Még a régi szép időkben, amikor néhanapi posztírás helyett csak a kommentelők között hőzöngtem a 'biztoson (és elég nagy erőkkel téve ezt, amit bizonyít, hogy a derék végh hanta még csupán onlline párbeszédekre korlátozódó ismeretségünk korszakában nagy bizonyossággal tippelte azt, hogy JESTER az egyik ipari hangerővel fröcsögő helyiérdekű csőcselék a Bozsik korzójáról), a nagyobb viták egyike, amikbe beleálltam a "kell-e nekünk Erwin Koeman" saga volt. Érdekes dolog ez, mert én utoljára a 2008-2009 időszakban lelkesültem be üzemi hőmérsékletre a nemzeti tizenegy kapcsán, azóta ez nem nagyon megy. De míg az (egyébként azóta, letisztult fejjel elismerem:) közel sem tökéletes (bár tökéletességet tán akkor sem mondtam) hollandus távozásakor Egervári Sankó bácsit és Szerethetőjét hónapokig fel akartam gyújtani, addig mára már minden negatív érzet nélkül pillantok bele a válogatott meccseibe, sőt, tegnap végig és néztem azt. És ez a legszomorúbb valahol: hogy még utálkozást se szült bennem a dolog. De hogy jutottunk - hogy jutottam idáig?
Itt a 'biztoson közismert credónk a szarkasztikus hozzáállás mellett a magyarfoci, és ennek részeként a válogatott és a bohócliga szeretete. Nem elvakult imádata, de a magyar narancsos analógiára hajazó elfogadása, az igen, és szeretete, bizony, ez a jó szó, tényleg. Felvállalva a gúnyos mosolyt mások felől, a wannabe azzurristák, a hungarokatalánok, az igazi focit kedvelők felől. Ezt már sokszor végigzongoráztuk, most nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy amennyiben a szerzőgárdától, akik tényleg szeretik ezt az egészet, és így a válogatottat is, most miért nem a szokásos poszt jön, kicsit pikírten, kicsit ironikusan összefoglalva a 90 percet, aztán a mészölysámánék óta tradíció tömjénezés, keresztvízlehúzás rovat?
Mert a pl. nálam a nihil káros hatása már idáig ér, azért, erodálva az utolsó megmaradt hit-tartalékokat is.
Anno én az egész magyarfocinézést a '80-as évek legvégén kezdtem, egy BHSE-Vasas (2:0) rangadóval a Bozsikban, az első ténylegesen végignézett TV-s meccsem pedig a Spanyolország ellen elért itthoni 2:2 volt a Népstadiban, egy benga, csupaszív hátvéd két góljával részünkről, akit akkor a szívembe zártam (mondjuk nem sokáig maradt ott, az 1991 tavaszi Üllői úti vendégszereplésünk idején már a hideg rázott ettől a csatárainkra vadászó tagbaszakadt aszaszintól), hogy 2 év múlva, 1990-re kétpólusú csapatimádatom ténylegesen beinduljon és maximális fokozatra pörögjön. Honvéd & Válogatott. Mindkettőt imádtam, feltétel nélkül.
Ezek közül az egyik imádat ma is kitart, és valószínűleg semmi sem tudja eléggé megtépázni, a másikat viszont megtépázta az elmúlt 25 év rendesen.
Az ÖregMészölyös éra - mivel ez volt az első végigkövetett kapitányidőszakom- örök etalon marad a szívemben, minden hibájával. Az alapkezdő máig alap a fejemben (Petry - Disztl L., Garaba, Mónos - Szalma, Limperger, Lőrincz, Kozma, Bognár (Détári)- Kovács K., Kiprich). Aztán a (számomra, mert én akkor mit se tudtam a '86 előtti menetelésről) bravúro(cská)k (olasz, ruszki ikszek, barimeccsen 4:2 ide Santanderben!) után és mellett érthetetlen szopóágak, végül a csábító szaúdi ajánlat, Kálmánbá balra el - és nekem a mély csalódás. De akkor még lehetett lelkesedni. Détárit a Mikhailicsenko góllal elvesztett hazain láthattam először játszani, a lelátón zúg a "ruszkik haza", klasszik korakilencvenesek feelin', és játszik a világon_a_kedvenc_játékosom. Aki később Mosztovoj, DelPiero, Nedved vagy Forlán lett. Akkor egy magyar volt az.
A lelkesedés még Jenei alatt is kitartott, sőt, ott tört meg igazán először amikor őt elküldték (játszhattunk bármilyen pocsékul, én bíztam a BEK-győztes mesterben, akinek a román válogatottját magam is láthattam is a '90-es Mundial közvetítésein is. Aki méltó ellenfele egy csúcskategóriás ARG, SZU válogatottnak, az itt is csodát tehet! Nem tett.). Ami utána jött (szegény Öcsi bácsi behülyítése és a dublini csoda, kár, hogy azt a meccset csak mi vettük komolyan... majd a Mágus gyengusz ősze és vállalhatatlan tavasza, Ivanicsokkal, Bordásokkal a kezdőben) az már komolyan rengette a tűrőképességemet.
De ismét felcsillan a fény. Gyerekkorom szövkap-idolja, ÖregMészöly vissza, a BDSRSTNT, és bíztató hazai meccsek (2:2 a török és a svejci svájci csapat ellen is, majd a VB-bronzos svédek legyakása, Halmai a forduló gólját lövi az Eurosport szerint, általában 4-6 kispesti a kezdőben, majd ilyen méltatlanul, ilyen szar szemét módon Izland ellen, fiatal barátaim és a kamionsofőr a reykjavíki terminálban, hát az sem váltott bazmeg).
