Szeptemberben Sallói István „önbecsült”, októberben Vaskó ’Vasbeton’ osztotta a máltaiakat, és szerencsére ez a hónap sem hagyott minket megmondások nélkül. Méltóságtudat ellen nincs orvosság, lássuk hát, kik pályáztak a novemberi Önérzet Trophy-ra sikertelenül. Első rész.
Bár a természet novemberben már a téli nyugalomra rendezkedik be, nincs ez így focistáink természetével, ami az eb-selejtezők végére élénkült csak meg igazán. Persze nem a játékelemekre gondolunk. A szájfoci az, ami megpezsdült.
Tőzsér Dani például még kisinyovi semmittevése után akadt ki azon, hogy némely sajtóorgánumban durván kritizálták. Pedig akkor még egy nappal előtte volt a görögök elleni első becsúszásának, amit a 65. percben hajtott végre.
Akadt azért pozitív-, azaz ellenpélda is: Buzsáky Ákos szomorúan állapította meg, hogy Moldovában a csapat pont azokra a korábbi válogatottakra emlékeztetett, amelyektől éppen különbözni akarnának. Nálunk ez eleve pluszpont a QPR-középpályásának, aki történetesen játékával sem okozott csalódást. Az összefüggés továbbgondolását mindenkire rábízzuk.
Persze vannak, akiknek kevésbé tetszettek Buzsáky Ken önkritikus szavai – leginkább Lipcsei Peti érezte magát szólásra késznek. Pétert nem csak bántotta, hanem szabályosan meglepte, hogy Ákos (L.P. szájából: „az egyik kerettag”) nem tiszteli kellően azokat az elődöket, akik magabiztosan végeztek 2003-ban a kvalifikáció utolsóelőtti helyén. Nem is beszélve egy 97-es pótselejtezőről…
Huszti Szabolcsnak nyilván rossz emlékei lehetnek a rosszindulatú sajtóról, mert ő már nyilatkozni is csak menedzserén keresztül volt hajlandó. A lényeget azért így is megkaptuk. Husztinak esze ágában sincs revideálni nézeteit, mivel egyrészt a baloldali poszton ő a legjobb magyar, másrészt pedig tévedhetetlen. Ez utóbbit egyelőre nem volt arca explicite kimondani, de nem tudhatjuk, mit hoz a közeljövő. A kis pukkancsnak nyilván jól jönne, ha Várhidi lapáton hagyná el az MLSZ-székházat, az új főnökénél így tiszta lappal kezdhetne pattogni. Ebben a sztoriban tehát van még kraft!
Nos, a fönti önérzet-petárdák, bár egytől-egyig finom pengés akcióknak számítanak, mégsem voltak elég karakteresek ahhoz, hogy novemberi „hip-hip-hurránkat” kiérdemeljék. Azt ugyanis egy igazi nagymenőnek ítéljük. Lothar Matthäus és az ő teljesítménye külön posztért vonyít.
