Úgy hozta az élet, hogy munkámból kifolyólag egy hetet Skóciában tölthetek, egész pontosan Glasgowtól nem messze, egy kisvárosban, Greenockban illetve Largsban. Egyik munkatársam biztosította a lehetőséget, hogy megtekintsem vele a Rangers - Dunfermline skót Ligakupa-meccset, erről ejtenék pár szót. Mivel a skót és a magyar labdarúgás bizonyos fokig hasonló helyzetben van, ráadásul mi, magyarok hajlamosak vagyunk kissé lekezelően beszélni a skót fociról, úgy gondolom, megér egy összevetést, hogyan is néz ki egy egy ilyen találkozó a brit kistestvérnél.

Annyiból is jó alkalom lehet az összehasonlításra ez a meccs, hogy nem egy csúcsrangadóról van szó, mindössze Skócia egyik legismertebb egyesületének egy kötelezően behúzandó összecsapásáról, az egykor szebb napokat is megélt, ráadásul magyar vonatkozással is bíró, jelenleg második ligás kiscsapata, a Dunfermline elleniről. Hazai példákból már jól tudjuk, hogy a Ligakupa amolyan kötelező rossz, a nagyobb csapatok általában pihentetik ászaikat, így biztosítva lehetőséget a fiatalabb tehetségeknek, illetve a sérülésből, neadjisten eltiltásból visszatérő játékosoknak. Ez megmagyarázza a szerényebb érdeklődést is. Nincs ez másképp Skóciában sem, így erre a találkozóra is mindössze erős félház, nagyjából 25 ezer néző jelent meg, azért többé kevésbé elszórva az Ibrox lelátóin, így korántsem volt érezhető, hogy jócskán akadt üresen maradt ülőhely.

Sajnos kicsit késve érkeztünk a stadionhoz, pedig gondolhattam volna rá, hogy időben kiérjünk, okulva a nagyobb érdeklődéssel bíró hazai meccsek példájából. Egy szó, mint száz, jó tíz perccel a kezdő sípszó előtt parkoltuk le a kocsit, párszáz méterre a stadiontól, Don szerint (ő a munkatársam, saját szavaival élve "sensitive Rangers supporter". Bérlete van minden meccsre, nagyobbik fiával jár hétről hétre szorítani kedvenc csapatáért), cirka 10 percnyi sétára az Ibroxtól. Mivel úgy illik, hogy igyunk egy sört a meccs előtt, azt megtettük még indulás előtt (a helyi törvények szerint 1 pint még belefér), így a stadionhoz érve igencsak szólított a természet, a hívó szónak egy útbaeső gyorsétteremben tettünk eleget. Ezután szépen elsétáltunk a bejárathoz, szépen pittyentettünk a kártyákkal, majd felsétáltunk a helyünkre és a kezdésre már a székünköm ültünk. Azt gondolom, ez a példa ékesen bizonyítja, hogy akár több ezer néző esetén is megoldható a gond nélküli beengedés, megfelelő infrastruktúra esetén. Ha már infrastruktúra. A szünetben kimentünk wc-re (a sör nagy úr), ahol tisztaság fogadott, melegvíz, szappan és kéztörlő. Természetesen bőven visszaértünk a kezdésre, biztos a félház miatt...

Maga a találkozó azt hozta, amit vártam: mindkét csapat ment előre, egyértelműen nyerni akartak. A kapu mögötti tábortól feltüzelt hazaiaknak ugyebár kötelező volt a siker. Dacára a gyenge ellenfélnek, a kemény mag folyamatosan dalolva, dobolva bíztatta kedvenceit, és azután sem kezdtek el elégedetlenkedni, hogy 20 perc után még mindig 0-0 állt az eredményjelzőn. A vendégszurkolók szintén csodálatosak voltak, de erre még később visszatérek.

Mielőtt továbbmennék, pár szót a közönségről. Ahogy azt a tv-ben is látni lehet, Nagy-Britanniában családi program egy focimeccs. Rengeteg apukát láttam a gyerekével együtt szurkolni, sőt nem egy anyuka, barátnő is látható volt a nézőtéren. Azonban a mellettem lévő ülőhelyen egy 60-70 év körüli bácsi, Fred ült, aki a bemutatkozásom után rögtön mondta, hogy ismeri a "magyars"-t és személyesen látta a '60-as BEK döntőben Puskást. Sőt, mikor megkérdezte, kinek szurkolok itthon, akkor egyből vágta, melyik csapatról van szó, képben volt a jelenlegi gyengébb időszakáról is.

