Barátságos Ferencváros – Újpest, Haladás – Zalaegerszeg, Rákóczi – Pécs, Győr – Tatabánya, Diósgyőr – Nyíregyháza, Kispest – Videoton meccs nem létezik. Egészen egyszerűen vannak olyan párharcok, ahol fokozottabb indulatuk, más elvárások dolgoznak játékosban, edzőben, szurkolóban egyaránt, mint a többi találkozón. Nyilván lehetne a fenti pár példán kívül még ezernyi másikat felsorolni hazánkból is, egy-egy szomszéd falu derbijére olykor többen kimennek a megyei bajnokságban, mint az első osztály valamely érdektelenebb találkozójára, és bárki elhiheti, osztálytól függetlenül ugyanolyan érzelmek, indulatok dolgoznak a résztvevőkben. Persze ez nem magyar sajátosság, csak hogy néhány, mindenki számára ismert példát írjak, egy Hajduk – Dinamo, Partizan – Zvezda, Krakowia – Wisla Kraków, Liverpool – Manchester United, vagy egy Boca Juniors – River Plate ugyanígy működik, maximum ez utóbbi példáknál nagyobb tömeg mozdul meg.

Ahogy pedig nem ország függő ez a jelenség, úgy nem is csak klubfüggő, így a válogatott mérkőzéseken ugyanígy megtalálhatóak ezek a párharcok, sőt itt találhatók meg csak igazán. Ugyanis egy ország nemzeti válogatottja képes arra, amire semmiféle más hatalom nem: ha csak egy-egy találkozóra is, de ősi rivális csapatok szurkolóit egy táborba integrálják. Ennek a kohéziós ereje pedig nem más, mint a közös ellenség.
Blogunk mindig is politikamentesen, a futballra koncentrálva igyekszik kivesézni az éppen aktuális kérdéseket, ez most sincs másként (kéretik figyelembe venni a kommenteknél is), azonban mindannyian tudjuk, hogy a futballt nem vákuumban játsszák, így a társadalmat foglalkoztató kérdések a világ minden pontján begyűrűznek a stadionokba. Sokak szerint ez rossz, magam részéről nem kívánom ezt a jelenséget megítélni, hiszen természetéből fogba olyan alapvető dolognak tartom, mint hogy a nap keleten kel, és nyugaton nyugszik. Ettől függetlenül persze axiómákkal is lehet vitatkozni, csak talán felesleges. Nyilván mindenki tudja, hogy egy szerb – horvát, egy lengyel – német, egy görög – török, egy orosz – grúz meccs éppen olyan feszült, mint a két Korea egymás elleni mérkőzése, vagy egy Irak – Kuvait, esetleg egy Irán – Izrael találkozó. Pontosan ilyen a magyar – román párharc is.

Miután pedig tisztán látszik, hogy nem létezhet olyan, hogy Magyarország – Románia barátságos mérkőzés, a szurkolók sem így készülnek rá, sem innen, sem onnan, hanem ugyanúgy, mint a két ország bármely más találkozójára. Ezzel eddig nincs is semmi probléma, hiszen kellenek az ilyen mérkőzések is, különösen helyzetünkben, amikor hazánk hamarosan valóban sorsdöntő mérkőzéseket játszik. Kellenek, hiszen pont a találkozó „éles” mivoltából kifolyólag mennek ki együtt a rivális táborok, emiatt telnek meg a lelátók, és ez a tűz kell játékosnak, szurkolónak, mindenkinek, hogy a svédek, dánok, portugálok ellen pokoli hangulat vegye körül a nemzeti tizenegyünket. Ráadásul a felkészülést is bizonyosan jól szolgálja a találkozó, hiszen tudjuk, hogy Románia jó futballt képvisel, ráadásul ez a derbi nekik is ugyanúgy derbi, mint nekünk, így belső motiváció miatt is és a közvélemény nyomására is „harapnak”, tehát garantáltan éles mérkőzésen készülhet erős ellenfél ellen a csapat.

A probléma az, hogy egy ilyen mérkőzésbe belekeverik Marian Cozma emlékét. Mint az köztudott, a tehetséges román sportoló egy bestiális gyilkosság nyomán vesztette életét, miután Magyarország és Románia együtt siratta tehetségét, fiatalságát. A magyar ultrák zöme mélyen gyászolta az elhunyt sportolót, és saját tapasztalatom alapján azt mondom, hogy többnyire ők áldoztak a Cozma emlékére készített Kálomista Gábor féle film megtekintésére, amit bántóan kevés néző előtt vetítettek a mozik. Éppen ezért érzik úgy, hogy egy mocskos játékot űznek ellenük, amiben Marian Cozma újra csak áldozat lehet.

