Túljutottunk az eurokupák első selejtezőin, pihengélésre azonban nincs lehetőség: következik a második kör, amelyben már valamennyi, versenyben maradt reprezentánsunk megcsillogtathatja képességeit. A győri diadalmenet örömére ma – kisebb brainstorming keretében – ismét megmerítkeztünk a kazah futball varázslatos világában. Ennek publikálásával még várunk, egyrészt, mert a kisalföldiek a jelek szerint azt szeretik, ha az ő ellenfelüket hagyjuk másodiknak, másrészt magunknak is hagynánk egy-két napot, hogy az élmények leülepedjenek. Fentiekre tekintettel a szomszédolást helyeztük előtérbe, így a kupacsapataink útjába sodort ellenfeleket mantrázó sorozatunkban ezúttal Mariborban vizitálunk.
A „Dráva gyöngye” művésznéven is emlegetett Maribor városáról először 1164-ben tesznek említést, akkor Marchburch (jelentése körülbelül: határvár) néven menedzselték a települést a kortársak. Az első említéshez képest meglepően korán, alig 90 év múlva már városi rangot kapott, majd a XIII. század végétől (folyamatosan Habsburg kézen maradva) látványos fejlődésnek indult (főképp anyagi javak, nem pedig lakosságszám tekintetében). Nevéhez méltóan elsősorban végvári funkciók ellátásában jeleskedett, a törökök 1532-es és 1683-as tisztelgő látogatásának is sikerrel ellenállt. A városka lakosainak életében ezt követően is elsősorban a nyugalom és a jólét maradt a vezérfonál, egészen a XX. századig, amikor az első világháború és főleg annak lezárása kissé megemelte a lakosság adrenalinszintjét.
A háború előtti állapotokból eredeztetve (maga a város 80%-ban németajkú volt, a környező településeken viszont kizárólag szlovének tengették életüket) mindkét alakulóban lévő állam (Német-Ausztria, illetve a Szerb-Horvát-Szlovén Állam) saját tulajdonjogát kívánta deklarálni. Egység helyi szinten sem fogalmazódott meg: 1918-ban a várost katonailag irányító Holik ezredes egy állományi gyűlésen Mozart szülőföldje mellett tette le voksát, ez viszont nem tetszett a gyűlésen való részvételt munkaköri feladatának nem tekintő Maister őrnagynak, az ő szívéhez ugyanis a délszláv formáció állt közelebb. Maister rövid idő leforgása alatt összetákolt egy szlovén hazafiakból álló alakulatot, amellyel sikeresen kikergette az osztrák pártiakat a városból, majd a szintén Ausztria felé húzó városházát is gatyába rázta. Természetesen a másik oldal sem adta fel, végül a skandallum csúcspontjaként 1919. január 27.-én egy spontán egymásra lövöldözős mókát is lebonyolítottak a felek a város piacterén, tucatnyi áldozattal. Az esemény után a két tábor a Tornyi Barna-Tóth László perpatvarokat elhomályosító lelkesedéssel igyekezett a másikra kenni a felelősséget. Ez az egyébként is helyzeti előnyben lévő szlovénoknak sikerült meggyőzőbben, így a béketárgyalások során gond nélkül csapták a délszlávokhoz Maribort. A következő pár évtizedet egymás kölcsönös likvidálásával töltötték a felek: a huszas-harmincas években a jugók a német iskolák, klubok bezárásával kedveskedtek a kisebbségnek, válaszul a németek az 1941-es megszállás után a szlovén lakosság deportálásában látták a város fejlődésének zálogát, végül Titóék a háború után a városban maradt német ajkú lakosságot kérték fel arra, hogy szíveskedjenek új lakhely után nézni.
A város a jugoszláv államszövetség keretein belül (remek fekvésének is köszönhetően) ipari, közlekedési és kulturális központtá nőtte ki magát. Szlovénia önállóvá válásával csökkenni kezdett a fordulatszám, amely egekbe szökő munkanélküliség formájában manifesztálódott. A negatív spirálból az utóbbi években kezdett kikecmeregni a 110 ezres lakosságával Szlovénia második legnagyobb városának számító, ennek ellenére a kedélyes vidéki kisváros imidzsével operáló település.
