- Én vagyok Baggio!
- Nem, én vagyok Baggio!
- A mi csapatunkban mindenki Baggio… Csak én vagyok Romário!
A fenti párbeszéd 1994 forró nyarán hangzott el, amikor is az Esze Tamás utca – Esze Tamás köz közös csapatát erősítve nagy csatában győztük le a szintén jó erőkből (6 Baggio, 2 Romario) álló Badacsony utca – Balaton utca aranylábú fiataljait. Természetesen az esti döntő lázában égve. Azokban a napokban két utcával odébb, az egész városrészben, az egész városban, az országban, sőt gyanítom a világ nagy részén a nyári szünet nagy részét hasonlóan csapták agyon azok a srácok, akik persze az iskolai tornaórákon Illés Bélák, Wukovicsok, Romanekek vagy Miovecz Zolik voltak, ki-ki vérmérséklete, klubszimpátiája, vagy éppen frizurája szerint. Aztán amikor kitört a nyár, és június 17-én kezdetét vette a világbajnokság az Egyesült Államokban, a hazai parkokat, tereket, bitumenes dühöngőket és salakos pályákat szépen lassan ellepték az ifjú Stoichkovok, Batistuták, Klinsmannok és Bergkampok. Egy hónap múlva, azonban a mi Puhl Sándorunk élete napján már csak sok-sok Baggio és Romárió rúgta a bőrt (vagy inkább a gumit) az utcákon. Onnantól a nyár végéig pedig leginkább csak Romáriók.
Pár évvel és VB-vel később, 2002 nyarán, értetlenkedve néztük barátaimmal azokat a német fiatalokat, akik a Fonyód – Balatonmária viszonylaton egy vasúti kupéban kényelmesen terpeszkedve éltették a Nationalelf-et valamint Rudi Völlert, a Selecao elleni döntőre készülve. Mindezt egyik-másik brazil mezben. Persze nem csak ezt nem értettük akkor, hanem azt sem fogadtuk örömmel, hogy nekik miért van ülőhelyük, és miért isznak hűtőtáskából jéghideg söröket, amíg mi, helyiek, hatalmas táskáinkkal a szerelvény folyosóján szorongunk, és legfeljebb a nyálunkat nyeljük a tikkasztó forróságban. Álmodozva magyar világbajnoki részvételről.
Talán az előbbi édes-, talán az utóbbi keserűhöz hasonló élmény, de az is lehet, hogy teljesen más adhatta meg az ihletet az alábbi oldal megalkotóinak. Ugyanis szerény példáimból is csak az tűnik ki, amit mindenki amúgy is tökéletesen tud. A futball a legnagyobb és legjövedelmezőbb export terméke Brazíliának, olyan nem elhanyagolható dolgokat is megelőzve, mint a kávé, a dohány, a vas vagy a marhahús. Ez különösen igaz a világbajnokságok ideje alatt, amikor egy röpke hónap erejéig egy-egy sárga mezes támadó népszerűsége képes árnyékot vetni a komplett világirodalom, fim-művészet és zenei élet összes élő és holt csillagára együttvéve. A nagy tömegek pedig szeretik népszerű dolgokhoz kötni saját identitásukat (elég, ha az nb1 és a top-ligák nézőszámát vesszük, és mindenki érti, hogy miről beszélek). Ebből következik, hogy úgy kell a brazil futballista identitás a népnek, mint egy falat kenyér.
Így vagy úgy, de voltak, akik felismerték ezt az igényt, és létrehoztak egy Brazil focistanév – generátort. A linkre kattintva úgy lehet mindenki részese a „brazil csodának”, hogy nem kell hozzá még gondolatban sem más, hús-vér ember bőrébe bújni.
Mindenesetre jó móka, hogy szépen lassan megtudjuk, hogy ha Détári más országban jön világra, milyen neveken lehetett volna világbajnok. Azt már tőle tudjuk, hogy a tulipánok és prostituáltak országában Louis van Détári néven emelte volna magasba a trófeát, és íme (dobpergés) egy más csillagzat alatt Lajaldo néven ünnepelték volna a pampák királyát.
Házi feladat: a saját neveket tessék kommentben közölni. A legjobban csengő névvel bíró három játékos pedig figyelheti is a postaládát, hátha kap egy tengerentúli levelet „FA: DUNGA” felirattal a bal felső sarokban. Jómagam Kildo néven nem lettem aranylabdás.
