Kedvenceink az önérzetes honi labdabűvölők, akik Maradona, Lineker vagy Laudrup helyett a Bourbonokat választották példaképüknek. Pontosan, mint királyi elődeik: semmit nem felejtenek. (Talleyrand megjegyzésének a tanulásra vonatkozó félmondatával magyar futballközegben olcsó dolog volna élcelődni…)
Emlékezőképességük menetrendszerűen olyankor válik legélesebbé, amikor igazukat (?) utólag kívánják világba kiáltani – korábbi sérelmeik kései enyhítése végett. Hiába, a bosszú hidegen a legjobb. Persze a reváns általában épp annyira kisszerű, mint a valamikori játéktudás karrier maga. A kisstílűség két okból fakad: egyrészt váratlanul éri őket a bosszú lehetősége, így nincsenek fölkészülve (a felkészületlenség ugye nem új elem velük kapcsolatban, muhaha); másrészt pedig eleve oly egyszerű az ő kis világuk, hogy abban még egy zaftos, ütős bosszú sem képes kitermelődni.
E rövid bevezető után pedig következzék mai tananyagunk, Sallói István.
Az ex-fehérvári, ex-kispesti ex-játékos úgy érezte, eljött végre az ideje egy-két dolog tisztázásának, mely fölismeréshez az apropót Avram Grant londoni előtérbe kerülése szolgáltatta.
Sallóiról tudni kell, hogy idehaza volt ő az év játékosa is, később pedig az első magyar izraeli légiósként a Beitar Jerusalem színeiben vívott ki magának egész komoly riszpektet – kisebb meglepetésre: a játékával.
Minden kezdet nehéz, tartja a mondás, és állt ez Istvánra is, akinek – mielőtt Jeruzsálem ikonjává avanzsált volna – kisebb kellemetlenségeket is el kellett viselnie a Szentföldön. Tel-Avivban például „próbajátszott” a helyi Maccabi találkozóin, ahol bár élete két legjobb mérkőzését produkálta (Sallói mondja, nem mi!), jól elküldte őt az edző, helyette inkább egy orosz pincért igazolva. (Van ilyen, na!) A rivális Beitar aztán hezitálás nélkül rárabolt a leforrázott „tesztmagyarra”, aki így 1994-től Jeruzsálemben lelt új otthonra és feledhetetlen esztendőkre.
Rég volt, talán igaz sem volt – mondhatnánk.
Hogy mégis mennyire igaz, arról a sportlap szeptember 25-i számát vizslatva győződhetünk meg. A hátsó oldal kis keretes írásában István ráirányítja figyelmünket arra, hogy a Mourinho helyére került Avram Grant nem méltó a Chelsea kispadjára, a sztárklub egyszerűen nem az izraeli szintje. Nincsenek illúzióink Grant képességeivel kapcsolatban, sőt hasonló tartalmú kijelentést bármelyik kokós nózijú, félhülye playmate-várományos képes az arcunkba gügyögni, akár többórányi feszített fotómunka után is.
Az unikum inkább a Sallói-tétel bizonyításában rejlik, melyet éppenséggel saját maga, a valaha burjánzó tehetségű István vezet le. Azaz, a Jeruzsálemi Hérosz – aki akkor még nem volt hérosz, sem jeruzsálemi – talentuma a kilencvenes évek derekán már oly átütően türemkedett kifelé az ő gazdájából, hogy aki azt nem észlelte, az nem szakember, hanem vakember. De biztosan butább, mint egy ötödikes. Márpedig, és most visszautalunk a fönti kis pályaívre, a Maccabi trénere ’94-ben még az orosz ételhordót is előrébbvalónak ítélte meg hősünknél.
A hivatkozott tréner akkortájt „természetesen” Avram Grant volt.
Akkor hát, mindezt logikailag összepasszintva, és végiggondolva anélkül, hogy a röhögéstől megfulladnánk, ki is jön a végeredmény: Grant egy alkalmatlan pancser, szakmai vakvágány.
Az egyetlen bajunk ezzel a Sallói-szösszenettel csak annyi, hogy nem ilyen összefüggésben szeretnénk tudomásul venni, hogy rossz utakra tévedtek a Chelsea-nél. Mert a végén még szurkolni kezdünk ennek a sehonnai Grantnek. Az pedig nem lenne jó.
Utóirat gyanánt az évszámokról
Sallói legpökhendibb megállapítása alighanem az, amikor arról mesél, hogy Grantnek hat éven keresztül folyton az orra alá dörgölték, mekkora idióta volt, amiért hagyta őt a riválishoz igazolni. Bizonyára így történt.
Mindazonáltal nem feltétlen fölösleges az évszámokat is szemrevételezni az ügyben. István 1994-ben próbálkozott sikertelenül Tel-Avivban. A leidiótázott Grant a következő bajnokságban aranyéremig hajszolta a Maccabi Tel-Avivot. Hangsúlyozottan Sallói nélkül – viszont egy pincérrel…
És még valami
Sallóit nem soroltuk eddig a hőzöngő, szájjal bizonyító és oktondi magyar focizók közé.
Valószínűleg most sem ő jelentkezett be szapulási hajlandósággal.
Inkább a cikkíró ismerte föl a kínálkozó helyzetet, és - frappáns közhellyel élve – ziccerbe hozta az egykori középpályást, aki viszont túl nagy gólt akart rúgni. Szerintünk kipattant…
