Dübörög az európai kupaidény, alig tértünk magunkhoz az öt harkovi gombócból, máris újabb állomáshoz érkezik a debreceni Lokomotív. Az ukrán felsőoktatás fellegvára után a következő megálló az olasz tengerészet kánaánja, ahol az itáliai bajnokság középmezőnyének egyik törzsgárdistája ácsingózik kitüntető figyelmünk iránt. A kupacsapataink útjába sodort ellenfeleket bemutató sorozatunk keretei között ezúttal a Sampdoria és a csapatnak otthont adó Genova városa kerül megéneklésre.
A Liguria tartomány székhelyeként is funkcionáló Genova környéke iránt - tengerészeti szempontból kedvező fekvésének köszönhetően – már a görögök is élénk érdeklődést mutattak. A település a római korban a karthágói rombolás formájában élte át első kanosszajárását (a kedélyek megnyugvása után Róma újjáépítette), majd a Római Birodalom bukása után a keleti gótok, később a longobárdok által eszközölt helyszíni bejárások cincálták a helyiek idegrendszerét. Ezt követően lassú, majd gyorsuló ütemű fejlődésnek indult, 1100-ban már önálló városállam, saját konzuli vezetést felvonultatva. Dicsfényük a XIII. században vált már-már vakítóvá, mikor tengeri csaták keretében mindkét riválisuknak, Pisának, majd a csizma túloldalán helyezkedő Velencének is leverték a derekát. A fényesen ívelő karriernek az 1354. évi pestisjárvány vetett véget, amely után francia és lombard uralmat is kénytelen volt viselni a település, de ekkoriban is olyan kaliberű egyéniségeket nevelt ki, mint Kolumbusz Kristóf, akinek feltételezett születési helye ma turistalátványosság. A XVI. századtól újra felfelé indulnak a lejtőn, egészen Napóleon koráig, mikor a franciák ölelő karjaiban találják magukat. Az innen való szabadulás után Piemonthoz kerültek, egészen Olaszország egyesüléséig – Garibaldi innen kezdi meg nemzetegyesítő tevékenységének lefolytatását.
Napjainkban a 600 ezres (elővárosokkal együtt 1,4 milliós) népességű Genova továbbra is Olaszország legnagyobb tengeri kikötőjeként funkcionál. A 2004-ben Európa kulturális fővárosa címmel büszkélkedő város első számú látnivalójának a régi világítótorony, a La Lanterna számít. Ha ezt már megtekintettük és még maradt időnk a déli pizzáig, joggal számíthat figyelmünkre az óváros (melyhez az ENSZ is indokoltnak tartotta hozzávágni a Világörökség Része címkét), elmehetünk a Kolumbusz-házhoz vagy bambulás céljából felkereshetjük Európa második legnagyobb akváriumát.
A Loki ellenfelét 1946-ban, két korábbi genovai csapat egyesítésével gründolták. Az elődök közül a nyelvtörőnek is alkalmas nevű Ginnastica Sampierdarenese 1891-től létezett, de futballszakosztálya „csak” 1899-ben alakult, míg az Andrea Doria 1895-ös alapításától a labdarúgás művelését tekintette fő céljának. A fúzió során a jogelődöket egyenlő értékűnek ismerték el, így az új klub a két régi nevének egy-egy részét örökölte, továbbá megtartotta az elődök színeit is. Tekintettel arra, hogy a Doria kék-fehérben, a Sampier pedig piros-feketében virított, a színekre vonatkozó döntéssel igazi gyöngyszemnek számító, címerében négy különböző színt hordozó egyletet sikerült előállítani, ám a vezetőség ezt nem érezte elegendőnek, így egy pipázó genovai halász sziluettjét is a címerbe gyógyították. Az új klub a mozgalmas kezdetek (a nagy debattőr hírében álló Amedeo Rissotto rövid úton kitúrta az elnöki székből az eredetileg megválasztott Piero Sanguinettit) után üzembiztosan ágyazta be magát az olasz élvonal középcsapatai közé: a 8-12. helyre váltott bérletükkel néha előrébb merészkedtek a 4-6. pozíciókba, de a magaslati levegőtől megfájdulhatott a fejük, mert utána előbb-utóbb visszatértek a biztos bázisnak számító középmezőnybe. Ahatvanas években váratlan gikszer csúszott az imidzsbe, amikor 1966-ban alapításuk 20. évfordulóját egy utolsó helyes kieséssel ünnepelték, de a következő idényben a másodosztály bajnokaként tértek vissza. Ezt újabb tíz első osztályú idény követi, egy 8. hely kivételével folyamatosan a 10-13. pozíciókban, majd 1977-ben újra a Serie B szippantja magába őket – ezúttal az előzőnél hosszabb időre, öt évre.