No, de vissza a meccshez. Szóval megérte nem elégedetlenkedni a 20. percben, mert egy védelmi hiba után megszerezték a vezetést a hazaiak, majd pár perc múlva gyorsan rúgtak még egyet, ezzel nagyjából el is döntve a meccset. Gondoltam én. Pláne, hogy a 35. perc tájékán szereztek egy harmadikat is, így kifejezetten simának tűnt a hátralévő szűk egy óra. Látszik, hogy magyar meccsekhez szoktam, így kissé meglepett, hogy 2-3 percen belül szépített a Dunfermline, így a szünetben 3-1 volt az állás.

Alig kezdődött el a második játékrész, mikor újabb golt szerzett az alaposan feltüzelt vendégcsapat, eksztázis közeli állapotba kergetve ezzel szurkolóit. Egy dolog tűnt fel ekkor. A hazai szurkolóktól egyetlen fújolást, fütyülést nem hallottam, hanem hatalmas buzdításba kezdtek. Jött is rögtön a negyedik Rangers gól, három percen belül. Jó tíz percre rá jött a meccs gólja, Jelavic pörgetett fel egy labdát majd ollózta a kapuba, úgy 11 méterről. Ezután sem változott a játék képe, bő húsz percen belül még hármat hintettek a hazaiak, remek volt a hangulat. És ez nem csak a hazaiakon múlott, hiszen dacára az újabb és újabb góloknak, a Dunfermline szurkolói egyfolytában dalolva éltették kedvenceiket. Azt a csapatot, mely bár a másodosztályban szerénykedik, de mégis sportszerű ellenfele volt a Rangersnek. Nem voltak durvák, 2-7-nél is mentek előre, nem ismertek elveszett labdát még ekkor sem. Látszott a csapaton és drukkereken is, hogy megtiszteltetés nekik az Ibroxban játszani és kötelező a legjobbat kihozni magukból. Úgy vélem, ez sikerült a csapatnak és táborának egyaránt, jóllehet ez a játékosoknak csak egy méretes zakóhoz volt elég. De még így is emelt fővel hagyhatták el a pályát lefújáskor.

A hazai szurkolókat már említettem, végig támogatták a csapatukat, a legviccesebb számomra az volt, mikor a Dunfermline egyik játékosát minden egyes labdaérintésénél fújolták, mint kiderült, szegény korábban a Celtic játékosa volt. Ezzel együtt roppant kulturált volt a légkör a stadionban.

Mint már említettem, az infrastruktúra remek, a szektorok között stewardok járkálnak egyfolytában, és segítenek, amiben tudnak. Persze vannak rendőrök is, a biztonság kedvéért, de nem volt szükség rájuk.

Mivel az elején kicsit késve érkeztünk, tartottam attól, mennyi időbe tellik majd kijutni a stadionból. Nos, körülbelül 2 perc volt, míg a helyünkről lesétáltunk a lépcsőkön (relatíve magasan ültünk) és kiértünk az utcára. Innen 10 perc az autóig majd újabb 10 perc után már az autópályán robogtunk. Ja kérem, így is meg lehet oldani 25 ezer ember kiléptetését és hazamenetelét.

Hazafelé úton azon gondolkoztam, hogy bár válogatott szinten nincs túl nagy különbség a két ország csapata között, klubszinten igenis van. És most nem csak arra gondolok, hogy a Rangers mégiscsak Európa egyik legpatinásabb csapata meg, hogy mennyivel több pénzből gazdálkodik. Hanem arra a milliőre, ami a sportágat a két országban körülveszi. Több, mint húsz éve annak, hogy először meccsen voltam, de egyetlen hazai találkozóra sem emlékszem, még sráckoromból sem, ahol ennyire összefonódott volna egy klub iránti szeretet és a családi szórakozás fogalma. Irígykedve néztem azokat az apukákat, akik az én kisfiamhoz hasonló korú srácaikkal nézték a meccset. Irígykedve néztem a kivetítőt, mikor olyan sms-ek futottak rajta, mint például: "Dave, We wish you a happy first Rangers game in your life. Mom, Dad." Ezek a dolgok nagyon jól kifejezik, miben is kell még itthon fejlődnünk. És azt gondolom, hogy egyrészt elvárható, hogy a focink olyan legyen, amiért érdemes így gondolkodni és cselekedni. De ezért nekünk is tenni kell. Nem mondom, hogy ne legyen kemény mag a meccseken. De legyen megoldva, hogy az erőszakos dolgokat intézzék el stadionon és meccsnapon kívül, ha már annyira ragaszkodnak hozzá. Nekünk meg maradjon meg a sportág szeretete és akkor talán a játékosaink is rájönnek, egymásért vagyunk és nem csak mi, értük.

Köszönjük TomAce-nak/nek az élménybeszámolót.