Túl vagyunk egy, a különböző válogatottak selejtezőit magába foglaló hétvégén, és két nap csúszással talán valamivel higgadtabban lehet elemezni a dolgokat. A nagycsapat az első tét-, az U21 viszont az utolsó téttel bíró meccsét játszotta, és mindkettő vereséget szenvedett. Normál esetben ilyenkor legyintenénk, hamar túltennénk magunkat a dolgokon, esetleg kicsit Sanyikáznánk, értetlenkednék, szidnánk a szövetségi kapitányt, satöbbi. Mondom, normál esetben. Jelen állás szerint azonban inkább egy valag kínzó kérdés fogalmazódik meg bennünk a mindenfelé világgá kürtölt koncepciók (-tlanságok?) függvényében.
2014-re tervezünk I.
Senki nem állította, hogy feltartott kézzel, mégis a sportszerűség zománcozott határait kulcscsomóval karistolva futunk neki a 2012-es eb selejtezőinek. Hat csapat a csoportban, ebből San Marino pofozógép, Moldovát sokan lenézik, Finnország velünk egy kategória, Svédország és Hollandia pedig továbbjutásra esélyes. Ez a valóság, szimplán egybeesik az UEFA sorsolási rendszerének kalapjaival.
Tétel: ha csak az egyik csapat is kijelenti, hogy számára "nem (ez a) fontos" sorozat, azzal a többiek játékát rontja el. Kísérletezünk, újra a jövő csapatát építjük, az eredmény másodlagos. Ilyen nincs! Ha egy ország labdarúgó szövetsége nevez egy sorozatra, akkor tessék a legerősebb csapatot pályára küldeni, ellenfélként viselkedni, és ha lehetőség van rá, beleszólni a pontok elosztásába. Ezt kívánja meg a Fair Play, és ezt várnánk el mi is, ha az utolsó körben, a már továbbjutott csapat győzelméért kellene rimánkodnunk, segítsen ki minket.
Értékelés: szemen köptük.
2014-re tervezünk II.
Ha a mostani sorozat másodlagos, valamint az tíz tétmérkőzést foglal magába, akkor miért volt szükség a továbbjutásban joggal reménykedő U21-es válogatott kulcsembereit idő előtt átemelni a nagycsapatba? Senki sem tagadja, hogy Koman (Elek, Vass esetleg Lázár, Németh, Gulácsi) megérett a felnőtt keretre, de egy saját magának ellentmondó hangulatkeltéssel, egyben el is vettük tőlük életük egy nagy lehetőségét, az olimpia szereplés (esetleges) kivívását.
Tétel: egy mentálisan erős utánpótlás-válogatott, amelynek tagjai a magyar futballt legfeljebb az akadémiák kollégiumi szobájáig követték, meccsrutinnal felvértezve, talán nagyobb hasznára lenne az építkezésnek, mintsem egyes darabjait kiragadva, hagyni szétesni a korábban felépített csapatot. Érezzük az ellentmondást? A jövő csapatát MOST építjük, MÁTÓL, és nem FOLYAMATOSAN, apránként. Wales ellen látható volt, nincs annyi aranytartalék a magyar futball kopottas trezorjában, hogy néhány játékosának kényszerű kiesése mellett, további, és talán értelmetlenül elvont elemeket hiánytalanul pótolni tudjon. Vass és Varga lesérült, Elek a felnőtteknél, és máris ott tartunk, negyedik, sőt ötödik számú, a korosztályba még beférő spílert kell előkapni a szinte semmiből (nem megsértve a valóban jól teljesítő Gyömbért). Az új kapitány melletti egyik legerősebb, sehol sem publikált, de mindenki által tudni vélt érv maga Gera, a válogatott vezéregyéniségének kérdése volt. Gera visszatért, játszik (sőt Szent Tehén), mégis lefejezték az utánpótláscsapatot, amikor elhozták onnan Komant, aki ugyan bizonyított a svédek ellen, de ezzel párhuzamosan hatalmas űrt hagyott maga után Fehérvárott.
Értékelés: hazug koncepció.
Meddig tart a szurkolók bizalma?
Tavaly ősszel a laikus kocadrukkerek szemében egy világverő válogatott képe bontakozott ki az egyiptomi éjszakában, hirtelen egy ország kedvencei lettek. Utánpótlás szinten elértek mindent, ami addig bennük volt, és most, mikor a korosztályukkal együtt haladva, komoly tétre menő sorozatba (olimpia) keveredtek, ugyanazzal a svunggal két szék között a pad alá is egyben. Sisa Tiborral indultak valamikor tinédzserként, majd jött Várhidi, Egervári és most Róth Antal. Négy kapitány egy korosztálynak sok, senki sem vihette végig a saját koncepcióját. Wales ellen kiestünk.
