Ismét túl vagyunk egy éven, és még mindig van, akit érdekel a magyar futball. Gondoltuk összetrombitáljuk mind a két tucatnyi Szent Őrültet egy sörözgetős évértékelésre, de végül mégis inkább egy poszt mellett döntöttünk. Nagy segítségünkre volt ebben a mai Népsport hasábjain nyilatkozó prominensek sora, akik szinte egymást túllicitálva próbáltak meggyőzni, hogy idén bizony színvonalemelkedést tapasztaltak. Legalább ők.
Rendben, a Debrecen elhozta a Liverpoolt, ami szép dolog, mert ők általában csak a BL kedvéért mozdulnak ki Angliából; a válogatott szeptemberig tartotta magát; átadták a telki edzőkomplexumot; Puskásról díjat neveztek el; és az U20-as srácok évtizedek óta először hoztak haza érmet nemzetközi tornáról - de. Az a fránya de nem csak Bocsák Miklós klaviatúráján számít állandósított betűpárnak, hanem mindannyiunkban ott bujkál valahol. Szóval, de egy cseppet sem léptünk előre, mert a válogatott végül mégis negyedik lett; a Debrecen pontot sem szerzett; és még a bundavádak özöne is ránk zúdult.
Mégis, mindent összefoglalva, azt kell mondjuk: 2009 közepes év volt. Hogy jobb, mint a tavalyi és rosszabb, mint a jövő évi, vagy rosszabb mint a tavalyi, és jobb, mint a jövő évi, azt mérsékelten sem fogjuk feszegetni, mindenki döntse el maga.
GM49 - Csináljatok valamit
Az év maxiriszpektje: a Népstadion 275ezres nézőközönsége.
Kell-e több egy magyar szurkolónak, mint a remény csírája? 2009 bebizonyította, hogy kell, de némi sajtórásegítéssel ez is könnyen megoldható. Amíg Olaszországban a Juventus vezetői azon gondolkodnak, hogy kisebb(!) stadionba költözzenek, addig itthon bővíteni kellet a legnagyobb sportcélú létesítményünket. A Népstadionban rendszeresen többen tették tiszteletüket, mint Szekszárd nevű megyeszékhelyünk lakossága. Azt pedig külön sikerként kell elkönyvelni, hogy nem Demjén Ferenc hozta újra össze az embereket, hanem a válogatott és a Debrecen klubcsapata. Persze ettől még lehet sajtból a Hold.
Az év csapata: a világbajnoki harmadik U20-asok.
Minden indoklást feleslegesnek tartunk, továbbá nem nyitunk vitát arról, hogy miért nem a Debrecen. Csak!
Az év citromdíjasa: a Budapest Honvéd.
Komoly vitában voltunk magunkkal, amikor dönteni kellett a Fradi, az MLSZ elnöksége és a van Buuren-féle utánpótláskoncepció között, mi mégis a Kispestet választottuk. Nem érdemtelenül. Hemi bácsi előbb elhappolja a Diósgyőri ultrák elől a ludányhalászi dalfesztivál zsűrijét edzőnek, majd rutinszerűen kicseréli az állományt, mégis minden marad a régiben. Eredménytelenség és a szurkolók abszolút közönye. Menet közben ugyan összejön egy Magyar Kupa, de mivel az szinte a kispestiek felségjoga, így nem is számítjuk be ellenérvként.
Az év reális helyzetértékelése: Wilco van Buuren menesztése.
Tavaly ősszel tort ült emeleszéknél a sztereotípia. Minden hollandot Guus Hiddink és Rinus Michels ötvözetének hittek, akinek nevében megtalálható a magyar nyelv létigéje, a van. Azóta viszont fényesen kiderült, hogy a büdöske nem tulipán. Van Buuren mester eredményt nem, elhallgatást viszont jócskán produkált a neki biztosított csaknem kilenc hónapban. Állítólag játékosai jelezték felé a szlovákok és a walesiek elleni bundára utaló jeleket, mégsem tett semmit. Érdekes, hogy nem ebbe, hanem az eredménytelensége bukott bele. Fura ez mifelénk.
Az év ismeretlen befektetője: a Vasast felvásárló cégcsoport.
Eddig azt hittük kevés pofátlanabb ember van a Celladam nicket viselő gyógyszergyárosnál, de a Bohócliga mindig képes meglepetésekre. A Vasas befektetőiről egyelőre annyit tudunk, hogy valami olasz-svájci cégcsoport áll a háttérben, Mészöly Géza viszont mégis repült. Olyan ez, mint amikor az egyszeri alkesz bemegy a kisboltba, és szól: holnaptól a Győri Kevert helyett Tikettes sört áruljanak, mert jövőre ő lesz itt a tulaj. Sajnáljuk Gézukát, de nem annyira, mint márciustól, amikor vélhetően átül a Honvéd frissen megüresedett kispadjára.
Az év közönségsikere: az őszi második forduló.
Futballunk színvonalát némileg reálisan értékelve, azt az állítást kell megfogalmaznunk, miszerint a második fordulónál nézőbarátabb rundót még nem rendeztek a Bohócliga történetében. Két zártkapu mellett otthon játszott az MTK, vagyis három meccs ab ovo bosszankodás mentesre sikeredett. Ráadásul a Fradi egyetlen értékelhető teljesítményét is ekkor nyújtotta a Zete elleni 4-1-el.
Az év búcsúzói: Molnár Zoltán és Tóth András.
Legalább egy évtizeden át minden magyar szurker álma volt, hogy éles helyzetben találkozzanak a pályán. Sokáig tartotta magát a legenda, hogy a Konami milliókat ígért a kereskedelmi és szomszédos jogaikért a Street Fighter 4. részének új szereplőkkel való felfrissítéséhez. Special skillként lett volna benne két lábbal sípcsontvédő fölé csúszás, illetve rövid nekifutással indított lefejelés. Biztosak lehetünk benne, hogy jobb körökben a Molnár-Plókai-Tóth-Mátyus tengelyt fogják még a Steinitz-Jascsák-Podhola fedezetsorhoz hasonlítani.
Hiánypótlásként, az év Tóth Andrása: Csertői Aruél.
Szegény Aurél pályafutása olyan rövidre sikeredett, hogy nem próbálhatta ki magát betonkemény középhátvédként. Rögtön a csatársorból rúgta kispadra Mátyus Jani. Pedig ha Aurélnak lett volna alkalma levezetni a benne felgyülemlett feszültséget, akkor meg sem kísérli a Bódog Tamás elleni akcióját. Így viszont a rutinos (Bundesligát is megjárt!) jobbhátvéd eljátszotta a nagyhalált, némi ügyvédi és köztörvényességi rásegítéssel. Aurél az ősz további részében Kecskeméten vadászhatott a megyei rivális Baja beszivárgó szurkolóira.
Az év karakánja: Pintér Attila.
Tomas Medved óta nem fordult elő a Bohócligában, hogy a regnáló gólkirály ne lőjön gólt a következő idényben. Valahogy mégsem tudjuk Bajzát Pétert sajnálni. Habár elismerjük, hatalmas luxusnak tartjuk a győri játékospolitikát, főleg annak fényében, hogy fordulónként épp csak meglőtték az egy gólt. Igaz, legalább nem kaptak.