Az 1982-es visszajutás utáni bő tíz év hozza el a klub aranykorát – a klubtörténet egyetlen bajnoki címe és bajnoki bronzérme, valamint a négy olasz kupagyőzelem és az egyetlen olasz szuperkupa is ennek az érának a gyümölcse. A hazai menetelést a nemzetközi porondon elővezetett sziporkázással fűszerezték meg: kezdésnek 1989-ben KEK-döntősök, ahol 2-0 arányban taknyolnak el a Barcelona ellen. Mindez nem szegi kedvüket és egy évvel később, az Anderlecht ellenében, hosszabbítás után megszerzik az áhított kupaserleget. Egy gyengébb kupaidény után 1992-ben a már megénekelt Pagliuca-bravúrnak is köszönhetik történetük mindmáig utolsó BL-szereplését, amelynek végén itt is a döntőbe jutnak, de a Barcelona elleni második kikötővárosi háborúban is ők húzzák a rövidebbet. A BL-döntő egyúttal az álomcsapat hattyúdalának is bizonyul: a csapat remeklése nemcsak a szurkolóknak, hanem a riválisok vezetőségének is felkelti az érdeklődését, akik az elkövetkező években nagyobb pusztítást végeznek a keretben, mint Sz. Gy. zsurnaliszta a VIP-páholyok ételkészletében. Vialli, Vierchowod és Lombardo a Juventus, Pagliuca pedig az Inter hálójában akad fenn – távozásuk a klub bankszámlájára jótékony, játékára kevésbé pozitív hatással van. A gárda a kilencvenes évek végéig (az utolsó, negyedik kupagyőzelem mellett) még vegetál az olasz élvonal középmezőnyében, majd 1999 és 2002 között ismét megmártózik a másodosztály iszapjában. A nyolc éve tartó legújabb korban egy negyedik és egy ötödik helyet, valamint egy vesztes olasz kupadöntőt mutathatnak fel.
Az elmúlt évtizedben háromszor tették tiszteletüket a nemzetközi hadszíntéren, mindannyiszor az UEFA-kupában. A mérleg erősen felemás, egyszer a csoportkörig sem 
jutottak el, egyszer pedig ebben a szakaszban hagyták ott a fogukat. A harmadik próbálkozásuk volt a legsikeresebb, a csoportból tovább evickélték magukat, az egyenes kieséses szakaszban viszont a Metaliszt Harkov kettős győzelemmel kifilézte a társaságot. Az idei szériát (tavalyi 4. helyüknek köszönhetően) a BL-selejtezőben indították, ahol azonban a Werder Bremen 5-4-es összesítéssel nyakon vágta őket, így ismét a második számú kupaszériában produkálhatják magukat. Hazai mérkőzéseiket (társbérletben a városi rivális Genoával) a 36.536 férőhelyes Luigi Ferraris stadionban rendezik.
A klub játékospolitikájában leginkább a helyi erők foglalkoztatása dominál, közülük Pazzini és Palombo a válogatott sikeresnek nehezen nevezhető dél-afrikai szafariján is részt vettek, Cassano pedig ezt követően került vissza az azúrkékek keretébe. A többi talján kerettag közül Semioli és Zauri is volt már olasz válogatott, míg Dessena, Fiorillo, Marilungo, Poli és Pozzi eddig a korosztályos válogatottakban igyekeztek kibontakozni. A légiósok közül a legnagyobb kontingenst a svájciak alkotják, a Ziegler-Padalino-Rossini hármasnál nyelvi nehézségekkel nem különösebben kell bajlódni. A latin-amerikai régiót a brazil kapus, Júnior Costa mellett az argentin Tissone és az uruguayi Fornaroli képviselik, a palettát Koman Vologya és a nem igazán spanyolos hangzású, ám ibériai állampolgárságú Obiang teszik teljessé.
Az idei bajnokságot 1 győzelem – 3 döntetlen – 1 vereség kombóval nyitották, amely eddig a 12. helyre bizonyult elegendőnek. A legutóbbi játéknapon hazai pályán zavartak le egy gól nélküli döntetlent az Udinesével - összeállításunkat az utóbbi mérkőzés videójával zárjuk (bízva abban, hogy a riporternek nem hűlt ki a hasa a szöveg elhadarása közben).
