„Ez kínos volt” – olvasom némi hümmögéssel a szaksajtó címoldalán virító öles betűket, némi kakaószürcsölés közepette. A megállapítás érthető, hiszen pár nappal korábban még a győztes hadba vonulásra vonatkozó felszólítások díszelegtek a neves orgánum címoldalán, az elmúlt hetekben tapasztalható médiacirkusz tükrében pedig tényleg minimum a kínos címke aggatható rá a tegnap estére. Amíg hazai oldalon boldog-boldogtalan számára egy-egy kinyilatkoztatás jelentette a mérkőzésre készülés fénypontját, a vendégek a nyilatkozatstop elrendelése mellett inkább a mérkőzéssel foglalkoztak. A látottak őket igazolták: a „tartalékos” oranje a hazai védelem hathatós közreműködését is élvezve röpke 60 perc alatt kivégezte a meggypiros társaságot, majd a fennmaradó fél órában kedélyesen elszívott egy spanglit a még gőzölgő tetem felett.
A kezdőcsapatok terén egy igazi meglepetést lehetett tapasztalni: eSándor a sikeres angol mérkőzésen szerzett tapasztalatokra alapozva úgy döntött, hogy Vanczák Vilit ismét megpróbálja a szélen, hátha Afellay máshogy viszonyul a dologhoz, mint Walcott. Ez a számítás amúgy bejött, amíg az angol csak szétfutotta a Sion titánját, addig a marokkói ősökkel bíró hollandus gyorsaság és technika terén is elrakta, mint Mari néni a befőttet. A mérkőzés alapvetően jól indult, az első percekben a fiúk felnőni látszottak a feladathoz, csak aztán beköszöntött a 8. minutum és az oranje az első komoly védelmi megingást kihasználta. (Itt egy költői kérdés erejéig torpanjunk meg: az utóbbi másfél évben hazai pályán Svédország, Portugália, majd Hollandia ellen sem bírtunk kihúzni tíz percet gól nélkül. Megoldhatatlan feladat lenne nem rögtön gólelőnnyel megköszönni egy, a Puskásba látogató európai élcsapatnak a tisztelgő látogatást?). A folytatásban az Egervári-érában jellemzővé vált, mezőnymunkás első félidőt tekinthettünk meg, két apró eltéréssel: egyrészt ezúttal nem döntetlen állásnál kezdett a semleges szemlélő számára unalomba fulladni a találkozó, másrészt a kevés veszélyhelyzet is inkább a vendégek előtt adódott, akik egy szabadrúgással, majd Afellay helyzetével jelezték, hogy még nem zárták le a mérkőzést. A mieink egy Dzsudzsák-lövésig jutottak, miközben a remélt pontrúgások közül a szabadrúgás szimplán nem jött össze, a szögletekkel pedig nem sok vizet zavartunk. A félidő végén aztán felébredtek a tulipánkommandó, két húzásból bohócot csináltak a teljes hazai elhárításból, így a szünetben már megnyugtató kétgólos előny birtokában vedelhették az öltözőben a frissítőt.
A szünetben a mester két cserével próbált életet lehelni a kissé tanácstalan támadójátékba, amelynek annyi hozadéka volt, hogy Gera révén feljegyezhettük második kapura lövésünket. Ezzel együtt inkább a hollandokat hozta lázba a félidő kezdete, akik több helyzetük közül újabb kettőt értékesítettek, majd – miután Sneijder a térfél közepéről még bealázott egy felső kapufával – a maguk részéről nagyjából elintézettnek tekintették a mérkőzést. A hajrában már magyar lövésekre is futotta, de a vendégkapus úgy döntött, hogy megkíméli több százezer honfitársunkat a Gundel-gólöröm miatt esetlegesen jelentkező fül-orr gégészeti problémáktól, így a végére maradt a 0-4.
