Lassan magához tér a világ az évkezdet okozta sokkból, és visszaáll minden a normális kerékvágásba. Addig is amíg ez megtörténik, következzen egy poszt, aminek kb annyi értelme van, mint Váczi Zoli fejjátékára építeni a támadójátékot a norvég válogatott ellen. A kapufa utáni írás tényleg csak annyira jó, hogy elüssön 5 percet egy unalmas délutánból, és mintegy beharangozza a hétfői posztot, ami az átigazolási mátrixot lesz hivatva monitorozni egy bögre forralt bor mellett.
Ez a reggel is ugyanúgy indult Gregor Samsa számára, mint a többi. Bár ébredés után kissé furán érezte magát, de ezt betudta a reggeli kávé hiányának, illetőleg annak, hogy előző este túl sokáig böngészte a Nemzeti Sportot.
Kóválygó fejjel kereste meg kék plüssmamuszát, majd elindult a fürdőszoba irányába. A tükör mellett elhaladva kissé furának tűnt a tükörképe, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Pár lépést még továbbment, majd ekkorra jutott el a tudatáig mit is látott valójában. Rohant vissza a tükör elé, és riadtan konstatálta a változásokat.
A pizsamaként hordott alpakka-öltönye helyett egy zöld-fehér „Maróti” feliratú mez feszült rajta. Próbálta letépni magáról, tépte-húzta, de az meg sem mozdult, szinte odanőtt a bőréhez. A hideg veríték futott végig a hátán, majd rögtön utána a meleg veríték is, mert kicsit izzadni kezdett a Rákóczi-sálban. Arca kipirosodott, majd fele kékülni kezdett, és egy Vasas-logó alakú stigma jelent meg homlokán.
- Nem, ez nem lehet! – próbálta eltakarni a szemét, a kezében tartott Diósgyőr-zászlóval, ami legutóbb még sehol sem volt.
"Segítség" – akarta kiáltani, de a kétségbeesett segélykérés helyett csak egy artikulátlan "Torghelle Sanyíííííííí!!!" üvöltés jött ki a torkán.
Gregor Samsa komolyan megijedt. Lába meg-megrogyott, mint a ZTE-védelem az idegenbeli meccseken, amíg utolsó erejével elvonszolta magát a fotelig. Leült, mint iram a félidő végén, és üveges tekintettel bámult maga elé, mint kezdő pro-licenszes edző a félidei 0-4 után.
Te jóságos Tótnorbert! Mi történt? – tűnődött. – Biztos elcsaptam a hasam, mint egyszer Mexikóban, mikor a sok tészta után egyszer hat gombócot kaptam főételnek. Csinálok valami kímélő kaját. – határozta el, és a polchoz lépett, ahol a szakácskönyvek sorakoztak. A „Laktató finomságok urán-sparhelten” című Kis Károly klasszikus ezúttal szóba sem jöhetett, és mivel elég csehül érezte magát, így Lukas Zelenka – „Update ételek sztrapacskával és knédlivel” munkája mellett döntött.
A konyhába kilépve szüleivel találkozott, akik éppen reggeliztek. Meglepődött kissé, és meglepetésében megnyomta a gombot a másik kezében tartott sűrített levegős dudán. A hatás nem maradt el, anyja majdnem félrenyelte a zabpelyhet, apja pedig kis híján bicskával együtt falta be a croissont. Csak a kishúga lelkendezett, tapsikol örömében, mert azt hitte vándorcirkusz érkezett a városba. Ekkor konstatálták, hogy az előttük álló jelenség nem más, mint saját fiuk. Anyja velőtrázó sikoltást hallatott, amire berohant a másfél mázsás, szemüveges bejárónő. Ő nem volt ennyire ijedős, látott már ennél különbet is, ráadásul a takarításból kifolyólag minden Ultrával baráti viszonyt ápolt, legyen az súrolópor, vagy folyékony mosószer. A kezeiben tartott portörlőket a gatyakorcba tűzte, amitől úgy nézett ki, mint egy sün, majd felkapta a komódról a gumibotot és a gázsprayt, és szakszerűen oszlatni kezdte Gregor Samsát. Nem az a klasszikus tömegoszlatás volt, mert jelen esetben saját tömegét használta. Gregor Samsa - miközben az asztal körül kergetőzött a bejárónővel - szerette volna elmagyarázni, hogy ő még mindig ő, és ne kergessék egyáltalán, de valahányszor belekezdett volna, mindig csak annyit tudott kinyögni, hogy „Ollé, ollé”.
Mikor a bejárónő megállt egy pillanatra, hogy kilihegje magát – mert másfél mázsa, az másfél mázsa – és hatalmasakat fújtatott, akkor Gregor újabb kísérletet tett a magyarázkodásra, de a „Mit fújsz te vakegér ? Akkor se ismernél fel egy faultot, ha feliratoznák!” nem sokat javított a helyzetén, így jobbnak látta visszamenni saját szobájába.
