Ahogy kísérőmmel REAC meccsre készülődöm, idősödő szurker módjára megállok egy pillanatra, átsuhan agyamon a késő kádárizmus és a rendszerváltás történelme, meg minden ilyenkor szokásos. Volán SC, földes edzőpályák, tornaórák, Depeche Mode koncert (ja, volt ilyen Rákospalotán). De gyorsan túl is teszem magamat ezen a gulyásromantikán.
Aztán a környékre érve azért konstatáljuk, hogy nincs minden veszve, valami megmaradt még a régmúlt vívmányai közül. A döbbenetes infrastruktúra. A lány, aki vállalta, hogy segít a mérkőzés nézésében, már az utcán sétálva érzi, hogy könnyítenie kéne magán, s legjobb lenne, ha nem a bozótosban. Miközben jóféle kocadrukker módjára kekszet és műanyagpalackos vizet vásárol egy bodegából a nagy palotai nihil közepén, érdeklődik, hogy mik a lehetőségek a közelben toalett terén. Elkerekedik a kis szeme, mikor a bodéhölgy a természet lágy ölét javasolja. Biztos viccel. „Nem, aranyoskám, itten semmi sincsen, higgye el. Mindenki a bokorba jár.” És maga? Hisz egész nap itt strázsál. „Én megoldom, van itt nekem egy vödör.” Szóval a bámulatos nyolcvanas évek, na. Itt vannak azok még, csak figyelni kell az apró rezdülésekre. Mondanom se kell, hogy a lány kibírja majd egész hazáig…
A bejáratnál különben sikerül minket huligánnak nézni (azért ez nem kis teljesítmény a szekuriti részéről) és a vizünket kupaktalaníttatni, nehogy már behajítsuk. A nézők nem érkeznek tömött sorokban, sőt egyáltalán sehogy sem érkeznek. Kezdésre lehetnek kábé négyszázan.
Szemben velünk REAC-ultrák sorakoznak föl, és a családias hangulat miatt félő, hogy őket is név szerint bemutatja a műsorközlő. Nem telne semmibe, huszonkét név nem a világ… A debreceni fanatikusok talán még százan is lehetnek, és már a harmadik percben letudják a kötelező kistelekizést. Ettől úgy elpillednek, hogy legközelebb csak a 41. percben térnek magukhoz, akkor pont lő egy gólt tizenhatról Kiss Zoli. Vezet a Loki. Erre a Palota Ironfist teljes tagsága nyel egy nagyot, és folytatja a danolászással kísért tapsikálást. Egy mellettünk ülő nem érti, minek várja meg a bíró a kapus kirúgását, ha aztán úgyis azonnal lefújja a félidőt, miközben a bőr még a légtérben szédeleg. Mi sem értjük, de ez egy szép játékvezetői szokás.
Szünet.
A nézősereg eddigre megduplázódik. Nyolcszáz bátor.
A magyar meccsek obligát esztrád jellegű szórakoztató zenéje itt sem hiányzik, mi ettől szokás szerint rosszul érezzük magunkat, és alig várjuk a mérkőzés folytatását.
A második félidő második percében Kapcsos leránt, mire a bíró kiránt. Előbbi egy csatárt, utóbbi egy lapot, amiből ráadásul előbbinek már volt egy. Azaz piros. A debreceniek előtt megnyílik a lehetőség egy komolyabb gólarányú győzelemre. Kouemaha szerzi a másodikat fejjel, majd Sándor révén harmadszor is zörget a Loki.
Az elénk települő néhány kölyökfocistának látszó gyerek eddigre elunja magát, és megkezdi a rosszalkodást: szotyolával hajigálják egymást. Mi ennek nem örülünk. Őket viszont ez nem izgatja.
A mérkőzés leül, mint az iszap. Egy debreceni szögletnél fontos megállapítás hagyja el szomszédunk száját: „Ha Dombi ilyen jó ütemben fejlődik, akkor húsz év múlva már príma szögleteket fog rúgni.” Látjuk is magunk előtt: a megőszült Tibi kibotorkál a zászlóhoz, fájós derékkal megigazgatja a bogyót, aztán kettőt lépve tökéletes ívben csavarja a kapu elé. Elborzadunk.
Van öt darab palotai képződmény, amelyik a kapu mögött melegítő hajdúsági játékosokat árasztja el szitokszóval és szitokdallal. Lírájuk leginkább a debreceniek háztáji ügyeire korlátozódik, így hallhatunk éhező disznóról, sőt traktorról szóló csontegyszerű strófákat is.
Időközben a neveletlen kamaszok mellé ül egy bakfis, akit biztos a térről ismernek, és ezért szeretetből megdobálnak napraforgóhéjjal meg üres plasztikpalackkal, de ő nagyjából jól tűri. Aztán, amikor kifogynak a szotyiból új szórakozás után néznek, és hamar találnak is. Hajszálakat próbálnak kiszakítani egymás fejbőréből. Többször sikerül is. Fantasztikus.
A bénítóan unalmas mérkőzésen aztán Dzsudzsák utolsó percben lőtt gólja a „hab”. De mi sajnos nem szeretjük a tortamentes habot.
Amit leszögezhetünk: REAC-focizónak lenni remek dolog. Semmi gond, ha hazai pályán 4-0-ra megaláz a vendégcsapat, a parti végén örömmámorban vár a huszonkét „Vasököl”, akikkel egyenként pacsizhatsz.
És érzed, hogy valaki vagy.