A szlovén válogatott az elmúlt húsz évben a kicsi a bors, de erős koncepciójának jegyében két VB-n és egy EB-n is megmutathatta magát. A pótselejtező-specialistának számító társaság első nagy sikere a 2000-es EB-selejtező sorozat volt, ahol Zahovics és társai csoportjukban a második helyig avászkodtak, a playoffban pedig 3-2 arányban móresre tanították Ukrajnát - magán a tornán 2 pontot szereztek és utolsók lettek csoportjukban. Mindez nem szegte kedvüket és 2002-ben már világbajnoki részvétellel is büszkélkedhettek a megszokott menetrendnek megfelelően: a csoport második helye után a pótselejtezőben ezúttal a románokra csapták rá a bejárati ajtót a jól bejáratott 3-2-es összesítéssel, amely még akkor is figyelemre méltó, ha utána magán a vébén már nem sikerült pontot szerezniük. A 2004-es EB selejtezőiben is összejött az obligát pótkvali, ahol azonban a horvát szomszédság megállította a szlovén fergeteget. Ezután a csapat leszálló ágba került, ahonnan csak a 2010-es világbajnoki selejtezőkre kecmeregtek ki: egy újabb csoportmásodik hely után a surranópályán 2-2-vel, idegenben rúgott góllal penderítették ki Oroszországot. A dél-afrikai happeningen 4 pontot és egy harmadik helyezést mutathatott fel csoportjában a társaság, amelynek keretében a légiósok dominálnak. Otthon játszó labdarúgót kettőt találunk, mindketten a Maribort izmosítják és védők - Eldevin Dzsinics és Suad Filekovics a vébé három mérkőzését játéklehetőség hiányában a kispadon végrehajtott fagyoskodással hasznosította. (Érdekesség, hogy Dzsinics személyében délnyugati szomszédaink olyan játékost is kivittek a tornára, aki még soha nem lépett pályára a szlovén válogatottban.)
Klubcsapataik is igyekeznek, de próbálkozásaik jellemzően nem végződnek zajos sikerekkel. Eddig egy BL-csoportkört ünnepelhettek, ezt a Maribor érte 1999-ben (úgy, hogy a selejtezőkben a Lyonnak is fügét mutatott) - a csoportban a Lazio, a Bayer Leverkursen és a Dinamo Kijev társaságában 4 pont és egy 4. hely jött össze. Szintén maribori részről kétszer sikerült eljutni az utolsó selejtező körig, majd a küszöbön eltaknyolni. Rajtuk kívül a Goricának volt még egy bíztató kísérlete, 2004 nyarán előbb a Flora Tallinnt, majd az FC Köbenhavnt elsöpörve jutottak el az utolsó kanyarig és részesülhettek egy kiadós (összesítésben 9-0-ás) nyakon vágásban az AS Monacótól. A KEK-ben az Olimpija Ljubjana 1996-ban ünnepelhetett egy nyolcaddöntőt, ahol az AEK Athén lapította ki a társaságot 6-0 arányban. Megemlíthető még a Koper, amely 2004-ben az Intertotóban mutatott be egy 4 körön át tartó fáklyás menetet. Bajnokságukat, a nyelvtörőnek is alkalmas nevű Prvaligát őszi-tavaszi rendszerben, tíz csapattal bonyolítják.
A fehérváriak kupaellenfele jelen formájában 1960-ban került megalapításra, a jogelődnek elfogadott 1. SSK Maribort viszont 1919 júniusában gründolták egy hangulatos tavernában. A klub 1920-ban már földterületet kapott stadionépítés céljából, amelynek kivitelezésében a játékosok is részt vettek, társadalmi munkában (példát mutatva ezzel XXI. századi magyar sorstársaiknak, akik télvíz idején esetenként a pályán felgyülemlett hó ellapátolásával járulnak hozzá létesítményük karbantartásához). A jogelőd története kimagasló eredményeket nyomokban sem tartalmazott, a legfőbb sikernek az tekinthető, hogy 1954 nyarán feljutottak a jugoszláv másodosztályba. Az újabb magaslatok meghódításáról szóló álmok 1960-ban értek véget, mikor az egyesületet megszüntették. A jogutódnak számító NK Maribort 1960. december 12.-én került megalapításra, lila-fehér klubszínekkel, amelyek az idők folyamán lila-sárgára módosultak (miközben a csapat az önérzetes "Egy klub, egy becsület" szlogennel, valamint himnusszal is gazdagodott).
A társaság 1961-ben a szlovén bajnokságba nyert besorolást, amely elnevezés marketing szempontból kétségtelenül megnyerőbb, mint a jugoszláv NB III, netán a területi bajnokság. A Violák a jelek szerint nem érezhették magukat annyira jól odalent, mert rögtön az első évükben megnyerték a versengést, majd az osztályozón kiváltották a jugó másodosztályba szóló beszállókártyát. Az évek folyamán birtokba vették az átépített stadiont és sor került a szlovén el clásciónak számító (napjainkban a szurkolótáborok részére a felhalmozott pirotechnikai eszközök hasznosítására is kiváló lehetőséget nyújtó) Maribor-Olimpija Ljubjana első felvonására is. Simunics edzőpápa regnálásának köszönhetően 1967-től már az első osztályban terjeszthetik az igét öt éven keresztül - az 1972-es kiesést követően a továbbiakban itt már nem tették tiszteletüket, a csapat a függetlenné válásig hátralévő nagyjából húsz esztendőben a másod- és a harmadosztályú pontvadászat közötti liftezés kimagasló színvonalú kivitelezésében találta meg fő profilját.
