A hideget harapni lehet, a koszos, taszító latyakká változott hómaradvány porzik a kocsik kerekei alól, miközben a szűk utcán csapatok nagy hévvel az enyhet adó söröző felé. A bárpulthoz érve már kérem is ki a morvaföldi pincesöröm - hiába a név puhl-i mélységekbe zuhanó modorossága, maga az ital csodásan magasztos. A srácok pedig már hőzöngve várnak a pult előtt sorakozó négy bárszéken. Péntek van.
...ezt a szakaszt utálom a legjobban a télben. A december még oké, ott a karácsonyi készülődés hangulata még ennyi idővel a gyerekkor elhagyása után is haloványan azért feledteti az időjárási diszkomfortot és a Bohóc hiányát. A januárról meg valahogy elfogadja az ember, hogy oké, évkezdés, tél közepe, ezt valahogy át kell vészelni. No meg elindulnak az edzőmeccsek, amik ideig-óráig lekötik az egyszeri bohócligert. Ideig-óráig. 2-3 hétig. Utána már nem elég, nem az igazi. Persze jó összefutni az ismerősökkel a műfüves korlátjánál, elmormolunk néhány fáradt kiskároly- vagy vébergyuri- poénkísérletet, Hanta megállapítja az új bosnyák légiósról, hogy iszonyat buta, nem olvassa a passzjátékot, de Dajiccal tudná szeretni őket tavasszal, hát én ezen már meg sem lepődök...(főként mióta elhagyta a száját ősszel a "Danilo. Nem futballista- Imádom" illogikai alapvetés). Szóval január, az még elmegy... na de a február...
Február. Ott már célegyenes van, keményen. Ha kirándulok, akkor is a hegycsúcs előtti utolsó 300m-es emelkedést gyűlölöm a legjobban, nincs ez másképp a Bohóc rajta előtti periódussal sem. Ráadásul most bejött a hó meg a fagy, a hétvégén már az edzőmeccs helyett is bepusztultam a meleg lakásba, kipihenve a pénteket, nem vállalván egy krasznojarszki edződerbi lemodellezésén való élő részvételt. Megfáradtam, mint szegény Prukikávé erre az idényre.
Szóval a pénteket kellett kipihenni, mert a péntekek maradnak egyedül oázisok a Bohócmentes szünetben. Péntek, amikor a főváros valamelyik cseh sörözőjében ülünk össze, a mi kis törzsgárdánk, hogy átbeszéljük a hét eseményeit, és bár mindig szó van sokmindenről, azért a Bohóc, hát az mindig súlyt kap. Nem is kicsit.
Öcsém és a Doki szűretlen világost isznak, mindig ezzel kezdenek. Az első korsót még szótlanul pusztítják be, a sör nem tréfadolog. Az a sör olyan egyértelműséggel zúdul le a torkukon, mint Mracskó MTK-pályás föld-levegő rakétája anno Babos hálójába. Aztán jöhet a következő kör és a mi privát Zuhanyhíradónk.
Öcsém a műértő meccsrejáró. Nem kocadrukker, távolról sem, az utóbbi csoportra jellemző évi max 1 kijövetelnél azért lényegesen többször teszi tiszteletét a stadionban. Minőségérzékeny, mondhatni, bármilyen furán hangzik ez az NB1 mércéjét tekintve. Ha van kialakulóban lévő csapat ("szerethető csapat, Jesterem!" -bazsalyogja a vállamon üldögélő plüss Egervári mester), arcokkal, fazonokkal és vállalható eredménysorral, akkor majd' minden hazain ott áll velem a korzón. Néha még idegenben is. Ha viszont ennek az esélye illan, ő is kiszáll egy időre, mint anno a REAC kezdő tizenegy a palotaiak buszából az emlékezetes urbáni ukázra 2005 tavaszán.
A Doki inkább távoli rajongó. Már az alapfelállás is extrém nála: 95%-ban a legnépszerűbb magyar klubnak szurkol, a szíve másik 15%-a saját bevallása szerint az egy kerülettel dél-keletebbre lokalizálódó alakulaté. Ilyen nincs, mondaná bárki, de nála ez van. És működik. Hihetetlen. A Doki régebben járt meccsre, nagy ritkán. Szerette egyes stadionok hangulatát. Ínyenc. Meg hagyományőrző. Még követi a Bohócligát, megposszan a kedvence aktuális bukdácsolásán. (És ha fumigáljuk Lipcsei Petit). És imádja a pénteki évődéseket a hegyiiváni sabloncikkeken, az idősbmészölyi kirohanásokon vagy Hemy úr blogmunkásságán.
Tomi is egy külön történet. A legendás '90-esek hajnalán volt elkötelezett drukker, majd a focink hanyatlásával ő is nyugat felé fordult, új kedvencet keresve - de a régit sem hagyva cserben. A tradíciók köteleznek. Nincs már kint ő sem minden fordulóban, de ha épp a lajosmizsei sorompó környékén kolbászol az adott szombaton, akkor jó eséllyel találkozunk a lelátón. No meg véleményt mond. Az mindig van neki. Raklappal. Most épp egy extrás fekete sört kortyolgat és sziklaszilárd érvekkel bombázza szét TorghelleSanyi döntésének jogosságát. Én védeném a Sacát, megy a vita, forr a levegő, aztán inkább kirendelünk 1-1 pohár áfonyás sört. Jobb a békesség. Búcsúzóul még felidézzük a '93 őszi Csepel Kordax kezdőjét, hát a Tyukodi és az Ács mellett a Mikler Lajos már csak nekem jut eszembe a védősorból, de ő is csak azért mert rajta volt egy 1992 tavaszi Honvédposzteremen ami évekig lógott kinn az ágyam fölött. Aztán indulás haza.
Szóval jók ezek a péntekek és jók ezek az edzőmeccsek, de egy idő után nem pótolnak. Nagyon hiányzik már az igazi. A tényleges rajt. A tavasz. Amikor a friss fű illata keveredik a fáradt tökmaggal meg az olvadt hó után maradt szuttyogó földével a pálya szélén. Amikor Vérfarkas nemcsak a csütörtöki Zuhanyhíradók utáni pénteken, de hétfő reggelente is érkezik a melóhelyen a szobámba, hogy megejtsük a kötelező fordulóelemzést. Amikor a hagyományosan tré rajtunk után a fogam szívva szidom magam hogy én sem vagyok normális, ezért álltam végig 120 percet a hideg márciusi péntek estében.
Még 1 hónap, ha nem jön hó március elején. Nem lesz könnyű kivárni. Még jó, hogy a péntek legalább közeleg. Azt hiszem, most kivételesen én is szűretlennel kezdek.
