sokat, csak azt, amit tudnak. Néhány passzból gyorsan megérkezni a kapunk elé, és ott lesz majd, ami lesz. Ezt nagyon tudják.
Második félidő. Bejött Varga Roland, és Balajti, lement Présinger, és Németh. Az öltözőben maradók listája abszolút érthető, az újaké pedig csak az első percekben meglepő. Kiss átmegy jobbhátvédbe, Varga és Zámbó pedig együtt oldja meg a balszélt. Pillanatokon belül érzékelhető a változás, gördülékenyebb, és fokozatosan gólveszélyesebb a játékunk. Elől Simon, és Balajti begyűjti, megtartja a labdákat; Varga, Gosztonyi menetrendszerűen érkezik. Van lövésünk, és van helyzetünk.
Egervári nem szívbajos, a félidő közepén átáll háromcsatáros játékra. Ismét egy szinttel javul a játékunk. A három védekező középpályás helyett kettő marad a pályán, több a tér mezőnyben, kevésbé zavarják egymást. Elől a három támadó egymást váltva játszik szélsőt, és középcsatárt. Ahogy lett mozgás, lett komoly gólhelyzet. Ghánán látszik, hogy megzavarodott. Futács gyorsan gólt szerez, húsz perc, és mínusz egy - belátható távolság.
Nyomunk, nyomunk és nyomunk, de milyen a sors - mi kapunk gólt. Amíg temetik jónevű szpíkereink a csapatot, addig Balajti újra kezelhetővé teszi a gólkülönbséget. Sajnos a hátra lévő öt-nyolc percben már nem sikerül újabb gólt szereznünk, pedig szinte mindent megpróbáltunk. Hátul egy-az-egybe védekezünk, mindenki támad, mindenki letámad. Vége.
Mindenféle pátoszt mellőzve, ki kell jelenteni, ez a csapat tegnap nem vallott szégyent. Az első félidő gyenge játéka után, tartalékosan, felforgatott szerkezetben is olyan másodikat hozott le, ami után mindenki megnyalhatná tíz ujját, ha képes lenne elvonatkoztatni attól, hogy ez a döntőnkbe került.
Nem szeretnék nagy terhet akasztani a srácok nyakába, de ez a Ghána bőven a verhető kategóriába tartozott. Jó, rúghattak volna egy sima négyest negyvenöt perc alatt, de nem tették. Szörnyű leírni a magyar futball jelenlegi közállapotai között, mégis: a döntőt inkább mi buktuk el, mint a ghánaiak nyerték meg. És ennél nagyobb elismerés azt hiszem nincs egy csapatnak. A győztes vesztes státusza teszi őket még inkább a szurkolók kedvenceivé.
A játékosok értékelését most mellőzném, egyszerűen nem lenne fair egy olyan csapattal szemben, amelyiken látszik, hogy minden tud játékosa a másik játékosért, és a válogatott érdekéért küzdeni. Csapat.
Pénteken öttől Costa Rica ellen a bronzért játszhatnak, és reméljük olyan eredményt érnek el, amivel rövidtávon is megbékélnek a srácok. Ahogy majd pereg az idő, és később visszatekintenek, biztosak vagyunk benne, hogy életük egyik legszebb élményeként fognak emlékezni az Egyiptomban eltöltött három hetükre. Nem csak ők, mi is.
Sikerült egy mainstream népsportos értékelést kerekítenem, amit ugyan szégyellek, de a véleményem akkor is vállalom.