Csankdzsontól már semmit sem vártam, de a végére egészen lehett drukkolni a bajuszválogatottnak. A szétbombázott Stadionban az 1:1 Svájc elen az első nagytömeges válogatott meccsem volt élőben. És a döntetlen ellenére, a 93. perces önsorsrontás ellenére SEM volt rossz élmény az - kicsit az MU elleni hazai hősies 2:3-ra hajazott valahol ott belül, ahol én nem voltam elégedetlen. Aztán a finnek ellen kiszurkolt, megposszant hangú Faragóricsis hajrá, végül... tudjuk.
Onnantól kezdve igazán izgulnivaló valahogy nem volt. Bicskei Berci bá ígéretesen indult, majd sült be a harmadik évében, Gellei olyan volt kapitánynak, mint bohócliger edzőnek: puha és kockázatmentes, az örök bronzos edző, ahogy hanta mindig megjegyzi, gonoszkás mosollyal, Matthäus felpörgette az állóvizet és filipovicsi transzferforgalmat, de az esélyek ott is hamar elszálltak, a Bozsik-Détári vicckapitányságot Sebőkkel és Sowunmival, illetve utánuk Várhidit nem kommentálnám különösebben, amikor az az érv, hogy "ha az előző kormányzat/MLSz vezetés külföldi vonalra tesz, akkor mi magyarra", azt ne nevezzük már szakmainak, főként ne az exbajuszos exújpesti maestro U11-es "válogatottját". Na. De itt még legalább dühös voltam, ez most is látszik.
És akkor jött Koeman, akitől már semmit nem vártam, aztán mégis (nekem, és tudom, ez szubjektív!) kirajzolódott valami koncepció, egy kb. állandó keret, tetszett a szűk lehetőségek felismerése, tetszett az emberünk stílusa, tetszett az (a később P.Sousánál is felismert) vonal, hogy egy középszar kerettel csak az atomvédekezés és a masszív hátsó alakzat hozhat talán megoldást, tetszett a légiósokra építkezés, tetszett a Bohóc konkrét hanyagolása. De a legjobban az tetszett, hogy sorsolási praktikák ide, egyszem Torghelle elöl oda, végre volt izgulni való, és volt csapatkezdemény a szemem előtt. Aztán ő is elcseszte. Nem, nem a svédek és portugálok elleni bunkerezéssel, azt én még érteni vélem, és ha szerencsénk van, ezzel kijuthattunk volna és akkor ma ő a császár - de ha nincs a fociban, ahogy az NS közhelyszótárának 12. oldaláról ezt tudhatjuk. Nem, nem ezzel cseszte el a jó Erwin - hanem azzal, hogy markáns kiállással kezdett, aztán a támadások össztüzekor mégis befeküdt, elkezdte behívogatni a média által diktált Kabátpetiket és csöndben várta, hogy hátha megtartjuk őt. Csányi persze, hogy nem tartotta meg. Akkor már jobb is volt ez így.
No és akkor megkaptuk Sanyibányit. A Szerethetőt. A magyaros stílust. Amely sorozat csúcsdísze az amszterdami (mi szempontunkból) 3:5. Értitek, magyaros stílus, támadunk, 'átzeg, 3 gól, hát mennyivel jobb, mint Koeman bekkelése? Császárok vagyunk. Ja közben kaptunk 5-öt. Itthon meg 4-et. Aztán megint 4-et. Aztán 8-at. Demagóg vagyok, tudom. Azt hiszem valahol a 3:5 és a második egervári tavasz között adtam fel. A román-holland utolsó őszt már úgy néztem, mint a ponty a húsklopfolót, amivel majd fejbesomja Fater a karácsonyi halászlé előtt - üveges szemmel és minden mindegy alapon. Már nem is lázadtam amiatt, hogy elvették a válogatottért való izgulás lehetőségét. Pont a szerethetőséget - nomen est omen. Miközben az utóbbi 4-6 évben olyan keretünk volt, amivel talán lehetett volna valamit kezdeni egy könnyebb, vagy egy keresztbeverős csoportban (voltak ilyenek, nekünk is jutott ilyen). Úgy, ahogy a portugál edző tette Fehérvárott az EL-ben.
Most már keret sincsen. Gera megfáradt , Huszti nem jön, Juhász gyorsaságban már inkább Sorin Botis, Dzsudzsi hamarabb égett ki válogatott szinten, mint Ivancsics Gege a Bohócban, stabil légiósunk már alig, és...és tolódunk. Megint demagóg vagyok.
Nem tudom, miben kéne bízni, de látjátok, ha már a szarkazmus se megy, akkor valami baj van. Persze a vakhit talán még segíthet - hátha amikor ilyen a helyzet, amikor ennyire nihilt érzek magam körül, akkor jön a semmiből valami csoda, és Pinyő elkezdi hozni az eredményeket, mert ha mondjuk most nyerünk zsinórban 6-szor 1:0-ra a selejtezőcsoportban, kit érdekel majd ez a nézhetetlen borzalom, amit játszunk, senkit, lehet még engem sem, Csankot is megszerettük egy darabig, pedig a Mracskó, Kereszturi, Nyilas, Urbán középpálya minden volt, csak kreatív nem, talán ez lesz most is, de attól félek előbb jön be Vérfarkas kollega jövendölése
"kb 60 percet bírtam nézni... szombaton ugyanez a játék a kazahok ellen, Pinyő megint besértődik, hogy elfordultak a csapattól, már a mai Sport címlapja is: De hol a futball?!"
mint az én előbbi, elég hipotetikus lábakon álló jóslatom.
Mindegy, szombaton jönnek a kazahok, azt is megnézzük - aztán őszre hátha visszatér a kedv.
