Magyar(os) Kupa, nyolcaddöntők
Most, hogy válogatottunk fúrópajzs módjára előretúrta magát a világrangsor 48. (negyvennyolcadik) pozíciójáig, elhomályosuló tekintettel vártuk a hétközi ötödik fordulót, a Magyar Kupa nevezetű társasjátékban.
És, hogy nem csak mi voltunk ezzel így, annak cáfolhatatlan bizonyítékát adták a hősök, akik ezen az örömteli órán kivándoroltak a stadionokba. Illetve hét stadionba és az ’Egy Szentélybe’. Nem tréfadolog ez, de a meccsek többségén nem érte el a kétezer darabot sem a kíváncsi szemgolyók száma, és itt leszögezzük, hogy nem küklopszok, de nem is keresztes pókok váltottak jegyet. A két kivétel egyébként: Kazincbarcika és az ’Egy Szentély’, ahol pár ezresre duzzadt a tömeg.
No, nézzük gyorsan, mi történt A Kupában, a már vázolt hamisítatlan kupahangulaton kívül persze.
Amit eddig csak a bohócligára érvényes axiómának hittünk, kiderült, hogy Magyarország teljes területére érvényes – osztálytól, versenykiírástól és népszavazási kezdeményezésektől függetlenül: vagyis, hogy a győri játékosok a döntetlenek után kapják a prémiumot. Ha véletlenül vezetnek, akkor vért izzadva kipukkadnak, ha meg a szívnak, akkor nyilván egyenlítenek. Csoda, ha a közönségük agybajt kap? (Győri ETO – Fehérvár 1-1)
Amikor győri játékosokat írtunk, az persze egy brutális csúsztatás. Hisz van Győrnek olyan csapata is, amelyikre büszkék a szurkolói: az Integrál-DAC, természetszerűleg. Pedig ugye emlékszik mindenki, amikor nyáron elcsapták az egész kompániát, edzőstül, futballistástul, gyúróstul. Az egyik szögletzászló maradhatott. (Hogy megértsük: a klubelnök mindössze egyetlen alkalmat hagyott ki korábban a Magyar Focivalóság c. tantárgy előadásai közül, pechére a legfontosabbat – Nemes Ferenc kedvencét –, mikor azt vették, hogy „Könnyebb az edzőt elküldeni, mint az egész csapatot”.) Szóval, az elnök június felé megelégelte a csapatra jellemző húgymeleg semmit, és mivel ugye, nem volt elég képzett, azt a fönti dolgot művelte. Most mindenesetre Szentes Lázár edzői ténykedése mellett, egy zsír új DAC gyakorlatilag bejutott a negyeddöntőbe a Mi Kupánkban. (Szekszárd – Integrál-DAC 0-4)
És, ha már az ex-Rábások tréneri sikereinél járunk, akkor a Labdabiztos virtuális lapockapaskolása megilleti Hannich Pétert is. Az eltökélt mester éppen Gyirmóton gyártja a csodát, csapata kettővel szégyenítette meg a Nyíregyháza védelmét. Azt a reteszt, amit a bohócligában mindenki sűrű körbenézéseket követően, suttogva mer csak a szájára venni, olyan durván hatékony. Eggyel lejjebb erre viszont szarnak. (Gyirmót – Nyíregyháza 2-0)
Putnokon hatszáz szurkoló battyogott ki a pályára, hogy megnézze, amint magára talál a bohóckategória egyik nagy múltú, ám mikro jelenű együttese, a Vasas. Tízmilliós kérdésnek földobnánk, hogy az MTK szépreményű ifjoncai mit műveltek itt előzőleg, ha gólt nem lőttek, ám kiestek. Lehetséges válaszok: (a) tökéletes védőmunkájukra összpontosítottak; (b) még mindig az évnyitó ünnepség hatása alatt álltak; (c) semmit; és (d) semmit, de azt nagyképűen. Mindenestre a leszakadt gyíkfarok életerejével vetélkedő angyalföldiek megbízható előnnyel utaztak vissza a fővárosba. Most már akár esélyesnek is mondanánk őket. A nyolcba, úgy értjük. (Putnok – Vasas 1-3)
A kispestiek is tovább fognak lépni, alapvetően gond nélkül, pedig ezen a mérkőzésen is rájuk tört a kötelező könnyelműségi roham, amit végül a nagyhírű olasz Aquino szépítőgólja az eredményjelző táblán is kifejezésre juttatott. Most látszik csak igazán, milyen hibát követett el Döme, amikor egy világválogatott kézlegyintésével akarta elintézni ezt a két lábon járó gólveszélyt. (Kispest – Sopron 2-1)
Kazincbarcikán az emberek vevők A Kupára? Mi inkább úgy sejtjük, hogy a szomszédvárak tradicionális utálata áll a komoly hétközi érdeklődés hátterében. Az igazi barcikai ilyenkor Miskolcot még akkor is pestisfészeknek érzékeli, ha civilben vérbő Edda-hívő, és álmában Pataki Attis cigánynótáira gyantázza a vonót. Sokkal érdekesebb viszont ennél, hogy a meccs súlyosságára való tekintettel – mi másért? – a játékvezető a pártossággal nem vádolható, és szimmetrikus nevet viselő Abdul Rahman Abdul volt. Aki Katarból jött, és jól kiállította Vitelkit. (Kazincbarcika – Diósgyőr 3-1)
A bajnok Debrecen mutatja az utat az eredményes rotálás honi vezérbikájaként. Szerencsés kupasorsolásuknak köszönhetően elég volt a tartalékokat pályára zavarni Nagyberkiben, ahol háromszázötvenen lehettek szemtanúi, ahogy a Loki átrobog (ez már tényleg beteg rossz, bocs) a Kaposvölgyén. Sidibe csak a második félidőben került föl a gyepre, így akkortól vált ívelgetősen sematikussá (mások szerint sematikusan ívelgetőssé) a vendégek játéka, de szerencsére Dzsudzsák éppen hollandiai jövőjét ütötte nyélbe, így idegileg ez most nem viselte meg. (Kaposvölgye – Debrecen 2-5)
Mint afféle furmányos gólösszefoglaló esetén, mi is a végére hagytuk a legnépszerűbbeket, akik az ’Egy Szentélyben’ fogadták a kaposváriakat. Kezdjük a legfontosabbal: heves vita alakult ki internetes fórumokon arról, hogy jár-e sárga lap a kaposvári mez kaposvári fejre való húzásáért, főleg, ha gólörömből kifolyólag történik. Mi biztosak vagyunk benne, hogy – nem tudjuk… (Külhoni futballmeccseken, melyek nyilván nem érnek föl a magyar nagysághoz, elvétve, ha látunk ilyenért sárgázni. De ez egyáltalán nem perdöntő.) Mindenesetre, Zahorecz jobban tette volna, ha szolidan örül a vezető góljának, mert akkor még a második félidőben is hülyét csinálhatott volna a Mátyus-Dragóner duóból. Róluk most ennyit, nem elegáns roggyant lényeket rugdalni. Inkább méltassuk egy kicsit Marótit, akit Best Body képében megérintett a gömbvillám, s azóta csillagszóróként spricceli tudása legjavát a Nagy Magyar Focitérbe. És mi nem győzünk elképedni… (Ferencváros – Kaposvár 2-2)
