A szlovák fenyők nem nőhetnek az égig! – legalábbis így döntött kis kollektívánk.
Az ugyanis nem lehet, hogy annyi lelkesen megsüvegelt Hét magyarja után, ezen a héten egy Hét szlovákja rovatot kelljen indítanunk. Ezt, ugye, még Lőw Zsolti sem akarhatja?

Az oké, hogy földob minket, ha a hetente háromszor is frissen érkező ukrán próbajátékosokról, a vámvizsgálatig el sem jutó afrikai reménységekről, vagy Gyánó portugál bohózatáról olvashatunk, de azért az igazi, a ciprusi évadnyitó. Márpedig az végre ránk tört, mint megfakult valóságsó-bálványra a kiújuló meztelenkedési roham.
Mivel Ciprus biztonságos távolságra van mindkét érdekelt országtól, sőt Trianontól is, bátran kijelenthetjük, hogy a meccset megtekintő ötvenkettő érdeklődőnek nem kell majd békésen gyújtogató szurkolókkal megosztani a hosszú oldali lelátórészt. Ez egyébként azért is szerencsés, mert marad rá esély, hogy a szlovák pléjerek nem fogják Gera lábát szilánkosra rugdosni, és így Huszti Szabinak sem kell egy könyökös kombinációval visszafogni az elszabaduló indulatokat. Vagyis, Szotyihoz csatlakozva, alapvetően sportszerű derbire számítunk a limasszoli nihilben.

Mint a magyar foci vonzáskörzetében mindenki, mi is leginkább a baloldalra vagyunk kíváncsiak, és tudjuk, hogy ez a túlcsorduló csapatrész lett végül Várhidi megmentője. Kisteleki és az ő külön bejáratú illetékes részlege ugyanis már áthuzigálta az elnöki szobába a mágneses táblát, amikor a korongok pakolgatása közben elértek a bal futóig. Ott egy honi csapat kizárásához még éppen elegendő időt eltöltve, arra jutottak, hogy Halmosinak, Husztinak és Dzsének (január magyarja) is kezdenie kell, Hajnal és Buzsáky egyszerűen kihagyhatatlan, Gera a cséká és amúgy is riszpekt, kell még egy csatár is, szűrő nélkül meg már teát főzni is ciki, vagyis kimarad – Fülöp…
Szekeres szájüregét ekkor hagyta el a pár év múlva majd hivatkozási alapként is szolgáló kulcsmondat, amely a részleg részleges szakadásához vezetett: „Pityu, baszki, a Vili (és itt Vanczákra gondolt – zt) mégse védhet.” És a Pityuval súlyos kínok között megtörtént az, amire még a ferencvárosi trubadúrok sem számítottak: kifogyott a magabiztos ellenérvekből. Így aztán logikus folyományként sajtótájékoztató keretében fölkérte V.P.-t, hogy teremtsen már európai értelemben vett baloldalt a térfelünkön, egyúttal szabadítsa ki a hálóba gabalyodott Vilit – mondjuk nyárig. Péter pedig előbb ijedne meg egy okleveles mesterfodrásztól, mint az ilyesfajta hosszú távú kihívástól.

Maradva még a baloldalnál, erős bennünk a félelem, hogy egy picikét visszasasszézva Lőw lábába botlunk bele. Zsolt válogatottbeli szerepvállalásai olyan megrendítő ütéseket mértek a magyar foci testére, hogy húsz deka Csank-bajuszban fogadtunk rá tavaly: ’Lőw’ és a ’nemzeti csapat’ szókapcsolat sose kerül már közös újságoldalra. Vesztésre állunk. És ez nem csak nekünk nagy baj…
Apropó: baj. Az előző szlovákok elleni meccsünk sem elsősorban a 0-1 miatt kellemetlen az egyetemes futballtörténet szempontjából. Ez volt ugyanis az az összecsapás, ahol Kriston karrierje csúcsára ért, ám ettől még ő is úgy meghökkent, hogy nem tudott élni a bizalommal. (Mi ezúton is sok szerencsét kívánunk Lotharnak a német gyorstalpalóhoz.) Bangkokban egyébként Ján Kozák is pályán volt, aki akkortájt épp Gera csapattársaként mozgott a WBA-ban. Nem volna ez említésre méltó, ha a múlt heti dunaszerdahelyi ütközet során történetesen nem ez a Kozák nevű turhatömlő lett volna az, aki rácsullantott Lipcsei Peti arcbőrére.

Hogy némi beharangozó jellege is legyen kis eszmefuttatásunknak, álljon itt a meccs szerda esti végeredménye: Magyarország–Szlovákia 3-1. Buzsáky, Gera és az előrelopakodó Juhász hergeli majd mérgesre Ján Slotát, aki még hónapokig hasmenéses turulmadarakkal fog lázálmodni.
 
És az mindenkinek jó lesz.