Tétel: a magyar szurkoló addig hordozza tenyerén az utánpótláscsapatokat, amíg azok eredményt mutatnak fel, és ellenpéldaként állíthatók a nagyválogatott elé. A tétel sajnos igaz, akármekkora blődliséget is állít. Utánpótlás szinten valóban nem kell, hogy az eredmény számítson, de ha úgy adódik meg kell ragadni a lehetőségeket. Felnőtt szinten viszont minden az eredményről szól. Abszurd helyzet, de a mögöttünk hagyott hétvégén az U21-től vártuk az eredményt, miközben Geráék a jövő csapatát építették Svédországban. Az utánpótlásba mindig és mindenkor képes a mezei szurkoló lehetőséget vizionálni, mert megszokta, a kirakatcsapatot ostorozni kell. Sajnos a közvélemény évtizedek óta félre van etetve. A játékost nevelni kell, és ha az véletlenül eredményt hozna, annak örülni. (Ízlelgessük a szót: utánpótlás. Után és pótlás.)
Kínzó kérdés: vajon mennyien lesznek a szinte tét nélküli, keddi Magyarország - Bosznia-Hercegovina U21-es selejtezőmérkőzésen?
Mennyit ér a tízmillió?
Hallhattuk, Magyarországnak helye van a világbajnokságon, mert a környező és nálunk kisebb lélekszámú Szlovénia és Szlovákia ott volt. Szép állítás, van benne némi igazság, én azonban mégis megkérdezném róla azt a tapétafoszlányt a szobámban, amit kínomban kapartam le hallatán.
Tétel: a világbajnoki (vagy eb) szereplés nem az országok népesség szerint sorrendje szerint selejtez, hanem önálló sorozatként, mindenki által 11-11 játékost a pályára küldve, úgynevezett mérkőzéseken. Brazíliához meccseket kell nyerni, és nem a termékenységi mutatók versenyében helyt állni. Olyan, nálunknál népesebb futballnemzetek, mint Belgium, Lengyelország, Oroszország szintén távol maradtak Dél-Afrikától, és valahogy mégsem a hálószobák sötétjében keresik a megoldást.
Értékelés: nettó hülyeség.
"A futball nem pénzkérdés."
Szokásunkkal merő ellentétben, kivételesen kitekintünk a magyar futball általunk lehatárolt karámjából, és nem megyünk el szó nélkül a Miniszterelnök Úr e félmondata mellett.
Tétel: a futball nem pénzkérdés.
Értelmezés I.: bármennyit adunk rá, ha ezen múlik.
Értelmezés II.: a futballunk nem lesz jó (jobb) attól, hogy bármennyit adunk rá, ha ezen múlik.
Az első értelmezéssel nem foglalkoznánk, egyszerűen csak baromságnak nevezzük. A második azonban megmozgatta a fantáziánkat, és reméljük, a Miniszterelnök Úr is hasonló gondolatot rejtett el kijelentése mögé. (Egyébként helyesen így hangzana olvasatunkban: a futball nem lehet pénzkérdés.) Egy ország labdarúgását két irányból lehet megszervezni, de ha a kettő nem találkozik egymással sehol, akkor inkább ártunk, mintsem használunk neki. Egyrészt szükség van egy töménytelen mennyiségű pénzt elnyelő kirakatra, és egy széles társadalmi háttérre. Az első valóban pénzkérdés, de mivel kirakatról, hovatovább üzleti vállalkozásról van szó, az állam szerepét erősen megkérdőjelezzük a fejlesztésében. A második, a széles társadalmi réteg viszont nem lehet pénzkérdés, mert alapjában a közösségek önszervező erején kell alapuljon. A megyei labdarúgás, a BLASZ, az iskolai futball és hozzá a helyben épült (építendő) pályák hálózata, amelyek összehozzák a családokat, a közösségeket, elsődlegesen nem a futball fejlesztésének terepei, hanem a társadalom mikrocsoportjainak egy speciális élettere. Ha létezik e széleskörű hálózat, a tehetségek felbukkanása adott, felkutatásukra a szövetség, a kirakategyesületek megfigyelői saját, jól felfogott érdekük függvényében áldozhatnak.
Álom: képzeljünk el egy futballt szerető, és a futballért tenni képes társadalmat, amely nem kívülről várja a megoldást, hanem maga szervezi meg alulról. A futball így valóban nem pénzkérdés.
Megannyi kínzó kérdés, amely egy gyengébben sikerült hétvége után hirtelen tört ki sokakból. Új futballirányítás érkezett a nyáron; új, és más mentalitású finanszírozó jelent meg az állam oldalán; és ki tudja hányadszor, újra reménykedni kezdett a magyar futball-közvélemény. Figyeljük meg, szó sem esik a vereségek pályán felfedezhető (sportszakmai) indokairól, az egy egészen más kérdés. Itt csapán arra kívántunk némileg rávilágítani, hogy mi a különbség a látottak és a hallottak között.