Eleve kérdéses, hogy miért nem a két ország kézilabda válogatottja mérkőzik meg ezen a „gálameccsen”? Hiszen mindig az adott sportág emlékezik meg az elhunyt kiválóságairól, így Ocsaky Gábor tiszteletére jégkorongmérkőzést, Kulcsár Anita emlékére kézilabdatornát szerveztek, de például Kolonics György tragikus halála után sem jutott eszébe az MLSZ-nek jótékonysági mérkőzést rendezni. A magyar szurkolók úgy érzik, hogy most sem ez az igazi cél.

Érzékelhető ugyanis, hogy a szurkolók most a média kereszttüzébe kerültek, noha nem igazán volt ennek apropója, holt szezon lévén nem is lehetett. Az ok prózai, eddig is a szervezett szurkolói csoportok voltak azon egyedüli résztvevői a magyar futballnak, akik felett nem bírt kizárólagos kontrollal a vezető „elit”. Ha jobban belegondolunk, mitől tarthatnának jobban, mint azoktól a csoportoktól, akik fegyelmezetten, egy ember vezetése alatt képesek összehangolt tevékenységre? Ráadásul elég öntudatosak, hogy kritikát gyakoroljanak. Egy ilyen csoport már ott is tényező, ahol néhány tucat szervezett szurkoló van, ahol több száz ott egyenesen megkerülhetetlen. Ugyanis ezek a szurkolók folyamatosan emlékeztetik a szövetséget, hogy ez a játék értük van elsősorban, így szeretnék, ha a klub bevétele nem egyes vezetők zsebébe vándorolna, hanem a stadion csinosodna belőle, vagy a keret erősödne, amire büszke lehet a szurkoló. Ezért ahol valóban ezekért a célokért dolgoznak, ott a szurkolók kölcsönösen jó viszonyban vannak a vezetőkel, hisz tudják, hogy valamennyien egy szekeret tolnak, a klubét. A gond általában ott van, ahol a zavarosban halászgatnak, és nem kíváncsiak az önjelölt halőrökre. Persze eddig erre is megvolt a megoldás, ha valamit el akart tusolni valaki, csak elő kellett húznia a futballhuliganizmus kártyáját a pakliból, ami pont olyan ász a magyar médiánál, mint Molnár Anikó mellei, Liptay Claudia házassága, vagy Győzike kalandjai. Hiszen minden meccsen lehet találni egy fogatlan bunkót, aki nyilatkozik két üveg sörért valami ordas hülyeséget, amit a sajtó, mint véres kardot körbehordhat az országban. Már látom magam előtt az ilyen kommenteket: „Szar a magyar foci, ki sem kell menni, meg veszélyes is, gyereket ki sem lehet vinni a stadionba!” Mindezt persze olyanok írják, akik az utóbbi évtizedben akkor voltak kinn a stadionban, ha jött a Madonna vagy valamelyik megasztár. Mert ha azok a nézők, akik nem ultrák, de rendszeresen járnak meccsre (elég sokan vannak így a blogon) szívükre teszik a kezüket, és összeszámolják hányszor érte őket szurkolók által atrocitás, azt kell, hogy mondják, bizony, ha van is néha verbális zrika, alapvetően nem kockázatosabb egy magyar stadionban meccset látogatni, mint a Sziget fesztiválos megtalálni a sátrunkat a sötétben.
A változás lényegében abból áll, hogy a szurkolótáborok beleuntak Fekete Péter szerepébe, és a társadalomnak példát mutató összefogással megalapították az Összmagyar Szurkolói Szövetséget. Innentől pedig necces a kérdés az MLSZ-nek, hiszen nyilvánvaló öngól továbbra is úgy pocskondiázni a szurkolókat, hogy nem a fogatlan hülye a vizuális aláfestés, hanem a szurkolók szóvivője, aki értelmesen reagál a sajtó előtti a felmerülő kérdésekre. Ráadásul meglehetősen kínos, hogy valaki a nyilvánosság előtt (értsd: olyanok előtt is, akik nem járnak meccsre, csak a sajtóból értesülnek róla, tehát „hivatalból” nem tudják mi az igazság) felvetnek olyan kérdéseket, hogy a nem létező randalírozó csőcselék helyett talán az rettenti el a családokat a meccsre járástól, hogy egy költséges, egész napos utazás mellett helyenként egy négy fős családnak tízezer forintot is le kell szurkolni a stadion kasszájába. Ezek után méregdrágán vásárolhat a büféből, jobb esetben, tehát ha van egyáltalán büfé. Kínos hallani az igazságot, miszerint nagyobb veszély egy meccsre látogató kisgyerekre, hogy elveszik a mobilvécében, mint az alítólagos csőcselék. Ráadásul az ÖSZSZ ezeket a kérdéseket a sajtó előtt teszi fel. Nyilván a többséggel az MLSZ egyetért (büfék, WC-k állapotának javítása), hiszen mernének nemet mondani! Ha eleve alkalmasak a posztjuk betöltésére nekik is tapasztalniuk kellett ezeket a problémákat. Tapasztalták is, de kellett a pénz máshova. Most nyomás alatt meg kell oldani ezeket a problémákat, de jogos a következtetés, ha most az asztalra csapnak a szurkolók, talán máskor is megteszik. Ezért indított a Szövetség egy mindent eldöntő offenzívát a szurkolók ellen. Látják, hogy egyenként minden csatát elvesztenek, így egy döntő rohammal akarják megnyerni az egész háborút. Ennek pedig egy lehetséges módja van, be kell bizonyítni, hogy a szurkolók állatok, akikkel jó érzésű európai ember nem ül le egy tárgyalóasztalhoz. Elsődleges cél, hogy a szurkolók szalonképtelenné tegyék magukat a közvélemény szemében.
Ennek ágyaznak meg a pályabezárások, amik hosszú távon kiverik a biztosítékot a kluboknál, ahogy ez meg is történt a napokban, lásd: klubok levele az MLSZ-hez. A pénzbüntetés, pontlevonás szintén nem jó módszer, hisz ezzel megint csak a klubok fordulnának a szövetség ellen. A kamerák telepítése sci-fi, amikor a csapatok harmada mobillelátón játssza a meccseit, ráadásul a stadionok jelentős hányada nem a klubok tulajdonában van, így az amúgy is szegény társaságok utolsó kiadási tétele lesz az ilyen irányú infrastrukturális fejlesztés. E nélkül pedig aggályosak a kitiltások, főleg úgy, hogy az ÖSZSZ szurkolói érdekvédelemmel is foglalkozik, és ha kell, minden törvényes fórumon kiáll a szurkolók igazáért. Első körben ilyen a szurkolói szólásszabadság kérdése, amely semmiben nem különbözik más emberek szólásszabadságától, hamarosan az alkotmánybíróság elé kerül, akinek a döntése precedensértékű lesz. Természetesen a szurkolói szövetség is elítéli a törvénybe ütköző megnyilvánulásokat, és célja, hogy kizárja a rasszista és antiszemita hangokat a lelátóról, minden más kérdésben azonban szabadon szeretne megnyilvánulni, akár verbálisan, akár kiírás formájában. Ha viszont ezt eléri, aki nem marad más út, mint hogy az eddigi alá-fölé rendet viszony helyett partnerként kell a szurkolókat kezelni, amit nyilvánvaló okokból sokan nem akarnak.
Külön pikáns, hogy az MLSZ olyan hangok miatt zárt be stadionokat, akik Romániával szembeni ellenérzésüknek adtak hangot, így felveti a kérdést, ha holnap, egy MLSZ rendezvényen elhangzik ugyanez, szankcionálja e magát a szövetség? Ugyanis ha nem, innen nincs jogalapja a klubokat sem büntetni, ezzel a helyzettel pedig maga ágyaz meg a románok elleni hangoknak. Persze Kisteleki már előre válaszolt:

