Mi mindig szívunk. Ha bűnrosszul játszunk azért, ha jól, azért. Nem fekszik nekünk a déli piperefoci, az északi tüdőfoci, mint ahogy a kárpát-medencei nacionál-szív foci sem. Legutóbb szembesültünk, hogy a görög robotzsaru- és a török csalárd áfium-foci ellen sincs orvosság, illetve a moldáv pióca- és a máltai pókfoci is kifog rajtunk. Pedig hányszor éreztük, hogy a játék képe alapján miénk a meccs! Nincs más hátra: repülőmókus-focit ide!

A görög meccsen jött elő az érzés megint, mint megannyiszor. A csapat küzdött, helyenként látványosan játszott, megvoltak az ordító helyzetek. Függetlenül attól, hogy az ellenfél továbbjutottként nem igazán csipkedte magát, jobbak voltunk, na. A végén mégis üres kézzel álltunk ott.

Egy ponttalansággal leviaszolt meccstekercs önmagában is fáj. Ha pocsékul ténfergünk egy jegyzettebbnek kikiáltott csapat ellen, akkor talán nem annyira, mert lelkünk legmélyén sejtjük, hogy ez a realitás. Ha viszont halász-vadász-gyűjtögető hátterű hordák körmösözik husángjaikkal full-time-ban focizgató fiainkat a világ szeme láttára, bizony fuldoklunk a méregtől. Lichtenstein, Grúzia, Izland, Moldova és Málta balladaíróinak mindenesetre kimeríthetetlen élményekkel tettünk kedvére.

Lélekmarcangolás szempontjából a legkegyetlenebb mégis az, ha nívós csapat ellen első és második látásra is minden a helyén, ennek ellenére bukjuk a dolgot. Tizenkettedik ember stadionba csábítva, pokoli hangulat izzítva és a támadások is futószalagon mennek. Nem hogy nem játszunk alárendelt szerepet, de ha van igazság, akkor mi nyerünk.

De nincs. Vagy nem tudjuk magunk mellé állítani. Így volt ez az utóbbi tíz évben mindig. A portugálok ellen hatvan percig vezettünk, hogy lekövezzük az utat a magabiztos vereségnek. A románokat a helyzetek alapján traumatizálva kellett volna hazaküldeni - a végén mi örülhettünk egyáltalán Rudi hohohojjj egyenlítő góljának.

Két évre rá az olaszok ellen megvolt az eufória, de még a döntetlennél is több volt abban, amit hatvanezer őrjöngő magyar szurkoló képes lett volna kicsikarni. A hiányérzet kicsit bennünk ragadt. A következő sorozatban hiába rúgta Lisztes a svédeknek azt a csodagólt, egy percen belül összeszakadtunk. A lengyelek ellen ugyanúgy nem tudtuk hozni a kötelezőt.

A Lothar-gárda meg a bolgárok és ugye a svédek elleni itthoni csatában volt képtelen kitűzni a végén a zászlót a vár fokára. Az erő arra volt elég, hogy kettőből csak egyszer zúgjunk kapálózva a mélybe az utolsó pillanatban.

Látva a vébéselejtező sorsolásunkat és szánkban érezve a görög meccs kellemetlen mellékízét, az jut eszünkbe, hogy nekünk a repülőmókus-foci kell. Rugaszkodjunk el fentről és bízzuk magunkat a lebernyegünkre, ami segít, hogy egyik helyről a másikra lendüljünk. Veszíteni valónk ilyen helyzetben nincs.

Ahogy Rudi Völler mondta a 2002-es vébé előtt az akkor bűngyengének vélt német válogatottról: „Csak pozitív meglepetést szerezhetünk!” Vessük magunkat a mélybe repülőmókus módjára, a többit meg bízzuk a foci istenére, aki igazán megkönyörülhetne rajtunk. Mert most egy olyan csapatunk van, amelyik megérdemli.