Megvolt már a rendszerváltás, amit már akkor gyanakodva figyeltem, mert a születésnapomon, november 7-én nem zászlózták fel az országot. Aztán a Kacsameséktől is megfosztottak minket, nagyon gyanús, de abban az időben már megfertőzött a foci, ugyanis emlékszem Fodor Foci darabos mozgására, vagy egy Horváth Dezső nevű kapusra, akinek a nevét kiáltottam, ha a grundon beálltam a kapuba és kivédtem a Kiss Andris lövését. Bitang erőseket tudott már akkor is rúgni. Van egy családi legenda is az én fradistává válásomról, miszerint ismertem a színeket, de a focit még nem, ment egy Vasas-Fradi a tévében, akkor még Fater nézett meccseket, na és megkérdezték, hogy melyiket választom, én meg a zöldet mondtam. De inkább valószínűsíthető, hogy már egy hét-nyolc éves gyereknek is átjön, hacsak tudat alatt is, hogy a média a Fradit tolja. De hát az üzlet az üzlet, el kell adni az újságokat, nézni kell a meccseket. Viszont ezt én nem bánom. Fotelfradista lettem, vidéken könnyű.

Szóval Fater már kinn dolgozott Münchenben 94-ben, én meg készültem a meccsre. Bassza meg, tudtam a kezdőt, persze ekkor már tíz voltam és szomorkodtam, hogy Lipcsei elment. Na, mindegy, jött a visszavágó és a Fradi nyert egynullra Brüsszelbe. Felsorakoztak a szaknévsoros és gösseres reklámtáblák és mögöttük a tömegek, basszus tényleg, akkor még tele volt a lelátó, akkor még, mikor? Az én időmben... Hajdú B. még kezdő volt, mint én. Aztán, ha jól emlékszem, a csoportkört már Knézy közvetítette. Mindegy is. Előttem van a finom sallangmentes és magabiztos Simon Tibi, hű társa Keller Fater, az a Kuznyecov, akire a szerethető jelző tényleg ráillet, egyfajta késő-vanczáki arca volt. És mögöttük az isteni Telek Manci söprögetett. Ez a védelem még jobban megvédte volna a rezsicsökkentést, mint bárki és bármi más. De ott van Kecskés és Páling Zsolt, akiket néha tényleg csak úgy tudok elképzelni, hogy megcsillan a napfény szőkésbarna hajkoronájukon és kacsintanak egyet, aztán becsúszhat egy Postabank spot. Lisztes Zidán, a higanymozgású aktuális tehetség, ifjabb Flóri hetyke szájállásával és fülkarikájával, ami annak idején...mikor? Az én időmben a fülkarika még valami tényleg létező szabadosságot jelentett. Na, jó nem minden esetben. És a Görbicz-cel haknizó Vincze Ottó, ugye, nekünk már akkor is volt amolyan céronáldónk. Nyilas Elek, istenem, miért nincs több csúnya, de jó magyar focista? Kopunovics és Kuntics pedig tényleg a csodálatos szerb meggy a magyar tejszínhab tetején. Ami pedig összetartotta, az a kapuban Hajdú Ati és a padon a legnagyobb Novák Dezső, az ügynök Novák Dezső, a mi Novák Dezsőnk. Meg a Bodnár gyúró, és Zava, Nagy Zsolt, Szűcs Mihály, Hrutka, vagy Schultz Levente, akinek tökéletes megfelelője Tóth Bence, de reméljük Holman nem. 

 

Nyár volt. Fater Münchenben, a haverok nyaralnak, én meg ott vagyok egyedül a boldogságommal. Kopunovics hihetetlen, ritmustalan és kiszámíthatatlan mozdulatai járnak a fejemben, ahogy kirakja Kunticsnak, ő vissza Gorannak, ő meg ahogy kell, a kapus szeme közé. De jó, hogy az egyenlítés után nem jött a második belga gól, pedig már az egyenlítés is csalás volt. 

 

Logikusan végiggondolva, számomra akkor még ismeretlen volt az a fajta magyaros hajrá, ami később már a forgatókönyv szerint jött minden meccsen. Úgyse bírjuk ki! Ezen a meccsen egy pillanatig nem hittem azt, hogy nem fogjuk kibírni. 

 

Szóval ott álltam az augusztusi, bajai nyárban, egy szemét kutya sem vakkant, egy IFA sem tolat be a mellettünk lévő BÉFA Ablakgyárba (mára megszűnt), de még a szembe szomszéd Ilka néni sem stíröli az utcai semmit. Senki sehol. Csak én egy rohadt, kisvárosi utcában és senkinek nem tudom azt mondani, hogy láttad? 

 

Egy hónap múlva aztán az összevont, ötödik évfolyamos osztályokat erdei táborba vitték, hogy könnyebben szokjunk össze. A második napon már páros lábbal csúsztunk rá a farönkökre, mint mastercard-os reklámtáblákra, azt ordítva: vinczeottóóóóó...!!!