„Merő óvatosságból azonban nyomatékosan felhívnánk mindenki figyelmét a kultúrált, sportszerű viselkedésre, és arra is, hogy a két nemzet zászlaján kívül mást - semmiféle transzparenst, táblát, feliratot - a nézőtérre bevinni szigorúan tilos, az ezzel kapcsolatos biztonsági rendszabályokat következetesen be fogjuk tartani és tartatni.

Bízunk mindenki józan mértéktartásában, de előre is jeleznénk: aki bármilyen módon megzavarja a Marian Cozmára való emlékezés méltóságát, több tízezer sportszerűen szurkoló társa nyugodt, kultúrált sportélményét, azt a személyt - lévén ehhez adott a megfelelő jogi háttér - már a mérkőzés során eltávolítják a lelátóról, s ez azzal a kellemetlen következménnyel is jár, hogy ki lesz tíltva a magyar válogatott jövőbeni meccseiről!”

Szögezzük le, hogy félreértés ne legyen. A magyar szurkolók többségének semmi baja nincs az átlagos román emberekkel. Azokkal a román szurkolókkal van baja, akik Bukarestben gyalázatos kiírásukkal sértették meg egész nemzetünket, azokkal, akik az egész magyarságot tartják kollektívan felelősnek Marian Cozma meggyilkolásáért, és azokkal, akik előre provokálják a magyarokat a mérkőzésen.
Tehát a szövetség csapdát állított, amiben a szurkoló két dologban dönthet: vagy nem dől be, és ezzel meghagyja a jogalapot a további stadionbezárásoknak, vagy reagál a román provokációra, ezzel kiteszi magát az előre látható szalagcímeknek „A primitív szurkolóknak már Marian Cozma emléke sem szent!” Sakk-matt. Azaz van még egy harmadik megoldás, amivel számos ismerősöm fog élni. Meglévő jegye ellenére sem megy ki a meccsre. Nem lesz báb egy olyan játszmában, ahol egy halott sportoló emléke sem szent. Ugyanis olyan, hogy Magyar – Román barátságos meccs, nincs, és soha nem is lehet, emellett olyan, hogy tisztesség van, és mindig is kell, hogy legyen, így nem leszünk részesei egy olyan játszmának, ahol Marian Cozma méltósága a tét.