Szlovénia függetlenné válása után rögtön az első osztályban találták magukat - ez az időszak még főképp a kupagyőzelmekről szólt, a Szlovén Kupa első és harmadik kiírását is behúzták. A klub aranykorát az 1996 és 2003 közötti periódus jelentette, mikor zsinórban hét bajnoki címet takarítottak be, valamint időnként kupagyűjtő szenvedélyüknek is hódoltak. Ebben az időszakban annyira felvirágzott az egylet, hogy a büdzséből egy bohócligás celeb megszerzésére is futotta - az egyszeres magyar válogatottak végeérhetetlen táborát gyarapító Sztipánovics Barnabás a maribori csatársor ékköveként 2000 és 2002 között terrorizálta a jobb sorsra érdemes szlovén hátvédeket. Barnus a két év alatt 43 meccsen 18-szor büntetett, többek között az Olimpija elleni szuperderbin is bevert egy győztes gólt (mely később a bajnoki cím megszerzése szempontjából is sorsdöntőnek bizonyult), végül 2002 nyarán katapultált a világverő APOEL Nicosiához (nyilvánvalóan szakmai fejlődésének elősegítése érdekében). Távozása után nem sokkal a klub leszállóágba került: 2004-ben még összejött egy kupagyőzelem, utána viszont a Kárpát-medence szindróma uralkodott el a klubnál: krónikus fizetésképtelenség jelentkezett, melynek során a csapat megszűnése is felvetődött. Ezt végül megúszták a Violák, de a távozókat csak az ificsapatból, valamint néhány ingyen igazolható légióssal tudták pótolni, így a korábbi sikerek folytatására nem maradt esély. A szopóág 2008 nyarán ért véget, mikor a szlovén legenda Zahovics szakmai igazgatóként, Darko Milanics pedig edzőként tűnt fel a klubnál: 2009-ben (hat év szünet után) újra leigázzák a hazai első osztályt. A 2010. májusban véget ért idényben ezüstérmet szüreteltek 18 győzelem - 8 döntetlen - 10 vereség kombóval, valamint megnyerték történetük hatodik Szlovén Kupáját. A dicsőséglistán szereplő 8 bajnoki cím (4 ezüsttel és 3 bronzzal kiegészülve) a Rekordmeister titulus viselésére is feljogosítja a klubot, amely jelenleg egy Szlovén Szuperkupával is dicsekedhet (jelen sorok írásával egy időben gyűjthetik be a másodikat, ha sikerült eltángálniuk a bajnoki címvédő Kopert).
Eredménysorukból következően rendszeres résztvevői a nemzetközi kupáknak, legnagyobb sikereiket fentebb ismertettük. Legutóbb, a 2009/2010-es idényben bajnokként indultak a BL második selejtező körében, ahol 3-1 arányban elintézték a WIT Georgia Tbiliszit, a folytatás viszont már nem tartogatott sikereket: az FC Zürich 5-3-as összesítéssel tessékelte át őket az EL-selejtező purgatóriumába, ahol a Sparta Praha ellenében 0-3-mal találtattak könnyűnek.
A csapat napjainkban főképp a hazai erőkre épít, a már említett Dzsinics és Filekovics mellett korábban Mejac és Bocsinovics is erősítette a szlovén válogatottat. Három légiós 
után fizetnek tb-járulékot, közülük ketten horvátok - Mezga és Pavlicsics odahaza nem váltották meg a világot, szerencsére a szomszéd kertje zöldebbnek bizonyult. A harmadik légiós a csapatkapitány, Marcos Tavares - a brazil matador jelentős nemzetközi kitekintéssel rendelkezik, a szlovén bajnokság legjobb játékosa cím 2009 tavaszi begyűjtése előtt a malajziai és a ciprusi bajnokság szépségeibe is belekóstolt. A csapat hazai meccseit a Dráva bal partjánál fekvő, magyar fordításban Népkertet jelentő Ljudski vrt arénában játssza, a 12.435 nézős stadion esetenként a szlovén válogatott fellépéseinek is otthont ad.
Összeállításunk zárásaként a bandának az európai porondon aratott legutóbbi sikerét (a tavaly júliusi, zürichi triumfálást) ajánljuk megtekintésre (önsanyargató lelkületű olvasóinknak javasoljuk továbbá szintén tavaly júliusról a lila barátságos derbit, melynek keretében Újpest gigászai érezték szükségét annak, hogy a dicsőséges bukaresti hadjárat előtt Szlovéniát is meghódítsák).