Nem kívánok a válogatott fogadatlan prókátora lenni, de a San Marino elleni 8-0 után most is azt mondom, hogy az eredményt érdemes a helyén kezelni. Az erőviszonyok reális értékelése esetén a hét eleji szájgimnasztikától függetlenül lehetett tudni, hogy a „10-ből kilencszer a hollandok nyernének, de most jöhet az az egy” kitétel az „1000-ből 999-szer a hollandok nyernének, az az egy pedig nem most lesz majd” tartalommal értelmezhető helyesen. Negatív meglepetést inkább az jelenthetett, hogy az oranje tagjai a mezük lucskosra izzadása nélkül pakolták meg a finoman fogalmazva szellemképes magyar védelmet, mint a tehervagont. A tegnapi napon világossá válhatott, hogy a tavalyi 6-1 gólkülönbsége nem az amszterdami helyszínnek és nem is a magyar játékosfejekben általában a pihengélés szinonímájának számító júniusi időpontnak köszönhető, hanem szimplán ennyi a realitás. Az utóbbi években az európai élvonal reprezentánsai közül a „taktikai repertoár = Ibrahimovics majd begagyizza az utolsó percben” svéd, illetve a vezető gól után az idegenbeli találkozót látványos végigunatkozó portugál csapatot láthattuk Budapesten, ám ez a jelek szerint nem jelenti azt, hogy nem túl acélos védelmünkkel akár hazai pályán is bármelyik európai sztárgárda ellen szoros tétmeccsre lennénk képesek.
Keresztvíz-lehúzás, tömjénezés:
Király Gábor: 3,5 Gabesz főképp új sérójával próbálta sokkolni a hollandokat. Pechünkre van der Vaart a jelek szerint ennél extrémebb hajkölteménnyel is találkozott már életében, így a 8. percben rémület helyett a lövést választotta, amit Gabi illedelmesen belepkézett. A további góloknál általában kiszolgáltatott helyzetben volt, viszont a második félidőben volt néhány szép védése, így valamivel magasabbra osztályoznám a két szélső hátvédnél.
Vanczák Vilmos: 3 Egervári górénak immár alanyi jogon járna a napi kétszeri fürdetés a Jordán folyó vizében a potenciális válogatottsági csúcstartó újbóli szélre vezényléséért. A mutatott produktumért járó osztályzat szoros korrelációt mutatott a mezszámmal.
Juhász Roland: 4 Talán a legkevesebbet hibázó hátvédünk volt, akinek azonban ezúttal nem sikerült összefognia az atomjaira hulló hátvédsort.
Lipták Zoltán: 4 Az első gólnál üresen hagyta a narancsos kapitányt, egyebekben nem lógott ki a védelemből.
Laczkó Zsolt: 3 Nem az ő napja volt. Labdaeladásai, helyezkedési hibái voltak. A vendégek (amikor éppen volt kedvük támadni) többször fordultak meg az ő oldalán, mint Tornyi Barna a munkaügyi bíróságon.
Varga József: 3 A Hajdúság Gravesenje ezúttal nem bizonyult fékezhetetlennek és nem csak azért, mert idejekorán orrba gyűrték. Cseréje jogos volt. Vadócz Krisztián (4) valamivel meggyőzőbb teljesítményt nyújtott.
Elek Ákos: 5 Főképp az első félidőben produkált elfogadhatóan, labdaszerzésekkel, megindulásokkal próbálta a lelket tartani a csapatban. Cseréje, Priskin Tamás (0) minimális időkeretben rongálta a szurkolók idegrendszerét.
Koman Vladimir: 3 Vologyának nem sikerült átmentenie az ősszel mutatott, erőtől és önbizalomtól duzzadó játékát, amely nagyban hozzájárult az elképzelés nélküli támadójátékhoz. Cseréje, Czvitkovics Péter (3) talán egy életerős lövéssel mutatott többet.
Gera Zoltán: 4 Főképp mezőnymunkával próbálkozott, szerzett, de el is veszített labdákat. Egyetlen kapura lövésével ezen az estén a kapura közepesen veszélyes játékosaink táborát gyarapította, amivel nagyjából mindent el is mondtunk támadásainkról.
Dzsudzsák Balázs: 5 Az első és a második félidőben is volt egy-egy lövése és néhány megindulása. Ezzel együtt nem tudott kitűnni a csapatból.
Rudolf Gergely: 5 Lelkesen játszott, sűrűn lépett vissza a labdákért – bár ez az előnye egyben hátránya is volt, mivel a kapura végképp veszélytelenné tette. Osztályzatába némi bíztatási faktor is beépítésre került.
Végezetül idézzük fel Bognár György hivatásos szakértőnek az örökkévalóság számára megfogalmazott magvas gondolatait: „Az elmúlt évtizedekben a gyengébben sikerült mérkőzések hibás konzekvenciái vitték rossz irányba a magyar labdarúgást, most arra van szükség, hogy következetesen vigyék tovább azokat a szakmai elképzeléseket, amelyeket a jelenlegi szakvezetés megfogalmazott.” Anyám, borogass!