- Mi volt ez? Mi történt? – kérdezte anyja sírva, mikor magához tért a sokkból.
- Átváltozott – tűnődött az apja, majd egy lexikont ragadott, és lázasan lapozgatni kezdett. Bohócliger. – mondta végül, majd újra elismételte, mintegy megerősítve az iménti véleményét.
- De mi? És miért? És miért pont ő? – zokogott tovább az anyja.
- Ne aggódjon asszonyom. – nyugtatta a bejárónő. – Nem veszélyes, sőt teljesen ártalmatlan. Csordába verődve esetleg lehet hangosabb, de egyébként teljesen jámbor.
- Beszélek a fejével. – határozta el az apja, és elindult fia szobája felé. Ahogy belépett, Gregor Samsa felpattant az ágy tetejére felpakolt fotelból, pont bele egy kupac szotyi-héjba, majd apja elé sietett.
- Khm .. Szervusz fiam. – kezdte az apja a kezét tördelve, miközben zavartan tekintett körbe a szobában, ami belülről kezdett a Puskás stadionra hasonlítani. A falról levált néhány helyen a vakolat, a szoba sarkát pedig egy piros-fehér szalag választotta el, rajta kis táblával, amin a „Felső karéj. Omlásveszély! Tilos a belépés!” felirat hirdette az oda vonatkozó szabályokat.
- Szervusz paraszt, szervusz paraszt! – skandálta Gregor Samsa, és rögtön érezte, hogy nem pont ezt akarta mondani, de már késő volt. Apja feldúltan sarkon-fordult, kiviharzott, és nagy dördüléssel becsapta maga mögött az ajtót. Gregor Samsa tehetetlenül mászott vissza az ágy tetején levő fotelba, ahová a jegye szólt, és mintegy megadva magát a sorsnak, bekapcsolta Jácint tévéjét, hogy megnézze rajta a ’93-as Vasas-Siófok-ot felvételről.
Szüleivel ettől kezdve csak keveset kommunikált, még a legtöbbször a takarítónő járt be hozzá, aki napjában háromszor hozott neki enni. Ilyenkor mindig a kedvencét hozta; tegnapi rántotthúst szikkadt zsömlében, egy pogácsát, ami kemény volt, mint a diósgyőri b-közép, és némi felvizezett alkoholmentes sört. Tervezte, hogy beszél a szüleivel, de ennek a dátumát úgy tologatta, mint MLSZ a 17. fordulóét.
Szüleinek persze hiányzott, anyja a vacsoránál néha hosszasan nézett fia szobája felé.
- Hiányzik – mondta egyszer evés közben. – Szinte érzem, hogy most is a kulcslyukon át minket les.
„Ti is hiányoztok” –akart válaszolni, de ehelyett: „Fenét les! Maximum egyvonal!” lett belőle.
Eljött a február. Gregor Samsa naprakész volt a csapatok híreiből, rendszeresen olvasta a Labdabiztost, és tűrhetően tudott dekázni 3-at egy futball-labda mintájú léggömbbel. Ezen a szombati napon is korán kelt. A nap éppen besütött az ablakra ragasztott Illés Béla-poszter fölött vöröses–arany színű glóriát rajzolva annak feje fölé.
- Korán van. Éhes vagyok, és még a könyvtárba is el kellene menni, esetleg ellapátolom a havat, ha van. – gondolta, majd megdöbbent saját gondolatán. Megpróbálta felsorolni a Kecskemét kezdő 11-ét, ami más reggeleken fogmosás közbeni rutinnak számított, ám most Litsingi után elakadt, sőt az a a gyanú érlelődött benne, hogy az előzőleg felsorolt Sadjo sem volt már jó. Boldogan futott ki a konyhába.
- Szia Apa, szia anya! Van még rántotta? –üdvözölte döbbent szüleit. Pár pillanat néma csend után berobbant a kétszárnyas ajtó, amikor a takarítónő a kilincs lenyomása nélkül érkezett a nappaliba.
- Megint nem bír magával? Kell oszlatni? Csak a vandalizmus?
- Nem, nem, hagyja csak! – ugrott fel az apja, majd töprengve lépdelt az asztal körül. – Hát persze! – csapott a homlokára, és fellapozta az asztal szélén heverő napilap sportrovatát.
- Mi van? – kérdezte az anyja.
- A bajnokság. Hamarosan kezdődik. A hiány-tünetek átmenetileg csökkennek.
- Hála Istennek … végre kezdődik – sóhajtották egyszerre…
... nyugalom ... lassan tényleg kezdődik ...